Warning: Cannot modify header information - headers already sent by (output started at /var/www/deakt.hu/hemeroteca/pageview.php:2) in /var/www/deakt.hu/hemeroteca/pageview.php on line 3
GALAXIS UTIKALAUZ - 2. Douglas Adams Vendéglé A Vilag Végén (Tartalom) Van egy elmélet, miszerint, ha egyszer kidertlne, hogy mi is valéjaban az Univerzum, és mit keres itt egyaltalan, akkor azon nyomban megsziinne létezni, és valami mas, még bizarrabb, még megmagyarazhatatlanabb dolog foglalna el a helyét. Van egy masik elmélet, amely szerint ez mar be is kévetkezett. Jane-nek és Jamesnek Halas készonettel: Geoffrey Perkinsnek a Valoszintitlen eléréséért: Paddy Kingsiandnek, Lisa Braunnak és Alick Hale Munrénak, hogy ebben segitségére voltak; John Lloydnak az eredeti Milliways-kézrat elkészitésében nyujtott segitségéért; a One Trick Pony cimti Paul Simon- albumnak, amelyet egyfolytaban hallgattam a kényv megirasa kézben. Hiaba, ot évhosszi idéd; és ktilén készinettel Jacqui Grahamnek végtelen turelméért, kedvességéért és a balsorsban nyujtott csirkecombokért 1. fejezet Az el6zményekbél: Kezdetben volt az Univerzum teremtése. Ez sokak rosszallasat kivaltotta, s elterjedt vélemény szerint nem tartozott a legjobb huzasok kézé. Sok faj véli Ugy, hogy a teremtésért valamiféle isten volna okolhaté, am a Viltvodle VI jatravartidjai arra a nézetre hajlanak, hogy a Mindenség valéjaban a Nagy Zéld Trusszent6 orrlikabdl esett ki eredetileg. A jatravartidok, akik 6rék rettegésben félik le életliket a Nagy fehér papir zsebkendé6 eljévetelére varva, apro kék teremtmények, fejenként t6bb mint dtven karral, ennélfogva az egyediuli olyan fajt képviselik az Univerzum térténetében, amely elébb talalta fel az aeroszolos hdnaljgatlét, mint a kereket. Mindazonaltal, az Ostriisszentés elmélete nem nyert széles k6rG elismerésre a Viltvodle Vi-on kivil, ezért az Univerzum talanyosan képtelen volta folytonos magyarazatkeresésre sarkallja a kutatokat. Példanak okaért, az egyik hiperintelligens, pandimenzionalis faj épitett valamikor egy Bélcs Elme nevezetii gigantikus szuperkomputert, hogy egyszer s mindenkorra kikalkulaljja a Valaszt az Eletet, az Univerzumot meg a Mindent illet6 Végs6 Kérdésre. Ez a szuperkomputer csak szamolt hét és fél millid éven at, és végtl kihozta, hogy a keresett valasz pontosan negyvenkett6é. A kévetkez6 lépés persze az lett, hogy egy még ennél is nagyobb komputert épitettek annak kideritésére, hogy mi is volna az a Végsé Kérdés voltaképpen. Ez a komputer, amelyet Fdldnek hivtak, akkora volt, hogy gyakorta nézték bolygonak, kUlénédsen azok a sajatsagos, majomszerti lények, amelyek szerteszét \léfrdltak a felszinén, t6kéletes homalyban afelél, hogy mindannyian csupan a részei egy gigasa komputerprogramnak. Es ez mar csak azért is meglepd, mert e nélkill a meglehetésen sampla és nyilvanvalé ismeret nélktl az égvilagon semmi értelmet nem_ lehet _ tulajdonitani mindannak, ami a Fdldén valaha is lezajlott. Sajnalatos mdédon, épp a kiolvasas pillanataban, a Fdéldet varatlanul megsemmisitették a vogonok, akik-legalabbis erre hivatkoztak uj hipertérsztradat készitettek el6, s igy az élet értelmének megfejtése Grdk idékre elveszett. Vagy legalabbis olyba ttnt. Két sajatsagos, majomszerti lény végtl is tulélte a katasztrofat. Arthur Dent a legutols6 pillanatoan menekilt meg, hala régi baratjanak, Ford Prefectnek, akirél egyszerre kistilt, hogy nem guildfordi illet6ségi, mint korabban hangoztatta, hanem egy apro bolygordl valé, valahonnan a Betelgeuse kémyékérél, €s ami a legfontosabb, tisztaban van azzal, hogyan kell repulé csészealjakat lestoppolni. Tricia McMillan — azaz Trillian — hat honappal korabban lépett le a Fdéldrél Zaphod Beeblebroxszal, a Galaxis akkori elndékével. Két tulélé. Mindéssze ennyi maradt minden idék legnagyobb szabasu kisérletébdl, amely — mint jeleztUik -— arra iranyult, hogy megoldja a Végs6 Kérdést az Elet az Univerzum meg Minden tekintetében. Mikézben pedig csillaghajéjuk lustan sodrédott az Gr tintafekete tengerén, egy vogon hajé kézeledett lassan feléjuk. 2. fejezet Mint minden vogon hajé, ez is Ugy festett, mintha nem annyira tervezték, mint inkabb ugy toldoztak-foldoztak volna éssze. A visszataszité sarga giimék és toldalékok, amelyek mindenféle lehetetlen szégben alltak ki beldle, eltorzitottak volna barmely mas hajot, de ez esetben, sajna, ez nem volt lehetséges. Beszamoltak mar rondabb égbéli latvanyokrdl is, de az illet6k nem bizonyultak hiteles szemtanunak. Az az igazsag, ha fértelmesebbet akarsz latni egy vogon hajénal, akkor be kell kéredzkedned az egyikbe, hogy megnézz magadnak egy eleven vogont. Ambar, ha van egy csépp eszed, akkor épp ez az, amit mindenaron megprobalsz elkerilni, mert az atlag vogonnak nem kell kétszer mondani, s maris akkora galadsagot kévet el ellened minden ok nélkil; hogy azt kivanod, bar meg se sztlettél volna — vagy (ha némiképp jobban vag az agyad) arra, hogy bar a vogon maradt volna az anyja hasaban. Pontosabban, az atlag vogonnak valészintleg egyszer sem kell ilyesmit mondani. Egyszerii észjarasu lények ezek, erés akarattal és gilisztaaggyal, akiknek a gondolkodas nem épp az erésségtk. A vogonok anatomiai vizsgalata kimutatta, hogy az agyuk eredetileg az eldeformalédott, félrecsuszott 6s sargasagra hajlamos majbol alakult ki. A legjobb; amit el lehet mondani rdluk, hogy tudjak, mi az, amit szeretnek, marpedig az nem mas, mint masoknak fajdalmat okozni és amikor csak lehetéség nyilik ra, erdsen duhbe jénni. Van egy dolog viszont, amit igazan nem szeretnek: valamit félbehagyni. Es ez kléndsen vonatkozik egy bizonyos vogonra, s. ktil6nbéz6 okoknal fogva leginkabb arra a tevékenységre, amellyel ebben a pillanatban volt elfoglalva. Ezt a vogont Prostatikus Vogon Jeltz kapitanynak hivtak, aki a Galaktikus Hipertértervez6 Tanacs megbizasa alapjan feladatul kapta az ugynevezett Fdéld ,bolygd” elpusztitasat. A kapitany kdrbecsusztatta velejéig romlott testét a kényelmetien, nyalkas Ulésen, és a monitor képernydjére meredt, amely szisztematikusan pasztazta az Arany Sziv csillaghajot. Nemigen érdekelte, hogy az Arany Sziv a maga végtelen valészinttlenségi hajtomivével a legszebb és legforradalmibb hajé, amit valaha épitettek. Az esztétika és a. technolégia csukott kényv volt a szamara, marpedig ha rajta mult volna, a kényeket is elégette volna mind egy szalig. Még kevesebbet jelentett szamara, hogy Zaphod Beeblebrox is a fedélzeten volt. Zaphod Beeblebrox jelenieg a Galaktika exelndke volt, és noha a Galaxis minden rendérsége dt és az altala bitorolt hajot kereste, a mondott, vogont ez sem izgatta kul6ndsebben. Neki is megvolt persze a maga sutégetni val pecsenyéje. Azt mondjak, hogy a vogonok éppoly kevéssé képesek a megvesztegethetéség és a korrupcid f6lé emelkedni, mint tenger a felhé fdlé, és ez kuléndésen érvényes volt a szoban forgé vogonra. Valahanyszor olyan kifejezéseket hallott, mint integritas vagy mordlis tartas, az értelmez6 szdtar utan kellett nyulnia: Ezzel szemben, amikor nagy mennyiségd készpénz csdérgése vagy aizegése Utdtte még a fulét, a szolgalati szabalyzatot emelte le a polcrél, csak azért, hogy habozas nélktl a sutba hajitsa. Abban, hogy olyannyira engesztelhetetlentl szorgalmazta a Féld és minden lakdja elpusztitasat, némiképp tulment azon, amit szakmai lelkiismeretességnek lehetne mondani. S6t még a tekintetben is felmertiltek bizonyos kétségek, hogy az emlitett Ursztrada megépitésére sor kertl-e valaha, de ezt a kérdést sikerilt eltussolni. A vogon elégedett réffentéssel adta visszataszit6 kifejezését elégedettségének. — Komputer — vartyogta -, kapcsold az agyapold specialistamat. Néhany masodpercen belul Bloeff Félt6érp jelent meg a képerny6n, arcan egy olyan személy mosolyaval, aki teljes tudataban van annak, hogy tiz egész fényév valaszija el a ra bamuld vogontol. Ebben a mosolyban egy hangyanyi irdnia is el volt rejtve valahol. Noha a vogon kévetkezetesen ugy hivatkozott ra, mint ,az én személyes agyapolé specialistam’-ra, elészér is nem valami sok apolnivalérdl lehetett sz6 az adott esetben, masodszor pedig valdjaban 6 volt az, aki a vogont alkalmazta. Oriiletes 6sszegeket fizetett neki bizonyos igen piszkos munkak elvégzéséért. Mint a Galaxis egyik legkivaldbb és legsikeresebb pszichiatere, 6 és a kollégaibol all6 konzorcium Griletes ésszegek kifizetésére volt hajland6, ha ugy tlint, hogy az egész psachiatria j6vdje forog veszélyben. — Nos — mondta -, kedves Vogon Jeliz kapitany, hogy vagyunk, hogy vagyunk? Erre a vogon kapitany elmesélte, hogy az ut6ébbi néhany oraban fegyelmezé gyakorlatok keretében csaknem a fél legénységet likvidalta. Félt6érp mosolya egy pillanatra sem halvanyult el. - Nos — mondta -, szerintem ez teljesen normalis viselkedés egy vogon részérél. Az agressziv észt6éndk természetes és egészséges levezetése esztelen brutalitas formajaban. — Folyton ezt mondja! — zsémbelt a vogon. — Nos — mondta Féltérp —, ez viszont megint csak teljesen normalis viselkedés egy psachidter részérél. Nagyszert. Ezek szerint ma mindkett6nk viselkedése harméniaban van alapvetd attittidjeinkkel. Es most arulja el, mi ujsag a kuldetéssel. — Lokalizaltuk a hajot. — Kivalo! Es?... — Egy né, ugyanarrdl a bolygordl. Ok az utolsdk. — Remek, remek! — sugarzott Féltérp. - Hat még ki? — Aza Prefect nevi. —|gen? — Es Zaphod Beeblebrox. Félt6érp mosolya egy pillanatra elbizonytalanodott. - L.. igen! -— mondta. — Szamitottam ra. Rendkivil sajnalatos. — Kézeli barat? — érdekl6édétt a vogon, aki valamikor régen hallotta ezt a kifejezést, s most ugy érezte, ideje hasznalatba venni. _A, dehogy — felelte Féltérp. — Tudja, az én szakmamban nincs az embernek kézeli baratja. — Aha — réfégte a vogon. — Szakmai tavolsagtartas. - $z6 sincs rola — mondta kedélyesen Féltérp. — Egyszertien csak nem fekszik az ilyesmi magunkfajtanak. Szinetet tartott. A szdaja tovabbra is mosolygott, de a szeme elkomorodott. — Az a helyzet — folytatta -, hogy Beeblebrox egyike a legjobban fizet6 klienseimnek. Személyiségi problémai barmely analitikus almat fellmuljak. Forgatta még egy kicsit a gondolatot, mielétt vonakodva tovabblépett volna. — Ettél fiiggetlentil - kérdezte -, kész a_ feladat végrehajtasara? — Igen. — Helyes. Haladéktalanul semmisitse meg a hajot. — Es Beeblebrox? — Nos — mondta Féltérp vidaman —, Zaphod kullénés pasas. Ezzel elttint a képerny6rél. A vogon kapitany lenyomta a kommunikaciés gombot, amely nyomban ésszekdéttetést létesitett a megmaradt legénységgel. — Tamadas — mondta. Ugyanebben a pillanatban Zaphod Beeblebrox a kabinjaban tart6zkodott, és hangosan karomkodott. Két oraja azt javasolta, hogy ugorjanak be egy falatra a Vilag Vége Etterembe, majd régtén ezutan parazs vitéba keveredett a haj6 komputerével, és a kabinjaba viharzott, azt kiabalva, hogy majd 6 ceruzaval kikalkulalja azt a valészinttlenségi tényezét. Az Arany Sziv, hala valdészinttlenségi hajt6mtivének, a leggyorsabb és legkiszamithatatlanabb hajé volt minden létez6 k6éail. Nem volt olyan feladat; amelyre ne lett volna képes, feltéve, hogy az ember pontosan tudta, mennyire valészinitlen annak a dolognak a_ bekévetkezése, amelynek bekévetkezését éppen dhitotta. Beeblebrox még elndk koraban lopta el a hajét, amikor protokollaris feladatanak megfelel6en fel kellett volna avatnia. Maga sem tudta pontosan, mért lopta el, csak azt, hogy kedve tamadt a dologhoz. Mint ahogy nem volt vilagos szamara az sem, miért lett beléle a Galaxis elnéke. Csak azt tudta, hogy elnéknek lenni egész jé hecc. Tudta, hogy léteznie kell ennél nyomdésabb indoknak is, csakhogy az egy sdtét, elzart részen volt elasva kettés agyaban. Azt kivanta, barcsak megsztinne az a sétét, elzart rész kett6s agyaban, mert idénként furcsa gondolatokat taplalt a kénnyed és vidam agyrészekbe, megprébalvan eltériteni att6l, amit élete alapvet6 céljanak _ tartott, nevezetesen, hogy fenemdd jél érezze magat. Pillanatnyilag éppen nem érezte magat fenemdd jal. Elfogyott a tlrelme és a ceruzahegye, meg aztan éhes is volt. —A fészkes fotonba! — Uvdltétte. Pontosan ugyanebben a pillanatban Ford Prefect épp a levegében tart6zkodott. Nem mintha barmi baj lett volna a haj6 mesterséges gravitaciés terével, hanem azért, mert leugrott a haj6 személy' kabinjaihoz vezet6 lépcsé korlatjarél. Nagyot kellett ugrania, és Ugyetlentl landolt. Megbotlott, visszanyerte az egyensulyat, végigszaguldott a folyosén, felldkve néhany miniattr kiszolgal6 robotot, megcsuszott a kanyarban, majd berontott Zaphod ajtajan, hogy kézdlje vele nyugtalanit6 gondolatait. — Vogonok! — lihegte. Réviddel azelétt Arthur Dent elindult a kabinjabdl, hogy egy csésze teat szerezzen maganak. Nem valami nagy optimizmussal tekintett az expedicid elébe, mert tudta, hogy az egyeduli forrdital-forras az egész hajén az a megveszekedett berendezés, amelyet a Sziriusz Kibernetikai Tarsasag forgalmaz. Nutrimatikus italszintetizatornak hiviak a gépet, és volt mar hozza szerencséje. A Tap-O-Matnak keresztelt masina azzal kérkedett, hogy a lehet6 legszélesebb valasziékat képes eldéallitani az italoknak, mégpedig a mindenkori felhasznalé izésének és metabolizmusanak megfeleléden. Ezzel szemben a gyakorlat azt mutatta, hogy kivétel nélkull mindig ugyanazt a folyadékot télti a mUanyag poharba, amely izét tekintve csaknem mindenben, am mégsem teljes egészében, kiilénbézik a teatdl. Megprébalt szot érteni a ketyerével. — Teat — mondta. — Oszd meg és élvezd! — felelte a gép, és Ujabb poharral t6lt6tt a beteges kinézett ldttybdl. Arthur kilékte az egészet. — Oszd meg és élvezd! — ismételte meg a masina, és kiadott még egy poharral. Ez az ,Oszd meg és élvezd!” volt az uzleti jelmondata a fergetegesen sikeres Sziriusz Kibernetikai Tarsasag Panaszirodanak, amely ma mar teljesen beboritja harom kézepes méretti bolygé jelent6sebb szarazféldi tertleteit, s amely az egyetlen olyan részlegét kepea a Tarsasagnak, amely rendszeres profitot hozott az ut6ébbi években. A jelmondat harommérféldes, kivilagitott betti az Eadraxon allnak, pontosabban csak alltak, a Panasziroda Urreptlétere kdzelében. Sajndlatos médon akkora volt a felirat sulya, hogy nem sokkal felallitasa utan beroppant a talaj a betUk alatt, s csaknem fele hosszukban radéltek az irodaépuletekre, melyekben szamos tehetséges fiatal — immar néhai — panaszbonyolit6 serénykedett. Ma mar csupan a fels6é vége latszik a betliknek, s ezekbdl az alabbi széveg olvashaté ki a helyi nyelven: ,Eridj, és dugd az orrod egy dismdba!” A feliratot mostanaban kizarélag jeles Unnepek alkalmabdl vilagitjak ki. Arthur a hatodik pohar létty kihajitasanal tartott. — Ide figyelj, te gép! — vesztette el a tlrelmét. — Azzal hencegsz, hogy barmi létezé italt képes vagy elddllitani. Akkor hogyhogy mégis mindig ugyanazt az ihatatlan léttyét l6k6d ide?! — Taperé és élvérték! — bugyborékolta a masina. — Oszd meg és élvezd! — Undorité az ize! — Ha élvezte az italt — folytatta a gép -, ossza meg élvezetét barataival! — Lehetetlen! — csdékényéskédétt Arthur. - Nem akarom elvesziteni dket! Hajland6 vagy végre felfogni, amit mondok?! Ez az ital... — Ez az ital - vette at a szdt a gép behizelgé hangon — az 6n egyéni idésének és_ taplalkozasi igényeinek figyelembevételével készult, mérték utan. — A! — mondta Arthur. — Ezek szerint én mazochista mddjara taplalkozom?! — Oszd meg és élvezd! — Fogd mar be végre! — Mast nem ohajt? Arthur ugy déntott, hogy feladja. — Nem — mondta. Aztan mégis ugy déntétt: majd ha fagy! — Na nézd — folytatta. - Olyan egyszert, amire kérlek... Mindéssze egy csésze teardl van sz6. Nem létezik, hogy ne tudnad megcsinalni. Maradj csendben, és figyelj! Arthur lett, és magyarazni kezdett a nutrimatanak. Mesélt neki Indiardl, mesélt Kinardl, és mesélt Ceylonrdl. Mesélt a napon szarad6é széles_ levelekrél. Mesélt az _ eziist teaskannakrél. Mesélt a nyari délutanokrél odakint a pazsiton. Mesélt arrdl, hogy elészér a tejet Ontik a csészébe, nehogy 6sszemerijen (nem a csésze, a tej). Még a Keletindiai Tarsasag térténetérdé| is adott egy témér ésszefoglalot. —Ennyi az egész? — kérdezte a nutrimata. — Igen — felelte Arthur. — llyen egyszert. — Tehat vizben fétt szaraz levelek izére vagyik, ha jdl értettem. — Nos hat... hmm... igen. Tejjel. — Amit tehénbél facsarnak. — Hat... bizonyos értelemben... igen. ugy is ki lehet fejezni. -—E tekintetben némi segitségre lesz szlikségem — mondta t6mdéren a gép. Hangjaban nyoma sem volt mar az iménti kedélyes bugyborékolasnak. Erezni lehetett, hogy a tettek mezejére készul lépni. — Megteszek minden télem telhetét — biztositotta Arthur. — Mar igy is épp eleget tett — felelte a nutrimata, és kapcsolatba lépett a haj6 komputerével. -— Hogy vagyunk, hogy vagyunk! — mondia a _ hajo komputere. A nutrimata mindent elmagyarazott neki a_ teaval kapcsolatban. A komputer egy darabig tdrte a fejét, aztan 6sszekapcsolta logikai aramkGreit a nutrimataéval, majd mindketten komor hallgatasba stppedtek. Arthur vart egy jO darabig, de nem tértént semmi. Megdéngette a masinat, de igy sem tértént semmi. Végll feladta, és felment a hidra. Az Arany Sziv néman fiiggétt az tr végtelen Urességében. K6érétte a Galaxis milliardnyi pontszeme saporkazott. A messzeségben lopakodva kdézeledett a csuf vogon hajé formatlan sarga régje. 3. fejezet — Van valakinél vizforral6? — kérdezte Arthur a hidra lépve, majd régt6én ezutan tlinéddésbe esett, vajon mért kiabal Trillian a komputerrel, mért déngdli Ford az oldalat (marmint a komputerét), mért rugdossa Zaphod (ugyancsak a komputert), és végul mi az a ronda sarga gdréngy a képernyén. Arthur letette az ures poharat, amelyet hurcolaszott, és csatlakozott a tbbiekhez. — Mizujs? — érdeklédétt. Ebben a pillanatban Zaphod odaugrott egy csiszolt marvannyal burkolt fellilethez, amely a konvencionalis fotonhajttmtivet szabalyoz6 berendezést alcazta. A klaviatura nyomban materializalddott a keze alatt, s Beeblebrox atkapcsolt kéa vezérlésre. Sorba nyomogatta a gombokat, és karomkodott. A fotonhajttmti betegesen megremegett, majd végképp elcsitult. — Van valami hézag? — érdekl6édétt Arthur. — Hallottatok ezt, fiuk? — morogta Zaphod, mikézben a végtelen valészintitlenségi hajtomti kéaz vezérléjéhez ugrott. — Megszélalt a majom! A valészintitlenségi hajttmti két aprdé vinnyogas utan ugyancsak elnémult. — Térténelmi pillanat! — mondta Zaphod, és belerugott a valészinttlenségi hajtomtibe. - Beszél6 majom! — Ha valami idegesit... — kezdte Arthur. — Vogonok! — vetette oda Ford. - Megtamadtak minket! Arthurnak elakadt a szava. — Akkor mire varunk még? Tunés innen! — Nem lehet! Lefagyott a komputer! — Lefagyott? — Foglaltat jelez az 6sszes aramkére. Nincs fesailtség az egész hajon. Ford otthagyta a komputerterminalt, ingujjal végigtérdlte a homlokat, és nekiddlt a falnak. — Nincs mit tenni - szégezte le, majd ajkat ragva a semmire fiiggesztette a tekintetét. Iskolas koraban, jéval a Féld elpusztitasa elétt, Arthur sokat futballozott. Nem mintha j6 focista lett volna, sdét! Arrél volt hires, hogy rendszeresen dngdlokat rugdos a fontosabb meccseken. Amikor ilyesmi bekévetkezett, sajatos bizserg6 érzés futkarozott a tarkdéjan, amely fokrdl fokra atterjedt az arcara, felmelegitve homlokat. Az adott pillanatban sar és ft, valamint sok-sok ujjongd gyerek képzete villant fel élénken Arthur agyaban. Ugyanekkor sajatos bizsergé érzés kezdett el futkarozni a tarkdjan, amely az arcara atterjedve melegiteni kezdte a homlokat. Mondani akart valamit, de elakadt. Ismét mondani akart valamit, de ismét elakadt. Végtl nagy nehezen megszolalt: — Hmm — mondta, és megkészérilte a torkat. - Mondjatok — folytatta olyan idegesen, hogy a tébbiek egy emberként fordultak feléje. Akézeled6 sarga pdttyre nézett a képerny6n. — Mondjatok- ismételte meg -, nem derilt ki, hogy mért foglalt a komputer? Csak azért kérdem, mert kivancsi vagyok... A tobbiek szeme Arthurra tapadt. — En... hmm... csak ugy kérdem... Zaphod fél kézzel kinyult, és elkapta Arthur grabancat. — Mit csinaltal vele, te majomember?! — sdohajtotta. — Hat — magyarazta Arthur -, tulajdonképpen semmit. Csak azt tudom, hogy az eldbb még azzal volt elfoglalva, hogy... —|gen? — Hogy hogyan lehetne teat f6zni. — gy igaz, fidk! - dalolta ki hirtelen a komputer. — Pillanatnyillag épp ezt a problémat elemzem, és mondhatom, velés egy darab! Es most, ha megengeditek... - A komputer ismét némasagba burkolédzott, amely némasaghoz intenztas tekintetében csupan az a masik némasag volt foghaté, amellyel a harom ember meredt Arthur Dentre. Mintegy a fesztltség enyhitése végett, a vogonok ezt a pillanatot valasztottak ki arra, hogy elkezdjék a tizelést. A hajé razkédott, a haj6 dibégétt. Odakint, a htivelyknyi energiapajzs csak ugy sistergett, recsegett és frocségétt a tucatnyi 30 megabantos Ziher-Dajng Foton-Ton agyu sortiize alatt, és nagyon ugy nézett ki, hogy nem sokaig birja mar a gyUrédést. Ford Prefect mindéssze négy percet adott neki. — Harom perc détven masodperc — mondta kisvartatva. — Negyenét masodperc — helyesbitett a megfelelé pillanatban. Szérakozottan pdéckélte ide-oda a hasgavehetetlen kapcsolokat, majd baratsagtalanul Arthurra nézett. — Nagyon kellett az a tea, mi?! — mondta szemrehanydan. — Harom perc neqyven, masodperc. — Nem hagynad abba a visszaszamlalast?! — vicsorgott Zaphod. Dehogynem — felelte Zaphod Beeblebrox. — Harom perc és harmincét masodperc mulva. A vogon hajé fedélzetén Prostatikus Vogon Jeltz leesett allal csodalkozott. Izgalmas Uldézdésdire szamitott, arra, hogy be kell majd vetniik a vontatésugarakat, valamint a specialisan az Arany Sziv végtelen valészintitlenségi hajtomtve ellen felszerelt szubciklikus abnormatlanité katapulzart, am a szubciklikus abnormatlanit6 katapulzar tétlenségre volt karhoztatva, minthogy az Arany Sziv csak allt és tdrt mozdulatlanul. A tucatnyi 30 megabantos Ziher-Dajng Foton-Ton agyu tovabb ontotta a tiizet az Arany Szivre, 4m az egyre csak tdrt, mozdulatlanul. A kapitany minden rendelkezésére alld érzékelét megvizsgalt, hatha valami furmanyos trlukk az egész, de semmiféle furmanyos trukknek nem akadt nyomara. Természetesen mit sem sejtett a teardl. Es azt sem sejtette, vajon mivel toltik az Arany Sziv utasai életiknek azt az utols6 harom és fél percét, amely szamukra élni adatott. Hogy miképpen juthatott Zaphod Beeblebrox arra a gondolatra, hogy éppen ekkor tartson szeanszot, egyike ama kérdéseknek, amelyekre sohasem volt képes vilagos feleletet adni. A halal temaja nyilvanvaloan a levegdében logott ugyan, am inkabb olyasvalamiként, amit jobb elkerilni, mintsem farasztani vele a tébbieket. Ki tudja, talan a kilatas borzalma vezette erre a gondolatra, hogy révidesen talalkoznia kell elhunyt hozzatartozodival, akik — igy remélte — esetleg hasonléképpen vélekednek a dolog felél, s ezért minden téluk telhet6t megtennének azért, hogy az elkerilhetetlent késleltessék. Am az is lehet, hogy az dtlet egyike volt csupan ama kil6nés késztetéseknek, amelyek idérél idére felszinre tértek elméje sdtét zugabdl, amelyet még azeldtt zart le megmagyarazhatatlanul, hogy kinevezték volna a Galaxis elnékévé. — A dédapaddal akarsz beszélni? — lepédétt meg Ford. — Uhiim. — Muszaj épp most?! A hajé folytatta a razkodast és a dlbérgést. A hé6mérséklet emelkedében volt. A vilagitas tovabb gyengilt: minden energiat, amely nem a komputer tea k6ril forgd gondolatait szolgalta, a rohamosan gyengulé erétérbe pumpaltak. — Uhim! — eréskédétt Zaphod. — ugy gondolom, hagy 6 segiteni tudna nekunk. - Biztos, hogy a gondolkodni igét akartad hasznalni? Valogasd meg jobban a szavaidat! — Van jobb dtleted? — Hat... hmmm... — Ertem. Mindenki a kézéps6 konzolhoz! Gyeriink! Trillian, Majomember, ti is! Mozgas! Osszegyliltek mind a kGézéps6 konzol kértil. Zavartan letltek, 6s megfogtak egymas kezét. Szerfelett htlyén éreziék magukat. Aztan Zaphod harmadik kezével lekapcsolta a villanyt. A hajé sététségbe borult. Odakint, a 30 megabantos Ziher-Dajng Foton-Ton agyuk mennydérégve folytattak az erétér szétszaggatasat. — Koncentraljatok — saszegte Zaphod — a nevére! — Mi a neve? — kérdezte Arthur. — Negyedik Zaphod Beeblebrox. — Micsoda? — Negyedik Zaphod Beeblebrox. Koncentraljatok! — Negyedik? — Az, igen! Ide figyelj: én Zaphod Beeblebrox vagyok, az apam masodik Zaphod Beeblebrox volt, a nagyapam harmadik Zaphod Beeblebrox. — Micsoda?! — Volt egy kis problema a fogamzasgatlassal meg az iddgéppel. Es most koncentraljatok! — Harom perc — mondta Ford Prefect. — Miért csinaljuk ezt? — érdeklédétt Arthur Dent. — Pofa be! —javasolta Zaphod Beeblebrox. Trillian egy szot sem szdlt. Mit is lehet itt mondani? — gondolta magaban. A hidon téksétét volt. Csupan egy tavoli sarokban derengett két haromszédg alaku fényforras, ott, ahol Marvin, a Paranoid Android ult magaba roskadva, megfeledkezve mindenkirdél és elfeledve mindenki altal, beletemetkezve a maga privat és meglehetésen kellemetlen univerzumaba. A kézponti konzol kériil négy alak gérnyedt elére, erdsen koncentralva arra, hogy kizdrja tudatabdl a hajé rémiszt6 razkédasat és a félelmetes robajt, amely mennyddrdgve visszhangzott tova a termeken. Tehat koncentraltak. Még mindig koncentraltak. Es még mindig koncentraltak. A masodpercek pedig ketyegtek. Zaphod homlokara izzadsagcseppek gyiltek, elészér a koncentralas miatt, aztan a frusztracid miatt és végil azért, mert kezdett kinossa valni az egész. Legvégul dihés kialtast hallatva kirantotta kezét Trillian és Ford kezébél, és felkattintotta a villanyt. — Na végre! — szdlalt meg egy hang. — Mar azt hittem, sose akarod félkapcsolni! De kérlek, ne csavard fel tul erésre, mert a szemem mar nem a régi! A négy alak egy emberként kapta fel ot fejét. Ovatosan a hang felé kezdtek fordulni, am skalpjaik hatarozottan vonakodtak kévetni a mozdulatot. — Lassuk, ki haborgat mar megint! — mondta egy aprd, gdémyedt alak a hid legvégében alld pafrany mellél. Két kis méretti feje olyan antiknak latszott a gyér hajzat alatt, mintha a _ galaxisok sztletésérél szol6 emlékeket hordoznanak. Mikézben az egyik fej elbdbiskolt, a masik élesen nézett a tarsasagra. Ha a szeme csakugyan nem volt mar a régi, akkor bizonyara gyémantvagasra szolgalt eredetileg. Zaphod egy pillanatig csak sapogni tudott idegességében. Aztan el6adta azt az utanozhatatlanul jellegzetes kettés bdlogatast, amely a betelgeuse-i hagyomany szerint a csaladtag iranti tiszteletet fejezi ki. — O66... hmm... hell, dédpapi... — sdhajtotta. Az apré, vén alak kézelebb jétt hozzajuk. Furkészve nézte éket a gyenge fényben, majd csontos ujaval dédunokaja felé b6kdtt. — Ah! — kialtotta. - Zaphod Beeblebrox! Nagyszert csaladunk utols6 sarja! Zaphod Beeblebrox, a nulladik! — Azelsé! — Nulladik! — vakkantotta az 6reg. Zaphod utalta a hangjat. Olyan érzése tamadt téle, mint amikor az iskolaban kréta helyett k6r6mmel karistolnak végig a tablan, s eauttal a tabla ahhoz a dologhoz tartozott, amit magaban a lelkének szeretett hivni. Zavartan fészkelédétt az ulésen. — 0466... hmm — motyogta. — Az a helyzet... hmm... hogy nagyon sajnalom azt a viragiigyet. Akartam kildeni, de sajnos a viragosnak épp kifogyott a koszoruja, és... — Eflfelejtetted! - vakkantotta a negyedik Zaphod Beeblebrox. — Igen, de... — Mert mindig nagyon elfoglalt! Sosincs ideje masokra. Minden él6 egyforma! — Két perc, Zaphod — suttogta Ford baljés hangon. Zaphod idegesen babralt az ujaival. — gen, de tényleg el akartam kiildeni - mondta. - Es a dédmaminak is irni fogok, mihelyt kikertillink ebbél a... — A dédmamidnak — mélazott magaban az apré, keszeg alak. — Persze — mondta Zaphod. — Tényleg, hogy van a dédmami? Tudod, mit? Meglatogatom. Csak elébb muszaj lesz itt egy... — Mindketten j4l vagyunk. Enis és a te néhai dédmamid is! —csikorogta a negyedik Zaphod Beeblebrox. —Ah...! oh... — Nagyot csalédtunk benned, ffju Zaphod... — Na igen... Szoval... — Zaphod kilénés médon képtelennek érezte magat arra, hogy atvegye a tarsalgas iranyitasdt, noha Ford ahalasa elarulta neki, hogy a masodpercek gyorsan szaladnak. A zaj és a razkddas rémiszté méreteket dltétt. Trillian és Arthur arca még a homalyban is fakonak latszott. — O66... dédpapi... — Meglehetés rosszallassal kévettUk sorsod alakulasat... — Na igen, de... Nézd, ebben a pillanatban éppen... — S6t egyenesen elitélttink viselt dolgaidért! — Nem tudnal egy picit... hogy is mondjam... ram figyelni? — Mert, kérdem én, mi télti ki a te életedet? — Pillanatnyilag éppen az, hogy egy egész vogon flotta tamadt ram! - panaszolta Zaphod némi_ tulzassal, megragadvan az elsé és egyedili lehetéséget arra, hogy az éreg gondolatait helyes vaganyra terelje. — Ezen egy csdéppet sem vagyok meglepdédve — vonta meg a vallat az apré alak. — Es az a helyzet, hogy a tamadas jelenleg is folyamatban van prébalkozott tovabb Zaphod izgatottan. Az asztralis 6s bdlintott, felemelte a poharat, amelyet Arthur Dent hozott magaval, és érdeklédéssel nézegette a belsejét. — Eee... Dédpapi.. — Tudod-e — szakitotta félbe a szellemalak, szigoru arccal méregetve dédunokajat, hogy a Betelgeuse V palyajan enyhe excentricitas figyelhet6 meg ujabban? Zaphod ezt nem tudta, de nehezére esett rendesen koncentralni a kapott informacidéra, hala a zajnak, a kézelgé halalnak és a t6bbi és a tobbi. — 066... nem, de... — felelte. — Es akkor az ember ne forogjon a sirjaban! — mérgeléddtt az 6s. Lecsapta a poharat, és attetsz6, reszketeg palcaujjaval Zaphodra mutatott. — Te vagy az oka! — sipitotta. — Egy perc harminc masodperc — motyogta Ford tenyerébe hajtott fével. — Nézd, dédpapi. Nem tudnal segiteni, mert az a...? — Segiteni? — kialtotta az 6reg, mintha dédunokaja egy eleven tengerimalacot akart volna téle. — Igen, segiteni, mégpedig rdgtin, mert kulénben... — Segiteni? -— ismételte meg az 6reg, ezuttal olyan hangsullyal, mintha dédunokaja két fél zsé6mle kézt és félig piritva akarta volna ugyanazt a tengerimalacot, j6 sok résejbni kéritéssel. Mas szdval, teljesen el volt kepedve. — Osszevissza léfralsz a Galaxisban ezekkel a... — az 6s megvetéen legyintett a kezével — ezekkel a rosszhiri alakokkal itt, és annyira el vagy foglalva, hogy nem érsz ra viragot hozni a siromra. Mert téled még a miivirag is megtenné, de nem, te még azt a faradsagot se veszed magadnak! Tulsagosan elfoglalt a draga! Tul moder! Tul szkeptikus! Egészen addig, amig egy jé kis slamasztikaba nem keveredik! Akkor aztan menten az asztralvilag felé fordul a lelkem! Megrazta a fejét — d6vatosan, nehogy felzavarja a masikat szendergésébél, azon ugyanis mar igy is a nyugtalansag jelei kezdtek mutatkozni. — Hat nem is tudom, ifju Zaphod, mit mondjak erre — folytatta aztan. — Meg kell fontolnom a dolgot. — Egy perc tiz masodperc — jelentette be Ford szintelen hangon. A negyedik Zaphod Beeblebrox kivancsian tekintett ra. — Mért beszél ez folyton szamokban? — érdeklédétt. -— Azok a szamok — mondta Zaphod szabatosan —- a szamunkra megadatott maradék élet idétartamat jelentik. — Aha! — mondta a dédapa. — Ez persze ram nem, vonatkozik dinnyégte, és odébb vonult a hid egy homalyosabb szdgletébe, hogy mas_ elfoglaltsagot keressen maganak. Zaphod érezte, hogy az 6rilet hataran botorkal, s azon tinédétt, nem volna-e jobb egyszertien atugrani a hatar tuloldalara, és kész. — Dédnagyapa -— mondta -, rank viszont nagyon is vonatkozik! Egyelére még éliink, és épp most késziltink elvesziteni az életinket. — Nem kar értetek. — Micsoda?! — Kinek hasznal a te életed? Ha arra gondolok mire forditottad eddig, 6nkéntelentl mindig ugyanaz a kifejezés meritl fel az agyamban: ,kutyagumi”. — De hisza Galaxis elndke voltam, joember! — Aha — dérmégte az és. — Es miféle hivatal az egy Beeblebroxnak? — Micsoda?! Neked nem elég j6 az egész Galaxis legfébb elnékének lenni? — Beképzelt megatacské! Zaphod csak pislogott az elképedéstél. — Hé, j6ember... ugy értem, dédnagyapa... hova akarsz kilyukadni? A gérmyedt kis alak odahajolt dédunokajahoz, és komoly arccal racsapott annak térdére. Ett6l| Zaphodnak nyomban eszébe jutott, hogy csak egy szellemmel beszélget, ugyanis nem érzett a vilagon semmit. — Ugyan, menj mar! Mindketten tudjuk, mit jelent elnéknek lenni. Te azért, mert mar csinaltad, én meg azért, mert halott vagyok, és ez olyan csodalatosan tiszta perspektivat ad az embernek. Van idefént egy mondas: ,,Kar az életet az élékre pocsékolni!” — Naggyon jo! — mondta az ifju Zaphod kesertien. — Naggyon mélyen szant6é! Pont annyira hianyzanak most nekem az aforizmaid, mint lyuk a fejembél. — Otven masodperc — nydgte Ford Prefect. — Hol is tartottam? -— kérdezte a negyedik Zaphod Beeblebrox. — A nagyképtiskédésnél — mondta Zaphod Beeblebrox. — Ja, igen! — Gondolod — kérdezte halkan Ford Zaphodtél -, hogy csakugyan tudna segiteni rajtunk a pasas? — Senki mas, csak 6 — suttogta vissza Zaphod. Ford elgondolkodva bdlintott. — Zaphod! -— mondta a szellem. — Nem véletleniil lett beléled a Galaxis elnéke! Elfelejtetted volna? — Nem lehetne ezt késébb megbeszélni? — Szoval, elfelejtetted — eréskédétt a szellem. — El hat! Nana, hogy el! Kénytelen voltam! Mit gondolsz, nem vizsgaljak at az ember agyat, amikor megkapja az allast?! Ha rajéttek volna, hogy a fejem tele van cseles elképzelésekkel, maris kint talaltam volna magam az utcan minden nélkul, kivéve a titkarsagi allomanyt megillet6 zsiros nyugdijat, egy hajdflottat és az elmetszett torkomat. — Al — bdlintott a szellem elégedetten. — Ezek szerint mégiscsak emlékszel! Egy pillanat sztinetet tartott. — Na j6 — mondta, és a zaj elallt. — Negyennyolc masodperc — jelentette be Ford. Ismét az orajara nézett, majd megkocogtatta. — He! Elallt a zaj — kapta fel a fejét. A kisértet apr6é, kemény szemében huncutsag csillant. — Kissé lelassitottam az idét — mondta. — Persze csak atmenetileg. Utalnam, ha nem tudnad végighallgatni, amit mondani akarok. — Fraszt! Most az egyszer te fogsz végighallgatni engem, te atlatszo, ven denevér! — ugrott fel Zaphod a székrél. — Ad egy: kész, hogy megallitottad az id6ét, meg minden! Remek, nagyszert, oriasi! De, ad ketté: nem kérek a lelki fréccsbél! Erted?! Nem tudom, mi az a nagyszerti dolog, amit meg kéne tennem, de az az érzésem, hogy nem is szabad tudnom réla. Marpedig ez nincs az inyemre. Vilagos? —A régi énem tudta. A régi énem téréddtt a dologgal. Ez eddig rendben is volna. Eltekintve attdl, hogy a régi énem olyannyira térédétt a dologgal, hogy képes_ volt belepiszkalni a sajat agyaba — az én agyamba! — és lezarni azokat a részeket, amelyek tudtak és t6r6édtek, mert ha én is tudnék és térédnék, akkor képtelen volnék megcsinalni a dolgot. Nem lettem volna ra képes, hogy elndk legyek, és nem tudtam volna ellopni ezt a hajét, ami pedig a dolog lényegének ttnik. — De ez a korabbi énem likvidalta magat azzal, hogy megvaltoztatta az agyamat. Részemrél oké, az 6 dolga! Ennek az uj énemnek itt megvannak a maga valasztasai, és kulénés egybeesések folytan ezek a déntések magukban foglaljak azt, hogy ne t6rédjek az egész nagyszabasu Uggyel, akarmi legyen is az A régi énem ezt akarta, és meg is fogja kapri. — Csak egy dologban fogott mellé. Meg akarta tartani maganak az ellenérzést féléttem azzal, hogy utasitasokat hagyott hatra az elzart agyrészben. Nahat én ezekrél tudni sem akarok, és nem vagyok hajland6 kévetni ket. Ez az én déntésem. Nem leszek senki paprikajancsija, kul6nédsen nem a magamé! Zaphod dihésen a konzolra csapott, tudomast sem véve a ra szegezdd6 meghdkkent tekintetekrél. —Arégi énem halott! — orditotta. - Megélte magat! Semmi szukség ra, hogy a halottak beleavatkozzanak az él6ék dolgaiba! — Es te mégis idecitaltél engem, hogy huzzalak ki a slamasztikabdl — vetette kézbe a kisértet. — No igen — ult le ismét Zaphod. — De ez egészen mas, nem? Halvanyan Trillianre mosolygott. -— Zaphod — recsegte a megidézett -, semmi egyéb indokom nincs ra, hogy a lélegzetem rad vesztegessem, mint hogy halott letemre mas hasznat Ugysem venném. — Oké — mondta Zaphod -, akkor mért nem arulod el azt a nagy titkot? Tégy velem prdobat! — Zaphod, elnékséged alatt nyilvan rajéttél arra, hogy a Galaxis elnédke egy senki. Egy nimand! Valahol az arnyékban van egy ember, egy valaki vagy valami, a végs6 hatalom letéteményese. Ezt az embert, ezt a valakit vagy valamit, kell megtalalnod. 6 az, aki a Galaxist iranyitja, és — feltételezhet6en — mas galaxisokat is. Talan az egész Univerzumot. — Miért? — Miért?! - fakadt ki a meglepett jelenés. -— Hogyhogy miért? Nézz k6riul, fiam! Hat ugy néz ki ez az egész, mint ami igazan jO kezekben van? — Mért, mi baj van vele? Az éreg kisértet Zaphodra meredt. — Semmi kedvem vitazni veled. Egyszertien fogod ezt a hajdt, ezt a valészinitlenségi hajtomtvest, és elmész vele, ahova kell. Ne hidd, hogy elkerilheted a sorsodat! A valészinttlenségi mezé nem enged. A markaban tart. Ez mi? Az 6reg rabdékdtt Eddie, a fedélzeti komputer egyik terminaljara. Zaphod megmondta neki. —Es mia dolga? — Most éppen — mondta Zaphod hihetetlen énuralommal — megprdbal teat f6zri. — Remek — nyugtazta a dédapa. — Mondhatnam, helyes. Mindazonaltal — folytatta int6 mozdulatot téve az ujjaval — nem vagyok benne biztos, hogy csakugyan sikertl-e mindezt véghezvinned. Masrészrél tul regéta vagyok halott ahhoz, hogy emiatt igazan izgassam magam. Elsésorban tehat azért segitek rajtad, mert nem tudnam elviselni, ha te és ezek a te modern barataid désszevissza l6dérdgnétek idefent. Ertjlik egymast? — Hogyne! Halas készénet. — Ja, igen. Zaphod? — Eee, igen? — Ha barmikor ugy éreméd, hogy segitségre szorulsz ... érted, ha bajba keritlnél, és jdl janne egy segit6 kéz, hogy kihuzzon a pacbol... —|gen? — Akkor nyugodtan fordulj fel! A kévetkez6 masodpercben szamos esemény tdrtént. A t6pdréddtt Greg kezétél fényvillanas ivelt at a komputerhez, a kisértet elttint, a hid megtelt gomolygo fusttel, az Arany Sziv pedig ismeretlen tavolsagokba szdkellt az id6 és a tér dimenzidin at. 4, fejezet Tiz féenyéwel odébb Bloeff Félt6rp szamos fokozattal féljebb sréfolta arcan a mosolyt. A képernyén elétarulé jelenetét nézte, amelyet a vogon hajé hidjardl kdzvetitettek szamara a szubéteren at, s amely épp azt a pillanatot mutatta, amikor az Arany Sziv energiapajzsanak utols6 foszlanyai is szétszakadnak, s a hajé szertefoszlik egy fustfelhében. Remek, gondolta. Sikertlt megsemmisiteni az utolsé késza tuléléket is, akik megusztak a Féld altala elrendelt lerombolasat, gondolta. Vége a (psaichiatria szamara) veszedelmes és (ugyancsak a psaichiatria szempontjabdl) felforgat6 kisérletnek, amely a Végsé Kérdést kereste az Eletet, Univerzumot meg Mindent illet6en, gondolta. Lesz egy kis Unneplés este a kollégakkal, aztan reggel ujra fogadhatjak majd a boldogtalan, zavart, am_ szerfelett jOvedelmezé pacienseket, azzal a megnyugtat6 érzéssel, hogy az Elet Ertelmének egyszer s mindenkori kibogozasa elmaradt, gondolta. — En nem tudom, de az ember rokonai_ rettenté faraszt6ak tudnak lenni — mondta Ford Zaphodnak miutan a fust tisztulni kezdett a kabinban. Szunetet tartott és k6rulnézett. — Hol van Zaphod? — kérdezte. Arthur és Trillian bamban meregette a szemét. Mindketten sapadtak voltak és zavartak, és egyiktk sem tudta, hol lehet Zaphod. — Marvin? — kérdezte Ford. — Hol van Zaphod? Egy pillanat mulva ismét megszolalt: — Hol van Marvin? A sarok, ahol elébb a robot gubbasztott, most Ures volt. A hajon teljes volt a csend. Stirdi, fekete Ur vette kéril ket. Idénként egy-egy rangast vagy billenést éreztek. Minden késaulék bedéglétt, és beddéglétt az dsszes képernyé is. Megkérdezték a komputert. Ezt valaszolta: — Sajnalattal kell k6zdIném, hogy atmeneti jelleggel minden kommunikaciéds csatornam lezarasra_ kerilt. Addig is hallgassunk egy kis szdrakoztat6 zenét! Ford lekapcsolta a szorakoztaté zenét. Fokoz6d6 zavarral és aggodalommal kutattak at a hajét. Mindenitt halotti csend volt és mozdulatlansag. Zaphodnak és Marvinnak pedig nyoma veszett. Utoljara azt a kis zugot nézték meg, ahol a nutrimata allt. A Tap-O-Mat kiadépultjan apré talca hevert, rajta harom porcelancsészével, a hozzajuk valé csészealjakkal, egy porcelan tejeskancséval és egy ezlist teaskannaval. Az utdbbi szintiltig volt a legjobb teaval, amit Arthur valaha is késtolt. A talcan egy apro cetli feklidt ezzel a széveggel: »Nyugi!” 5. fejezet Sokak szerint az Ursa Minor Béta a legszémytibb helyek egyike az ismert Univerzumban. Mérhetetlentl gazdag ugyan, borzaszit6an napos, és sUrtibben vannak itt a csodalatosan izgalmas egyéniségek, mint granatalmaban a magok, mégsem hagyhato figyelmen kivil a tény, hogy amikor a Playlény magazin egyik ujabb szamaban a kévetkezé cikk megjelent: ,Aki unja az Ursa Minor Bétat, az az életét unta meg!”, az éngyilkossagok gyakorisaga egyik éjszakarél a masikra megnégyszerezédétt. Nem mintha az Ursa Minor Bétan gyakoriak volnanak az éjszakak. A Béta bolyg6 a nyugati zdonahoz tartozik, ahol megmagyarazhatatlan és némiképp gyanus kdérilmények folywian a_ felszinrajz szante kizardlag szubtrdpusi tengerpartboél all. Ugyszintén gyanus iddérelasztacid kévetkeztében csaknem folyton szombat délutan van, kicsivel a parti barok zarasa elétt. Minderre nem kapni kielégit6 magyarazatot az Ursa Minor Béta uralkodo életformaitdl, akik idejtik z6mét arra forditjak, hogy uszémedencék kGrtl futkosva prdbdaljanak a lelki megvilagosodas allapotaba jutni. Az Ursa Minor Bétan mindéssze egyetlen varos van, és az is csak azért érdemli ki ezt a rangot, mert arrafelé némileg sUrtibben vannak az uszOmedencék, mint egyebttt. Ha a levegébél érkezel Fényvarosba — marpedig mashogy bajos volna, hisz nincsenek utak, és igy felszini k6zlekedés sincsen, és ktlénben is, ha nem reptisz, hallani sem akarnak rélad az itteniek —, akkor régt6n rajéssz arra, hogy mirélis kapta a nevét. Itt sUt a nap a legfenyesebben: meg- megcsillan az UszOmedencék vizén, felsziporkaak a fehér, palmaval szegélyezett sugarutakon, megvillan a felala mozgdé, egészségesen lebamult pettyeken, felragyog a villakon, a paratél fatyolos kifut6palyakon, a parti barokon és igy tovabb. Legféképp pedig egy bizonyos éptlletre ragyog szépen, egy magas, negyvenkét szintes, gy6nydri épiUletre, amelynek két tornya U bettit formaz. Az U bett két szarat keskeny atjaré kdti 6ssze kézéptajt. Ez az éptilet egy kény otthonaul szolgal. Az épités kéltségeit egy driasi copyrightper hozadékabdl fedezték, amelyet a kény kiaddi inditottak egy mudligyarté ellen. A mondott kény utikalauz. Egyike ez a legfigyelemreméli6bb és egyszersmind a legsikeresebb kényveknek, amely valaha napvilagot latott az Ursa Minor nagy kiaddi jévoltabdél. Kelendébb ez a kényy, mint Az élet 6tszazdtvennél kezdédik, jobban fogy, mint A Sztiz és az Ikrek, avagy Urbéli benyomasok harmasban és tébbesben Excentrika Bigbangtél (az Eroticon Vi harommellG hetérajatol), és ellentmondasosabb, mint Oolon Calluphid szenzacidja, a Minden, amit el akartal felejteni a szexrél, de nem hagyta az asszony. Ami pedig a Galaxis Kilsé-keleti Peremvidékén élé6, nyugisabb civilizacidkat illeti, ezeknél mar rég kiturta a helyérél az Encyclopaedia Galacticat mint a tudas és a bélcsesség standard letéteményesét, mert noha tele van hézagokkal, hamisitasokkal vagy legalabbis durva pontatlansagokkal, két lenyeges szempontbdl mégiscsak felulmulja ezt a régebbi, féldhézragadt szemlélettii mtivet. Elészér is valamivel olcsébb, masodszor pedig nagy, baratsagos bettikkel ez a sz6éveg van a fedelére irva: NE ESS PANIKBA! Természetesen a GALAXIS Utikalauz stopposoknak cimti kényvrél van sz6, mindazok nélkilézhetetlen utitarsardl, akik napi harminc altairi dollarbdél szeretnék megtekinteni az ismert Univerzum csodait. Ha hattal allsz az utikalauz irodaépilletének (feltéve, hogy tul vagy a landolason, és felfrissultél egy kis megmartézast kévet6 zuhanyozastol), és elindulsz keletnek, akkor az Elet sugarut amyas lombjai alatt visz el az utad. Bizonyara amulatba ejtene a balra elterul6é part halvany arany szine, s débbenetet valtana ki beléled a légszéri6z6k hanyag eleganciaja, amint kétlabnyi magassagban siklanak a hullamok f6ldtt, mintha ebben semmi kiilénds nem volna, s végul meglepédnél, s némiképp még bosszankodnal is, a hatalmas palmafak miatt, amelyek dallamtalan semmiségeket ziimmégnek a nappali érakban, mas szoval folyamatosan. Ha aztdn szépen végigsétalnal az Elet sugaruton, eljutnal a Lalamatine bevasarlonegyedbe, amely tele van potyoganyfakkal és utcai presszokkal, ahol a bétaiak kipihenik az intenziv délutani lazitas faradalmait. A Lalamatine negyed egyike ama néhany terilletnek, amely nem részesul az 6rékés szombat délutan drémeibél — ehelyett itt az 6rdk6s szombat este hisét élvezheti az ember. Ezen tul az éjjeli mulatok vannak. Ha ezen a meghatarozott napon — délutanon, estén; nevezd, aminek akarod — betértél volna jobbra a masodik utcai presszoba, a szokasos bétaiakat lathattad volna magad kértl, amint beszélgetve, iszogatva Uldégélnek, szemlatomast elégedetten sorsuk alakulasaval; egy-egy lopott pillantast vetve a szomszéd kardrajara, vajon mennyibe kerulhetett. Ugyanott lathattal volha egypar meglehetésen apolatlan ktlsej stoppost is az Algolrdl, akik néhany napos gytrédés utan nemrég érkeztek meg az arkturusi megaszallit6val. Szerfelett duhések voltak, és egyben zavarodottak is, amikor kidertlt, hogy az Utikalauz éplletétdl latétavolsagnyira egyetlen pohar szimpla gytimdlcslé hatvan altairi dollarnak megfelel6 6sszegbe keril. — Bagatell 6sszeg! — mondta egyikik kesernyésen. Ha ebben a pillanatban a szomszéd asztal felé fordultal volna, Zaphod Beeblebroxot lathattad volna zavart és megrékényédétt tekintettel meredni maga elé. A zavarodottsag oka az volt; hogy 6t masodperce még az Arany Sziv csillaghaj6 parancsnoki hidjan uldégélt. — Tiszta bagatell! — jegyezte meg ismét a hang. Zaphod idegesen leste szeme sarkabol a két apolatlan stoppost a szomszéd asztanal. — Hol a pokolban vagyok? — gondolta. — Hogy kertilék ide? Es hova lett a hajé? Ujjai megtapogattak a szék karfajat, majd az eldtte lév6 asztalt. Elég valdsagosnak hatott mind a kett6. Aztan csak ult csendben tovabb. - Van pofajuk odabent Uldégélni és _ mindenféle utikalauzokat irkalni stopposoknak! — folytatta a hang. — Nézd ezt az éptletet! De komolyan, nézd csak meg! Zaphod megnézte. Egész jél néz ki, gondolta. De hol?! Es miért?! Kotoraszni kezdett a zsebében a napszemivegek utan. Egy kemény, sima, azonosithatatlan, igen nehéz fémdarab akadt a kezébe. Eléhuzta és megnézte. Ez meg hogy keriilt ide? — pislogott csodalkozva. Visszadugta a zsebébe, és feltette a szemtuvegeket. Bosszankodva 4llapitotta meg, hogy a fémdarab megkarcolta az egyik lencséjét. Ett6l fliggetlentil sokkal nyugodtabb lett, hogy rajta voltak az okularék. Nem akarmilyen papaszemek voltak ezek, hanem egy par Joo Janta 200-as szuperpankromatikus _- vészérzékelé napszemuveg, amit kimondottan arra fejlesztettek ki, hogy viseléjét nyugalommal vértezze fel a veszéllyel szemben. A veszély legkisebb jelére ugyanis t6kéletesen megfeketedik benne az Uveg, megowa ezzel az embert barmiféle izgalmat kivalté latvanytol. A karcolastol eltekintve a lencsék teljesen atlatszoak voltak. Ez kissé megnyugtatta Zaphodot. A duhéds stoppos tovabbra is a _ veszett draga gyUmélcslevet bamulta. — Az a legnagyobb baj ezzel az utikalauz tarsasaggal — morogta —, hogy amidta az Ursa Minor Bétara kdltéztek, teljesen elpuhultak. Képzeld, azt beszélik, hogy létrehoztak egy teljes, elektronikailag szintetizalt Univerzumot az egyik irodaban, hogy napkézben nyugodtan jarhassanak utana a dolgoknak, és mégse késsenek le az esti partikrdl. Nem mintha az estének volna errefelé barmi jelentésége! Ursa Minor Béta, gondolta Zaphod. Most legalabb tudta, hol van. Sejtette, hogy a dédnagyapja keze lehet a dologban, csak azt nem tudta, miért. Meglepetésére egy gondolat ugrott be az agyaba. Nagyon vilagos és nagyon ké6rtlhatarolt volt ez a gondolat, s mindjart tisztaban volt azzal, hogy honnan ered. Oszténdésen megprdbalt ellenallni. Egyike volt ez a gondolat azoknak az elére elrendelt késztetéseknek, amelyek a sdtét és lezart agyrészbél szarmaztak. Zaphod dtthésen megprdbalta elhessegetni magatdl a gondolatot. Nem ment: Tovabb hessegetett. A gondolat nem tagitott. Végul Zaphod beadta a derekat. A fenébe is, gondolta, széllel szemben nem megy! Tul faradt volt ahhoz, tul 6sszekuszalt és éhes, hogy ellenalljon. Pedig azt sem tudta, hogy pontosan mit is jelent az a gondolat. 6. fejezet — Hallé! Igen? Itt a Megadodo Publications, a GALAXIS Utikalauz stopposoknak, az ismert Univerzum legjelent6sebb kényvének kiadévallalata. Mivel szolgalhatok? — mondta a nagy, rézsaszin szarnyd rovar a hetven mikrofon egyikébe, amely a GALAXIS Utikalauz stopposoknak éptlet elécsarnokaban' sorakozott a recepcidés pult hatalmas kiterjedésti kromozott feluletén. A rovar megrebbentette szaryat, és a szemét forgatta. Rosszallé tekintettel nézte a sok szurtos alakot, akikkel tele volt a csarnok, s akik Osszekoszoltak a szényeget, és piszkos ujlenyomatokat hagytak a karpitozason. Imadta ezt a munkat a GALAXIS Utikalauz stopposoknak kiaddjanal, csak azt a sok ronda stoppost lehetett volna tavol tartani valahogy. Ezeknek tulajdonképpen koszos Urreptilétereken volna a helytk, vagy nem? — gondolta; Biztos volt benne, hogy valahol olvasta a k6nyvben annak fontossagat, hogy a stoppos koszos Urreptldéterek kérnyékén égyelegjen. Es raadasul folyton csak panaszkodnak! Megremegtette a szamyait. — Hogyan? — mondta a mikrofonba. — Igen, tovabbitottam az Uzenetét Mr. Zarniwoopnak, de attdl tartok, nem tud beszélni Gnnel. Epp intergalaktikus utazAson tartozkodik. A rovar ingertlt csapmozdulatot tett az egyik szurtos alak felé, aki dihésen prébalta magara vonni a figyelmét. Az ingerult csapmozdulat arra invitalta a duhés személyt, hogy olvassa el a falon lévé tablat, és ne zavarja meg a folyamatban lévé fontos beszélgetést. — Igen — mondta a rovar. — A szobajaban van, de egyuttal intergalaktikus utazason is. Kész6ndém a hivast — csapta le a kagylot. — Olvassa el a feliratot — mondta a dihdés férfinak, aki arrdl prébalt panaszkodni, hogy milyen nevetséges és veszélyes félretajékoztatast fedezett fel a kGnyvben. A GALAXIS Utikalauz stopposoknak nélkilézhetetlen kisérétarsa mindazoknak, akik értelmet szeretnének tulajdonitani az életnek, ebben a végtelentil ésszetett és zurzavaros Univerzumban, mert noha remény sincs ra, hogy minden targyban hasznos és informativ legyen, legalabb el lehet mondani rdla azt, hogy ahol nem pontos, ott hatarozottan pontatlan. Viszont nagyobb eltérések esetén mindig a valésag volt okolhato. Ez volt a veleje a feliratnak is, amely igy hangzott: ,Az Utikalauz tévedhetetlen. A valosdg gyakran pontatlan.” Ez bizonyos érdekes kévetkezményekre vezetett. Példaul, amikor az Utikalauz szerkesztdit beperelték azok a csaladok, amelyek hozzatartozdéi amiatt hunytak el, hogy sz6 szerint vették a Traal bolygéra vonatkozé bekezdést (mely igy szdlt' ,A mohd bogarpattinté fenevad kedvelt eledele a turistanak”, ahelyett hogy igy szdlt volna: ,A mohd bogarpattint6 fenevad kedvelt eledele a turista’), arra hivatkoztak, hogy a mondat elsé veradja_ esztétikai értelemben lényegesen megnyerébb, s egy okleveles kdltét idéztek meg tanunak, aki eskt alatt vallotta, hogy a szépség igazsag, az igazsag pedig szépség, mialtal bizonyitani vélték, hogy az Ugyben senki mas nem vétkes, egyedil az Elet, amelybél a szépség és az igazsag egyarant hianyzik. A biré elfogadta a védekezést, s megindité beszédben szdgezte le, hogy az Elet megsériette a birésagot, majd mielétt visszavonult volna az estére betitemezett ultragolfpartira, haladéktalanul elkobozta azt valamennyi megjelenttél. Zaphod Beeblebrox lépett be az el6csarnokba. Egyenest a recepcids rovarhoz lépett. — Ide hallgasson! — mondta. — Merre talalom Zarniwoopot? Beszélni akarok a fejével. — Mar megbocsasson, uram! — mondta fagyosan a rovar, akinek nem volt inyére, hogy ilyen hangon beszélnek vele. — Zarniwooppal akarok beszélni. Most régt6n. — Nos, uram — vetette oda a t6rékeny kis szerzet -, j6 volna tan, ha kissé megnyugodna... — Ide hallgasson — mondta Zaphod. — Eddig vagyok nyugalommal, érti?! Olyan hihetetlentl jeges bennem a nyugalom, hogy mélyhtitétt arut lehetne tartani a hasamban. Lazabb vagyok a kloffolt lazacnal! Most pedig, ha volna olyan kedves megmozdulni, mielétt a nagy nyugalomtdl felrobbanok... — De uram! Hallgasson végig — mondia a rovar a leheté legingeriltebb csapmozdulattal. — Attdl tartok, lehetetlent kér t6lem. Mr. Zarniwoop ugyanis intergalaktikus utazason vesz részt jelenleg. A francba, gondolta Zaphod. — Mikorra ér vissza? — kérdezte. —Vissza, uram? Fent van a szobajaban! Zaphod sztinetet tartott, hogy feldolgozza magaban a kapott informaciét. Nem sikeriult. — Széval, intergalaktikus Uton van az Urge... a szobajaban? — Zaphod elérenyult, és elkapta a hadonasz6 csapot. — Ide hallgass, haromszemt! — mondta. — Ne prdbalj szdrakozni velem, mert ettem mar nalad furabb dolgokat is reggelire! — Mégis, kinek képzeled magadat, kisfiam? — h6k6lt vissza a rovar, megrebbentve szarnyait. — Zaphod Beeblebroxnak, vagy mi?! — Erés vagy fejszamolasbél? — mondta Zaphod érdes hangon. — Akkor szamold meg, hany fejem van! A rovar pislogott egyet. Aztan még egyet pislogott. — Maga Zaphod Beeblebrox? — sipitotta. — Ja, én — mondta Zaphod. — De nem kell orditani, hogy mindenki hallja! — A Zaphod Beeblebrox? — Nem, csak egy Zaphod Beeblebrox a sok kéztil. Ha nem tudnad, tizenkett6 beldltink egy tucat. A rovar izgatottan t6rdelte csapjait. — De uram! — sipitotta. — Epp most hallottam a szubéterradiéban, hogy meg tetszett halni... - A hir igaz — nyugtatta meg Zaphod. — Ez mar csak amolyan utémozgasféle. Es most, az eredeti témara visszatérve: hol talalom meg Zamiwoopot? — Hat, a szobaja a tizendtédik emeleten van, uram, de... — De intergalaktikus utazason van, igen, tudom. Hogy jutok fel hozza’? - A Sziriusz Kibernetikai Tarsasag ujonnan Uzembe helyezett repesve emelé |én szallit6i amott vannak hatul, uram. Mindazonaltal, uram... Zaphod mar induléban volt. Visszafordult. — Igen? — mondta. — Szabad megkérdeznem, hogy miért kivanja latni Mr. Zamiwoopot, uram? — Igen — felelte Zaphod, aki maga is bizonytalan volt ebben a kérdésben. — Mert azt mondtam magamnak: ,Nézd, éreg, ezt meg kell tenned!” — Hogyan?! Zaphod cinkosan hajolt kozelebb a rovarhoz. — Epp az elébb materializalodtam odakint az egyik presszéban — mondta — egy vita kévetkeztében, amelyet a dédapam szellemével folytattam. Alig kertltem oda, amikor a korabbi énem, az, amelyik az agyamat iranyitja, beugrott a fejembe és azt mondia: ,Eridj, keresd fel ezt a Zarniwoopot!” Soha nem talalkoztam az Urgével. Tébbet magam sem tudok. Csak ezt meg azt, hogy meg kell talalnom azt az embert, aki az Univerzumot iranyitja. Kacsintott egyet. — Mr. Beeblebrox — mondta a rovar elismeréssel —, 6n olyan fura figura, hogy kosztlimés filmben kéne jatszania. — Igy van — mondta Zaphod, szArnyon veregetve a rézsaszinben csillogé rovart. —- Neked pedig, aranyom, nem artana néha levetned ezt a kosztUimét. A rovar egy csepp sztinetet tartott, hogy magahoz térjen eksztazisabdl, majd egyik csapjaval kinyult, hogy felemeljen egy cseng6 telefont. Egy fémes kéz szakitotta félbe a mozdulatat. — Elnézést -— mondta a fémes kéz tulajdonosa, olyan hangon, amelyt6l egy szentimentalizmusra hajlé6 rovar azonnal sirégércsét kapott volna. Ez itt egy masféle rovar volt, és raadasul ki nem allhatta a robotokat. — Uram? — vetette oda. — Segithetek valamiben? — Kétlem — felelte Marvin. — Nos, ebben az esetben, ha megbocsat... - A csengé telefonok szama id6kézben hatra emelkedett. A rovarnak millié intéznivaldja lett volna. — Rajtam senki nem segithet — sdhajtotta gyaszosan Marvin. — Ertettem, uram. Nos... — Nem mintha barki is megprébalna, persze. — A fémes kéz erdtlentl hullott le a rovar csapjardl. A robot feje cstggedten elérebillent. — Valéban? — kérdezte gunyosan a rovar. — Mert, kérdem én, ki latna értelmét, hogy segitsen egy hitvany roboton? — Sajnalom, uram, de ha... - Ugy értem, kinek van abbdél haszna, ha kedves és segittkész egy robothoz, amelybél hianyak a haladatossagi aramkér? — Es 6nbdl hidnyzik? — mondta a rovar szemlatomast képtelenil arra, hogy kikecmeregjen a parbeszédbdl. -— Még nem adddott ra alkalom, hogy kidertiljén — tajékoztatta Marvin. - lde hallgasson, maga nyomorult fémkupac. Maga beilleszkedési zavarokkal kiszk6d6 moségép. — Meg se kérdezi t6lem, hogy mit akarok? A rovar sziinetet tartott. Hirtelen kidugta hossai, vékony nyelvét, megnyalta a szemeit, aztan ismét visszarantotta a szajaba. — Miért, volna értelme? — kérdezte. — Van valaminek egyaltalan? — vagta ra Marvin. —Ki vele, mit akar? — Keresek valakit. — Kit? — sziszegte a rovar. — Zaphod Beeblebroxot — felelte Marvin. — Ott van hatul. A rovar remegett a duhtél. Alig birt megszolalni. — Akkor meg mért engem nyaggat?! — visitotta. — Csak beszélgetni szerettem volna valakivel — kézdlte Marvin. — Micsoda?! — Siralmas, mi? Marvin fogaskerék-csikorgas kézepette megfordult és tovagérdult. Hamarosan utolérte a lift felé tarto Zaphodot. Zaphod meglepédve fordult a robot felé. — Hé... Marvin! — mondta. — Hat te hogy kertilsz ide? Marvinnak most valami olyant kellett mondania, ami igen nehezére esett. — Nem tudom — vallotta be. — De hat... — Egyik pillanatban még nyomaszt6 gondolatok kézepette ultem a hajén, s a masikban mar itt alltam teljes kétségbeesésben. Feltételezesem szerint a valészinttlenségi mezé lehet az oka. — Ja. A dédapam kildhetett utanam, hogy ne érezzem magam egyediil — helyeselt Zaphod. — Készénédm a nincsmit, papi! — tette hozza a bajusza alatt. - Szdéval, hogy vagy? — mondta hangosan. — Jobban mar nem is lehetnék — mondta Marvin. — Feltéve, ha valaki jol érezheti magat a helyemben, ami az esetemben korant sincs igy. — Na igen — mondta Zaphod, mikézben a liftajté kinyilt. — Hellé! — készéntétte dket a lift behizelg6 hangon. — Engedjék meg, hogy a liftjik lehessek ezen az utazason, amelynek az 6ndk altal kivalasztott emelet lesz a végallomasa. A. Sziriusz Kibernetikai Tarsasag arra tervezte szerénységemet, hogy felvigyem 6ndket, az utikalauz latogatoit, az épilet irodaiba. Ha élvezték a gyors és kellemes utazast, bizonyara szivesen kiprébaljak a t6bbi, Ujonnan Uzembe helyezett liftet is; a Galaktikus Adohivatalban, a Klabajé Bébitapnal és a Sziriuszi Allami Elmekdérhazban, ahol szamos volt SZKT-dolgozé fogadja majd kitér6 lelkesedéssel latogatasukat, egyitt érzé szavaikat, valamint a kinti vilagrél szolé érdekfeszité térténeteiket. — Ertem — mondta Zaphod a liftbe lépve. — Mi egyebet tudsz a suket duman kivul? — Felmenni — mondia a lift — és lemenri. — Helyes — nyugtazta Zaphod. — Akkor menjunk talan félfelé. — Vagy lefelé — emlékeztette a lift. — Oké, mégis inkabb folfelé, ha lehetne. Egy pillanatig cs6nd tamadt. -— Lefelé is nagyon kellemes -— szuggeralta a_ lift reménykedve. — Valéban? — Szuper! — Helyes — mondta Zaphod. — Akkor hat elindulunk végre fdlfelé? — Kérdezhetnék valamit? — érdeklédétt a lift a létezé legédesebb, legalkalmazkodébb hangon. - Végiggondoltak mindazokat a lehetéségeket, amelyeket a lefelé térténé utazas tartogat az Gndk szamara? Zaphod az egyik fejét beleverte a lift falaba. Kellett ez nekem? — kérdezte magatdl. — Kellett a fenének! — adta meg régtén a valaszt. Nem akart 6 idejénni! Ha megkérdezte volna téle valaki ebben a pillanatban, hogy hol szeretne lenni, valészinileg a szokasos mddon felelt volna, nevezetesen: odakint a parton, legalabb Gtven gydényérii né tarsasagaban, a hattérben egy kicsi, am szorgos szakért6gardaval, akiknek az a dolga, hogy uj meg uj mdédozatokat dolgozzanak ki a lanyok szamara, hogyan kedveskedjenek neki. A szokasos valaszhoz ezuttal feltehetédleg még valami szenvedélyes hangu kiegészitést is hozzdatett volna a_ taplalkozas témakdérében. Amihez, viszont csédpp kedve sem volt, az az, hogy keresgetnie kelljen azt az embert, aki az Univerzumot uralja, s aki feléle akar meg is tarthatna ezt az allast, mert ha nem 6, akkor valaki mas végezné el a meldt helyette. De ahhoz mar végképp nem fllt a foga, hogy lealljon vitazni egy felvonéval valami irodaéptletben. — Milyen lehet6ségekrél volna sz6? — kérdezte cstiggedten. — Nos — sdhajtotta a hang, mely oly strti-édes volt, mint méz a puszedliban —, ott van az alagsor, a mikrosztaz, a flit6rendszer... 606... Szunetet tartott. — Nem kulénésebben érdekesek, az igaz — ismerte be -, de lehetéségek. -— Ez nem lehet igaz! — dulnnyégte Zaphod. — Hat raszolgaltam én erre? Egy egzisztencialista felvondval vagyok osszezarva! — Okillel titni kezdte a falat. — Mi a fene van ezzel a vacakkal? — tdrt ki beldle. — Nem akar felmenni — mondta Marvin targyilagosan. — Azt hiszem, fél. — Fél? — kialtott fel Zaphod. — Mit6I? A magassagtdl? Egy lift, amelyiknek tériszonya van?! — Nem — mondta kétségbeesett hangon a felvoné —, hanem a j6votél. — A jévétél?! — hékkent meg Zaphod. — Hat mit akar ez az atkozott masina: nyugdijbiztositast Greg napjaira? Ebben a pillanatban nagy ribillid tort ki a fogadécsamokban. Hirtelen mindenfelél mtkéd6 gépek zaja hallatszott. -— Mindannyian a jévébe latunk — suttogta a felvond rémulettel atitatott hangon. — Belénk van programozva a dolog. Zaphod kilesett a liftbdél. A felvondk elétti tertilet tele volt izgatottan kiabalé és mutogaté emberekkel. Az ésszes lift lefelé tartott, mégpedig igen gyorsan. Zaphod visszabujt a fulkébe. — Marvin — mondta -, mi volna, ha ravennéd a liftet, hogy félmenjen? Muszaj elcsipnem ezt a Zarniwoopot. — Miért? — kérdezte Marvin banatosan. — Nem tudom — mondta Zaphod -, de ha egyszer megtalalom, j6 lesz, ha valami elfogadhaté valaszt ad erre a kérdésre! A modern felvondk kulénéds és komplex entitasok. Az ési elektromos emelészéknek vagy a ,maximum nyolc személy részére” cimti darabnak annyi ké6ze van a Sziriusz Kibernetikai Tarsasag repesve emelé lényszallitéihoz, mint egy zacské sosmogyorénak a Sziriuszi Allami Elmekdérhaz teljes nyugati épuletszarnyahoz. Ez azért van igy, mert a modern felvondk egy kulénés elv alapjan mUkédnek, amelyet defokuszalt id6épercepciéuak hivunk: Mas szdéval, képesek halvanyan belelatni a kézvetlen j6vébe, ami lehet6vé teszi szamukra, hogy a megfelel6 emeletre érjenek, mielétt még tudnad, hogy liftemi szeretnél, s ezaltal kikUsz6bdélik a faraszt6 csevegést, bamészkodast és idegenekkel valé ismerkedést, ami azelétt jellemz6 volt a lift elétt acsorgasra. Mi sem természetesebb, hogy sok, intelligenciaval és jovébe latassal megvert lift elviselhetetlennek érezte az esztelen fel-ala rohangalast, s egyfajta egasztencialista tiltakozas jegyében az _ oldaliranyu mozgassal is prébalkozott alkalmanként. Ezenkivil részt kéveteltek maguknak a déntési folyamatban, és sokan raszoktak arra, hogy hosszu idére visszavonuljanak a pincébe duzzogni. A Sziriusz csillagrendszerbe latogat6 stoppos barmikor kénnyti pénzkeresethez juthat a neurotikus lifteknek nyujtott lelki tanacsadassal. A tizenétédik emeleten a liftajt6k gyorsan kitarultak. — Tizendétédik — mondta a felvono. — Ne feledje, csak azért csinalom ezt maganak, mert kedvelem a robotjat. Zaphod és Marvin kiszallt a liftbél, az pedig nyomban becsapta mdgdttUk az ajtajat, s olyan sebességgel kezdett el stillyedni, ahogy a mechanikajatol tellett. Zaphod gyanakodva nézett kérul. A folyos6 Uures volt, mindenttt csend. Semmi nem utalt arra, merre lehet Zamiwoop szobaja. A folyoséra nyilé ajttk csukva voltak, s egyiken sem volt semmiféle jelzés. Annal az atjaronal voltak éppen, amelyik az U alaku éptlet két szarat G6sszekétdtte. Az egyik nagy ablak eldtt tancolé porszemek rajzolta fényhasab derengett, melyet az Ursa Minor Béta ragyogé napja vetitett be a folyosdra. Ebben a pillanatban egy arnyék suhant el az ablak elétt. — Eza lift j6l benne hagyott minket a szdszban — morogta Zaphod. Tekintetét gyanakodva jartatta végig a folyosén mindkét iranyban, majd igy folytatta: — En nem tudom... — Ekkora aggyal ez természetes — jegyezte meg Marvin. —... egyszertien nem tudom... de halalbiztos vagyok benne, hogy ennek az épilletnek nem volna szabad mozognia. Zaphod talpan enyhe remegéshullam futott végig. Aztan még egy. A porszemcsék még vadabbul kezdtek el vihancolni a fenyhasabban. Ujabb arnyék suhant el az ablak elétt. Zaphod a padlot figyelte. — Vagy szandékosan rezegtetik az épiiletet - mondta nem tul meggyézéen -, hogy tonusban tartsak a dolgozok izomzatat munka kézben... Zaphod az ablak felé indult, de megtorpant, mert a Joo Janta 200-as szuperpankromatikus _- vészérzékelé napszemuvegek teljesen megfeketedtek. Az ablak eldtt éles stivitéssel suhant el egy ujabb arnyék. Zaphod lekapta a napszemuvegeket. Ebben a pillanatban mennydérgésszerti robaj razta meg az éptilletet. Zaphod az ablakhoz ugrott. — ...vagy pedig — folytatta — bombaznak minket! A mennydérgésszerti robaj megismétlédétt. -— Ki a nyavalyanak jut eszébe, hogy épp egy kiaddot bombazzon? — kérdezte Zaphod, de nem hallhatta Marvin valaszat, mert az éptletet ujabb bombatamadas érie. Megprébalt visszakecmeregni a lifthez. Tisztaban volt a manéver céltalansagaval, de mas dtlete nem volt. Hirtelen egy férfi alakja bukkant fel a keresztfolyos6 végén. — Beeblebrox! — kialtotta a javevény. Zaphod gyanakodva nézte az ismeretlent, miké6zben ujabb robbanas razta meg az épitletet. — Igen, az vagyok! — kialtotta. - Hat maga kicsoda? — J6 barat! — valaszolta a férfi, és rohanni kezdett Zaphod felé. — Nocsak! — mondta Zaphod. — Egy meghatarozott személy jO baratja, vagy csak ugy altalaban vannak pozitiv érzései az emberek irant? Aférfi vagtatva kézeledett a folyoson, amely ugy hullamzott alatta, mint valami megbokrosodott futész6ényeg. Az idegen alacsony termetii volt, kopcds és viharvert. Ugy nézett ki a ruhaja, mintha kétszer kérbeutazta volna benne a Galaxist anélkul, hogy egyszer is levette volna. — Tudja-e — orditotta Zaphod az idegen fillébe, amikor az odaért hozza —, hogy bombaznak minket? A férfi jelezte, hogy tisztaban van a dologgal. A folyos6 hirtelen elsdtéttlt. Zaphod az ablakra nézett, hogy mi van, s elakadt a lélegzete. Hatalmas, szivar alaku, fémeszéld Grhajot latott lassan eluszi az épulet mellett. Az elsdé hajét két masik kévette. — Nyomodban vannak, Zaphod —- sziszegte a férfi. - A kormany egy egész hadosztaly dégcsillagi vadaszt kilddtt utanad. — Dégcsillagi vadaszt? — motyogta Zaphod. — Zarquon! — Na, dereng mar? - Mi aza dégcsillagi vadasz? — Zaphod biztos volt benne, hogy hallotta mar a kifejezést elndk koraban, de sose figyelt oda igazan a hivatalos Ugyekre. A férfi betuszkolta Zaphodot egy ajtén. Fuilsért6 vinnyogas kiséretében aprd, fekete, pdkszerti dolog sivitett végig a folyoson. — Mi volt ez? — sziszegte Zaphod. — Egy A kategoériaju dégcsillagi felderit6érobot — felelte a férfi. — Téged keres. — Nem mondom! — Fektidj! Az ellenkezé iranybél ujabb, az iméntinél nagyobb, fekete, pokszerti dolog kézeledett, és elstivitett melletttk. — Hat ez mi volt...? - Egy B kategériaju dégcsillagi felderit6robot. Téged keres. — Es ez? — kérdezte Zaphod, mid6n a harmadik pdkszerti dolog is végigsépért a folyosén. - Egy C kategoriaju dégcsillagi felderit6robot. Téged keres. — Elég ostoba j6szagok, nem? — kuncogott Zaphod. Az atjaré tuls6 végérél erés morajlas hallatszott: Egy gigantikus, fekete alak k6ézeledett a masik toronybdl. Akkora volt, mint egy tank. — Te szentséges foton! Mi ez? — rebegte Zaphod. — Egy tank -— mondta a férfi. — Pontosabban, egy D kategériaju dégcsillagi felderitérbot. Téeged keres. — Nem kéne indulnunk? — De, azt hiszem. — Marvin! — kialtotta Zaphod. —|gen? Marvin elémaszott egy térmélékhalombol, és kérd6én nézett a két férfira. — Latod azt a robotot? Marvin a feléjik araszol6, gigantikus, fekete alakra pillantott. Aztan végignézett a maga kis fémtestén, majd ismét a tankot vette szemtugyre. — Gondolom, azt akarja, hogy megallitsam — mondta. — Ja. — Hogy kézben megmenthessék a bértket. — Igy van — ismerte el Zaphod. — Most pedig nyomas, irany a robot! — Csak azért kérdeztem — mondta Marvin -, hogy tudjam, hanyadan allunk. A férfi karon ragadta Zaphodot, s az kévette 6t a folyoson. Hirtelen fel6tlétt benne egy kérdés. — Hova megytink? — kérdezte. — Zarniwoop szobajaba. — Nem lehetne mas alkalommal? — Nem. Gyertink! 7. fejezet Marvin az atjaré elején allt. Ezistés teste megcsillant a poros fényprizmaban. Fémburkolata atvette a zardttz rezgéseit, amelynek célpontja tovabbra is az épulet maradt. Tulajdonképpen nem volt igazan kis termetti robot, de mégis siralmasan aproénak hatott a gigantikus fekete tankhoz képest, amely most megallt elétte. A tank végigszondazta a robotot, aztan visszahuzta az érzékeléit. Marvin meg sem moccant. — Félre az utambdl, kicsi robot — morogta fenyegetéen a tank. — Attdl tartok — mondta Marvin -, épp avégett kellett itt maradnom hogy az utadat alljam. A szonda ismét elébukkant, hogy ujra megvizsgalja Marvint, majd gyorsan visszahuzodott. — Hogy te az utamat alld? Nekem?! — mennydérégte a tank hitetlenkedve. — Viccelsz? — De tényleg — mondta Marvin. — Na és milyen fegyvered van? — dérégte a tank. — Talald ki — felelte Marvin. A tank motorja felbégdtt, fogaskerekei csikorogva karmoltak egymast, molekula méretti elektronikus reléi ide- oda billentek mikroagyaban az elképedéstél. — Talaljam ki? — kérdezte. Zaphod és az egyelére megnevezetlen férfi fdl-le vagtatott a folyosdkon. Az épulet tovabbra is remegett és razkédott, ami sehogyan sem ment Zaphod két fejébe. Ha egyszer fel akarjak robbantani az épiletet, mit gatyagnak ilyen sokaig? Végul elérték az egyik t6kéletesen anonim és jeltelen ajtét. Nekifesztltek. Az ajt6 hirtelen zikkenéssel engedett, és 6k beestek a szobaba. Ezért volt a nagy felhajtas? — gondolta Zaphod: — Ezért nem fektidhettem ki a partra, hogy fenemdd jél érezzem magam? Egy maganyos székért, egy elarvult iréasztalért és egy koszos hamutartdért, egy disztelen irodaszobaban? Az iroasztal, néhany remegd pormacskatol ¢6s egy forradalmian uj formaju gemkapocstdl eltekintve, teljesen ures volt. — Zarniwoop hol van? — kérdezte Zaphod, érezvén, hogy kezd végképp kicsuszni a markabol az egész megerdélteté testgyakorlat amugy is homalyos értelme. — Intergalaktikus utazason — valaszolta a férfi. Zaphod megprdbalta felmémi a masikat. Komoly fazon, gondolta, nem az a rdhdgés fajita. Ideje nagy részét valészintleg azzal télti, hogy fel-ala rohangal hullamz6 folyosokon, ajtékat tér be, és rejtélyes kijelentéseket tesz ures irodakban. — Engedje meg, hogy bemutatkozzam — mondta a férfi. — Nevem Roosta, ez pedig itta t6rulké6z6m. — Hellé, Roosta — Udvézdlte Zaphod. — Helld, tériilk6z6 — tette hozza, mid6n Roosta az orra ala dugott egy eléggé gusztustalan, régi, viragmintas t6rlkézét. Nem igazan tudta, mit kezdjen vele, igy hat megrazta a csticskét. Odakint egy hatalmas, szivar alaku, fémeszdld Urhajé dubérgétt el az ablak elétt. — Talalgass csak — mondta Marvin az orids harci gépnek —, sose fogod kitalalni! — Hmmm... — mondta a gép, beleremegve a szokatlan szellemi eréfeszitésbe. — Lézervet6? Marvin a fejét csdvalta. — Persze — mormogta a gép mély gyomorhangon. — Tul kézenfekv6é volna. Antianyagsugar? — kockaztatta meg. — Még kézenfekvébb — figyelmeztette Marvin. — Na igen-— dinnydgte a gép, mintegy pironkodva. — O66... elektromos falt6r6é kos? Ez uj volt Marvinnak. —Azmeg micsoda? — tudakolta. — Olyan, mint ez itt! — mondta lelkesen a gép, egy vasvillafélét dugva ki pancéltornyabol. A villabdl egyetlen halalos villanas lévellt ki. A fal, nagy robaj kiséretében, porfelhévé valt Marvin mégdtt. A por gomolygott egy kicsit, aztan kupacca allt 6ssze. — Nem — mondta Marvin -, nem ilyen. — De jd, nem? — Nagyon jé — helyeselt Marvin. -— Tudom mar — mondta a ddgcsillagi masina egy pillanatnyi mérlegelés utan. — Akkor meg biztos egy olyan Ujfajta astabil xantoxenogén multikaputtorod van! — Azazigazi, nem? — jegyezte meg Marvin. -— Szdval olyanod van — mondta a gép meglehetés tisztelettel. — Nem — mondta Marvin. — Nem?! — A gép csalédottnak latszott. — Akkor biztos... — Rossz az egész gondolatmenet! — mondta Marvin. — Nem veszel figyelembe valami egészen alapvet6 dolgot az ember és a robot kézétti kapcsolat természetében. — Na igen... — mondta a gép, és ismét gondolatokba merilt. — Gondolj csak bele — biztatta Marvin -, itt hagytak egyedil, engem, a hitvany kis robotot, hogy megallitsalak téged, a gigantikus harci gépet, csak hogy az irhajukat mentsék. Mit gondolsz, mit adtak nekem védekezésre? — Hmmm... 666... — motyogta a gép idegesen. — Feltehetéleg valami rettenté pusztité dolgot. — Feltehetéleg! — kialtott fel Marvin. — Persze, feltehetdleg! Megmondjam, mit adtak? — Rendben! Mit adtak? — mondta a gép feszilten. — Semmit — felelte Marvin. Baljés csend tamadt. — Semmit?! — dérdégte a harci gép. — Abszolute semmit! -— panaszolta Marvin. — Még egy gumikolbaszt sem! A gép dithésen kapkodott levegé utan. — Hat ez mindennek a teteje! — orditotta. — Azt mondod, semmit?! Hat ezeknek semmi se szent?! — Es pont velem teszik — sdhajtotta Marvin halk, elhalé hangon -, amikor Ugyis majd leszakad az ésszes diddam a fajdalomtdl. — Le kéne képni éket! — Le, a diszndékat! — helyeselt Marvin atéléssel. — A fenébe is, de feldthitettek! — bémbdélte a masina. — Muszaj lesz ledéntenem ezt a falat itten! Az elektromos falt6ré6 kosbdl ujabb sistergé fényvillanas tort el6, lerombolva a falat a gép mellett. — Es akkor én mit szdljak?! — mondta Marvin keseriien. — Szoval, egyszertien leléceltek? — mennydérégte a gép. — Le bizony — felelte Marvin. — Asszem, kénytelen leszek a plafont is szétléni itten! — mérgelédétt a tank, s mar porra is létte maga fdlétt az atjaro mennyezetét. — Nem mondom! — jegyezte meg Marvin elismerdéleg. — Ez semmi! — hencegett a gépezet. — A padlét is siman szét tudnam l6ni! Es ezzel szétlétte a padlot is maga alatt. — Orddg és pokol! — livdltétte a gép, majd tizendt emeletnyi zuhanas utan izzé-porra ment a talajon. — Hogy egy gép ilyen ostoba legyen! Elkeserité! — mondta Marvin, és csiggedten tavozott. 8. fejezet —Meddig fogunk még itt dekkolni?! — fakadt ki Zaphod duhésen. —Es ktilénben is, mit akarnak ezek odakint? — Magat, Beeblebrox! — felelte Roosta. — Magat! El akarjak hurcolni a Dégcsillag rendszerébe, amely minden vilagok leggonoszabbika az egész Galaxisban. — Csakugyan? — jegyezte meg Zaphod. — Ahhoz elébb el kell kapniuk! — Mar el is kaptak — mondta Roosta. — Nézzen csak ki az ablakon! Zaphod kinézett, és elakadt a lélegzete. — A fold! Tavolodik! — sapogta. — Hova visak a féldet?! — Nem a féldet visak, hanem az épiletet — vilagositotta fel Roosta. — Repiltink. Felhék huztak el az irodaablak elétt. Zaphod most vette csak észre a s6tétzdld Girhajék alkotta gytrtit a gydkerestil kitépett épulet k6éril. A hajékbdl kibocsatott erésugarak haldéja salardan fogva tartotta az irodahazat. Zaphod hitetlenkedve razta meg a fejét. — Mivel érdemeltem én ezt ki?! — panaszolta. - Besétalok egy éptletbe, és akkor tessék, mar visak is, velem egyiutt! — Nem azizgatja éket, hogy eddig mit csinalt - magyarazta Roosta —, hanem az, amire készill. —Engem meg sem kérdeznek? — Ez mar megtértént, évekkel ezelétt — mondta Roosta. — Jobb lesz, ha kapaszkodik! Gyors és razés utazasnak nézunk elébe. — Ha egyszer az életben a szemem elé kerilék — fogadkozott Zaphod -, ugy lett6ém magamat, hogy azt sem fogom tudni, mi Utdtt belém! Marvin vanszorgott be az ajtén. Szemrehanyén Zaphodra nézett, leroskadt egy sarokban, és kikapcsolta magat. Az Arany Sziv parancsnoki hidjan néma csend honolt: Arthur az allvanyt bamulta, és gondolkodott. Elkapta Trillian pillantasat, amint az kivancsian végignézett rajta. Aztan ismét az allvanyra koncentralt. Végre meglatta, amit keresett. Felmarkolt négy apré mUanyag négyzetet, és az allvany el6tti pultra helyezte dket. Anégy négyzeten a kévetkez6 négy betti volt olvashato: E, X, K és L. Lerakta 6ket az U, Z, |és V bettik elé. — Exkluziv’ — mondta. — Ez gyorsan ésszejétt. Hany pont is jar érte? A hajé razkdédott egyet, az n-edik alkalommal szorva szét a kirakott bettiket. Trillian felsohajtott és nekiallt, hogy ujra elrendezze éket. A néma folyosékon ide-oda visszhangoztak Ford Prefect léptei, amint a haj6n bolyongva belebelerugott a déglétt késauilékekbe. Mit6l razkddik folyton ez az atkozott haj6? — gondolta. Mit6l inog és himbalédak? Mért nem vagyok képes rajénni arra, hogy merre jarunk? Hol lehet ez a merre egyaltalan? Az Utikalauz épilet bal oldali tomya olyan sebességgel repesztett a csillagk6ézi térben, mint egyetlen mas irodaépulet sem az Univerzum térténetében. Valahol kézéptajt Zaphod Beeblebrox mérgesen jarkalt fel és ala az egyik szobaban. Roosta az irdasztal szélén ult, és a torilk6z6 rutinszert karbantartasaval foglalatoskodott. — Hé! Mit is mondott, hova repul ez az épiilet? — tudakolta Zaphod. -— A Dégcsillag rendszerébe — felelte Roosta -, amely minden vilagok leggonoszabbika az egész Galaxisban. — Van ennivalé arrafelé? — kérdezte Zaphod. — Ennival6? — lepéddétt meg Roosta. —- A Dédgcsillag rendszerébe viszik, és egyéb gondja sincs, mint hogy van-e ott zaba?! — Evés nélkul nem biztos, hogy kibirom odaig. Az ablakon at semmi mas nem latszott, csak az erésugarak vibral6 fénye, és néhany kivehetetlen zéld maszat, feltehet6leg a dégcsillagi vadaszok elmosdédé alakjai. Ennél a sebességnél az tr maga is meglehetésen szurrealisztikusnak hatott. — Itt van! Szivogassa egy kicsit — ajanlotta fel Roosta Zaphodnak a tértilk6z6 csticskét. Zaphod ugy meredt a masikra, mintha varatlanul egy rugéra jaro kakukk pattant volna ki annak homlokabdl. — Teli van tapanyaggal — magyarazta Roosta. — llyen malacul szokott enni, vagy mi? — kérdezte Zaphod. —Asarga csikok fehérjében dusak, a zdldekben sok a B- és a C-vitamin, az aprd rdézsaszin viragok pedig csirakivonatot tartalmaznak. Zaphod elképedien vette at a feléje nyujtott t6rulk6zét. — Hat a bama foltok micsodak? — kérdezte. — Pérkdltzaft - magyarazta Roosta. — Arra az esetre, ha elegem volna a csirakivonatbdl. Zaphod gyanakodva szaglaszta meg a tértilk6zét. Még fokozottabb gyanakvassal szivogatni kezdte az egyik csticskét. — Oee — jegyezte meg. — Na igen — mondta Roosta. — Ha azt a csiicskét szivom, utana egy kicsit szivogatnom kell ezt a masikat is itt. — Miért? -— kérdezte Zaphod még inkabb gyanakodva. — Abban mi van? — Depresszié elleni szer — felelte Roosta. — Nem hiszem, hogy ra tudnék szokni erre — nyujtotia vissza Zaphod a tértilk6zét. Roosta atvette a becses portékat, lekaszalddott az asztalrdl, atment a tuloldalara, letlt a székre, és feltette a labat az asztalra. — Beeblebrox — mondta, kezét a feje mdgé dugva —, van fogalma_ arrdl, mit fognak csinalni magaval a Dégcsillagnal? -— Ne adj isten: taplalni? — kockaztatta meg Zaphod reménykedve. — Ugy van! -— mondta Roosta. — Betdplalidk a Telepszichopatikus Turbomixerbe! Zaphod még nem hallott ilyenrél. Mivel ugy vélte, hogy hallott mar a Galaxis 6sszes vidam dolgardl, feltételezte, hogy a Telepszichopatikus Turbomixer nem egy vidam dolog. Megkérdezte Roostat, hogy mi az. — Semmi kiulénéds -— felelte Roosta -, csak a legkegyetlenebb pszichikai gyétrés eszkéze, amit egy érzé lény elszenvedhet. Zaphod csalédottan legyintett. — Egyszéval — mondta cstiggedten —, evés nem lesz. — Ide hallgasson! — mondta Roosta tlrelmetlenil. — Egy embert kénnyti meg6lni. El lehet pusztitani a testét, meg lehet t6rni az akaratat, de arra csak a Telepszichopatikus Turbomixer képes, hogy a lelkét is megsemmisitse! A kezelés mindéssze masodpercekig tart, de a hatasa megmarad, ameddig él az illetd. — lvott mar életében pangalaktikus gégepukkasztot? — kérdezte Zaphod élesen. — Ezannal is rosszabb! — Pfti! -— mondta Zaphod elismeréssel. — Mondja, mért utaznak ram ezek az Urgék? — tette hozza egy pillanat mulva. — Ugy vélik, ez a leghatasosabb médja annak, hogy végleg megszabaduljanak magatol. Tudjak ugyanis, hogy miben santikal. — Nem Uzenhetnék meg néhany sorban, hogy végre én is tisztaba jéjjek a dologgal? — Tudja azt maga, nagyon is j6l — mondta Roosta. — Talalkozni akar azzal az emberrel, aki az Univerzumot iranyitja. — Jdél f6z az illet6? -— kérdezte Zaphod, majd révid gondolkodas utan hozzaftizte: — Kétlem. Mert ha tudna f6zni, nem izgatna az Univerzum. En inkabb egy szakaccsal talalkoznék, ha lehet. Roosta lemonddéan sohajtott. — Kulénben is, mit keres maga itt? — kérdezte t6le Zaphod. — Mi kéze maganak ehhez az egészhez? — Egyike vagyok azoknak, akik Zarniwooppal, Yooden Vranxszal, a maga dédapjaval és magaval kézdsen kieszelték mindezt. —Velem? - lIgenis, magaval, Beeblebrox. Mondtak, hogy megvaltozott, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. — Na igen, de... — Azért vagyok itt, hogy egy meghatarozott dolgot elvégezzek. Es meg is teszem, mielétt elvalunk egymastdl. — Es mi az, amit meg akar tenni, ember? Mi a fenérdl beszél maga? — Megtudja, mielétt elvalunk egymastol. Roosta ezzel athatolhatatlan nemasagba suppedt. Zaphod borzasztéan halas volt neki ezért. 9. fejezet A Dédgcsillag masodik bolygdjat dGvezd légkdr egészségtelen volt és aporodott. A bolygé felszinét folyamatosan sépré nyirkos szelek sds pusztasagok, kiszaradt mocsarak, rothaddé ndévényzet és lerombolt varosok omladékai f6létt stivitettek. A felszinen életnek nem volt semmi nyoma. A szarazféld, mint oly sok helyutt errefelé a Galaxisban hosszu ideje lakatlan volt. A szél véltése épp elég nyomasztéan hatott a varosok pusztulé hazai kézétt is, de még inkabb az volt, amint a bizonytalanul imbolygé, magas, fekete tornyok tévét korbacsolta, amelyek imitt-amott alltak szétszorva e kietlen vilagban. A tornyok tetején nagy, girhes, rossz szagu madarak fészkeltek telepesen, egyediuli tulél6i az egykori viragzo civilizaciénak. A szél siivéltése mindennél nyomasztébb volt azonban egy bizonyos hely f6ldtt, amely egy tagas, sairke siksag kézepén dudorodott pattanas mddjara, nem messze a kihalt varosok legnagyobbikatol. Ez a pattanasnyi dudor volt az oka annak, hogy ez a vilag érdemelte ki a minden vilagok leggonoszabbika cimet az egész Galaxisban. Kivilrél egyszerti acélkupolanak latszott ez a minddssze tiz méter atmérdji épitmény. Ezzel szemben a belseje olyan iszonyatos valamit rejtett, amit az ész felfogni képtelen. Ugy szAzméternyire a kupolatdl, kopar, hepehupas, felperzselt féldsawal elvalasztva, olyasvalami latszott, amit talan egyfajta leszall6palyanak lehetne hivni. Hogy pontosak legytink, a mondott teriileten harminc-negyven égbdl pottyant épulet megroppant roncsa éktelenkedett. Az 6ptletek folétt 6s kdzdtt egy értelem lebegett: egy értelem, amely vart valamire. Az érielem a magasba dsszpontositotta figyelmét. Kisvartatva egy tavoli petty tUnt fel odafént, még aprébb pettyektél kérillvéve. A nagyobbik petty az utikalauz épuletének bal oldali tornya volt, amely a Dégcsillag B Vilaganak sztratoszférajaban ereszkedett éppen lefelé. Roosta egyszer csak megtérte a hosszi és kényelmetlen csendet, amely befészkelte magat a két férfi k6zé. Felallt, és elrakta a t6rtlk6z6t a sziityéjébe. — Beeblebrox — mondta —, most pedig elvégzem azt, amiért kildtek. Zaphod az egyik sarokban Ulddégélt, osztozva Marvin kimondatlan gondolataiban. Roostara nézett. — Amennyiben? — kérdezte. — Az épilet révidesen landolni fog. Ha tavozik, ne az ajton at tegye — felelte Roosta. — Hasznalja az ablakot. — Sok szerencsét — tette hozza, és kisétalt az ajton; éppoly rejtélyesen lépve ki Zaphod életébél, mint ahogy abba belépett: Zaphod felpattant, és az ajtthoz ugrott. Hiaba prdébalkozott a kilinccsel, Roosta mar raforditotta a zarat. Megvonta a vallat és visszahuzédott a sarokba. Két perccel késébb az éptilet zuhanva ért féldet a t6bbi roncs k6zétt. A dégcsillagi vadaszokbdl all6 kételék hatastalanitotta az erésugarakat, majd habozas_ nélkul elindult felfelé, a Dégcsillag A Vilaga iranyaban, amely hatarozottan kellemesebb helynek szamitott. A kételék pildtai sohasem landoltak a Dégcsillag B Vilagaban. Ami azt illeti, mas sem. Soha mas nem taposta a bolygé felszinét, csak a Telepsachopatikus Turbomixer leendé aldozatai. Zaphodot csunyan megrazta a becsapddas. Egy ideig néman fekidt abban a poros kupacban, amellyé a szoba nagyobbik része Aatvaltozott. Ugy érezte, ez életének legmélyebb mélypontia. Ossze volt zavarodva. Maganyosnak érezte magat, olyannak, akit senki sem szeret. Végul mar ott tartott, hogy jdjjén, aminek jénnie kell, barmi legyen is az. K6ruilnézett a megrepedezett és dsszetért szobaban. A fal kettéhasadt az ajt6tok mentén, s az ajtd nyitva lifegett. Az ablak, valami csoda folytan, zarva volt és sértetlen. Révid habozas utan ugy déntdétt, hogy ha kulénés utitarsa képes volt atmenni mindazon, amin atment, csak azért, hogy kdézélje vele, amit k6z6lt, akkor j6 oka lehetett ra. Marvin segitségével kinyitotta hat az ablakot. A becsapddastol felkavart por és a kérnyez6 éptiletroncsok gyakorlatilag lehetetlenné tették Zaphod szamara, hogy barmit is lasson a kinti vilagbol. Nem mintha ez tulsa4gosan aggasztotta volna. Aggddni akkor kezdett, amikor lefelé zuhant a pillantasa. Zarniwoop szobaja a tizendtédik emeleten volt. Az éptlet kérilbeliil negyvenét fokos szégben landolt, de a magassag igy is lélegzetelallit6 volt. Végtl, Marvin megveté pillantasaitdl felhergelve, mély lélegzetet vett, és kimaszott az éptilet meredeken lejté ktls6 falara. Marvin kévette 6t, s megkezdték lassu és gydtrelmes leereszkedéstket azon a tizendt emeletnyi tavolsagon, amely a talajtél elvalasztotta 6ket. Maszas kézben az aporodott levegé és a por fojtogatni kezdte Zaphod tiidejét. A szeme égett, két feje szédult az alatta tatongd mélység lattan. Marvin idénkénti megjegyzései — mint példaul: Ha nem tévedek, ez afféle kaland, amit maguk, életformak, annyira élvemek. Csak azért kérdem, hogy az ismereteimet bévitsem... — nem sokat javitottak Zaphod lelkiallapotan. Féluton lefelé megalltak pihenni a megrongalédott éptilet oldalaban. Amint félelemt6l és kimertiltségt6| zhalva ott fekidt, Zaphodnak ugy tint, mintha Marvin egy hangyanyival vidamabb lett volna, mint maskor. De a végén rajott, hogy ez korant sincs igy. A robot mindéssze az 6 hangulatahoz mérten hatott vidamabbnak a megszokottnal. Az alacsonyan terjengé porfelhébél nagy, girhes madar ereszkedett ala csapongva, s vézna labait szétterpesztve letottyant egy ablakparkanyra, alig néhany méterre Zaphodtél. A madar, idétlen szarnyait 6Osszecsukva, Ugyefogyottan billegett rhelyén. A kilénés jészagnak olyan kétméteresek lehettek a szamyai, a feje és a nyaka pedig furcsan vaskos volt madar létére. Az arca lapos volt, a csére gyengén fejlett, s a szamyai alatt, kézéptajt vilagosan latszottak valami csékevényes kézféle kérvonalai. Egészében véve, volt benne valami emberi. A madar Zaphodra forditotta méla tekintetét, és csettintett egyet a csérével. — Eridj innen! — szdlt ra Zaphod. — Jdl van na! — sért6d6tt meg a madar, és visszalibbent a porfelhdébe. Zaphod zavartan nézett a tavozd madar utan. — Mondott ez valamit? — kérdezte Marvint, készen arra, hogy az altemativ magyarazatot fogadja el, miszerint csak hallucinalt az imént. — Igen — nyugtazta Marvin. — Cs6ré nyomorult! — bugta egy mély, éteri hang Zaphod fulébe. Zaphod, a hang forrasat keresve, olyan hevesen fordult hatra, hogy csaknem lezuhant az épuletrél. Az utolsé pillanatban elkapott egy kiugr6é ablakparkanyt — csunyan fel is sértette a kezét —, s most azon ldgott zihalva. A hangnak nem volt semmilyen lathat6 forrasa. Rajtuk kivil senki nem volt a kémyéken. Mindazonaltal a hang ujfent megszolalt: — Bizony, szomoru az 6 térténetlk. Az a szornyt csapas... Zaphod Uuzédtt vad mddjara nézett kéril. A hang mély zengést volt, de halk. Mas kérilmények k6zétt akar megnyugtat6nak is lehetett volna mondani. No persze, abban mar semmi megnyugtaté nincs, ha az embert egy testetlen hang szolitja meg a nagy semmibdl, ktlénésen, ha az illet6, Zaphod Beeblebroxhoz hasonldéan, nincsen éppen élete csucsformajaban, s raadasul nyolc emelet magasan l6g egy éptletroncs ablakparkanyardl. — Hé... 666... — makogta. — Erdekli, hogy mi tértént vellik? — tudakolta csendesen a hang. — Hé, ki maga? — lihegett Zaphod. — Honnan beszél? — Na, jo! Talan majd mas alkalommal elmesélem — mormolta a hang: — Nevem Gargravarr. En vagyok a Telepszichopatikus Turbomixer 6rizdje. — Hogyhogy nem latom? — Meglatja — emelte fel hangjat a hang —, sokkal k6nnyebb lesz az ereszkedés, ha két métert balra huzédik. Prdbalja csak ki! Zaphod a mondott iranyba nézett, és egy sor vizszintes mélyedést pillantott meg, amelyek egész az épilet aljaig vezettek. Megkénnyebbilten oldalazott el odaig. - Mi volna, ha odalent talalkomank? — suttogta a folyamatosan gyenguil6 hang Zaphod fulébe. — Hé! — kialtott fel Zaphod. — Hova ttint? — Csak néhany perc az egész... — mondta a hang most mar alig hallhatéan. — Marvin — kérdezte Zaphod megrendilten a mélan gubbaszté robottdl —, az elébb... beszélt itt valaki? — Igen — felelte kurtan a robot. Zaphod bdlintott. Ismét elévette a vészérzékelé napszemuvegeket. Teljesen feketék voltak ebben a pillanatban, és csunyan dsszekaristolddtak a zsebében lév6 ismeretlen fémtargyt6l. Feltette 6ket. Sokkal kényelmesebb lesz a lefelé vezet6 ut, ha nem kell latnia, mit csinal. Néhany perc mulva elérte a megrepedezett és ésszetéredezett éptilet alapjat. Levette a szemtivegeket, és a féldre ugrott. Egy pillanat mulva Marvin is kévette 6t, s most ott fekiidt arccal a porban és t6érmelékben, ahonnan lathatélag nem sok kedve volt kimozdulni. — A, mar lent is van! — szdlalt meg hirtelen a hang Zaphod fulében. — Elnézését kérem, hogy csak ugy otthagytam, de nagyon nem birom a magassagot. Pontosabban — tette hozza a kifejezhetetlen vagy hangjan —, azelétt nem birtam. Zaphod lassan és ovatosan kérilnézett, hogy ellendrizze, nem kertlte-e el valami a figyelmét, ami a hang forrasa lehet. Nem latott azonban egyebet, csak port, térmeléket és a kérnyez6 épuletek roncsait. — 066... hmm... hogyhogy nem latom magat? — kérdezte. — Mért nincs itt senki? — En itt vagyok — mondta a hang nyomatékkal. — Akart jonni a testem is, de pillanatnyilag el van foglalva. Ugyintézés, megbeszélések. —Eteri sdhajt hallatott, majd hozzatette: — Tudja, milyenek a testek... Zaphod nem volt biztos a dologban. — Azt hittem, hogy tudom -— felelte. — Remélem, nem bliccelte el az elvondkurat — folytatta a hang —, mert ahogy az utébbi idében élt.. Fél kézzel a sirban van a maja. A hang elhallgatott. Zaphod kényelmetlentil nézeléddétt. Nem tudta, hogy elment-e, vagy ott van-e még, vagy mi van vele. Aztan egyszer csak ujra megszolalt a hang: — Szoval, magat a Turbomixerbe ktldték, mi? — Nos, 666 — felelte Zaphod, sikertelen kisérletet téve arra, hogy az egykedviiség latszatat keltse —, ami engem illet, nem kell elkapkodni a dolgot. Mi volna, ha kérbecaplainék elébb, és megnézném a kérnyéket? — Mért, nem atta, milyen a kérnyék? — kérdezte Gargravarr hangja. — O46... még nem. Zaphod megkertlte a rakas térmeléket, aztan az egyik éptletroncsot, amelyik eltakarta eléle a kilatast. Innen jél fel lehetett mémi a Dégcsillag B Vilaganak tajképi értékét. — Na j6 — mondta —, akkor egyszertien csak kérbecaplatok. — Nem — mondta Gargravarr. — A Turbomixer készen all a fogadasara. Jdéjj6n utanam! — O66... csakugyan? — mondta Zaphod. — Ez érdekes lesz. Ugy értem, magat kévetni. — Majd ztimmégék maganak — felelte Gargravarr. — Kévesse a ziimmdgést. Lagy, sirat6é hang szallt a levegében. Faké, szomoru hang, minden fokusz és kdézéppont nélkil. Zaphodnak nagyon kellett koncentralnia, hogy kideritse, merrél is j6n tulajdonképpen. Lassan, mintegy réviletben, botorkalni kezdett a hang nyomaban. Mi mast tehetett volna? 10. fejezet Az Univerzum, mint mar megjegyeztik, idegesitéen nagy hely. Olyan tény ez, amit a legt6bb ember, sajat nyugalma érdekében, hajlamos figyelmen kivil hagyni. Sokan vannak, akik boldogan elkélt6znének valami kisebb helyre, amit sajat maguk terveztek. Ami igaz, az igaz, rengetegen vannak, akik ezt tenyleg meg is teszik. A Galaxis nyugati karjanak egyik zugaban van példaul egy nagy, erdés bolygé, az Oglaroon, amelynek teljes ,intelligens” populaciéja ugyanazon a nem tul nagy és ennélfogva meglehetésen zsufolt mogyoréfan él. Ez aza fa, amelyen megsztletnek, ahol élnek; szerelembe esnek, az élet értelmérél, a halal értelmetlenségérédl és a szuletésszabalyozas fontossagarél szol6 apro elgondolasaikat a kéregbe vésik, ahol mérhetetlentl jelentéktelen haboruikat viyak, s ahol végtl, a nehezen megkézelithet6 kils6 agak egyikének aljara kdt6ézve, jobb létre szenderilnek. Ami azt illeti, az egyeduli oglarooniak, akik valaha is elhagyjak fajukat, azok a kitaszitottak, akik bUinéds mdédon arra vetemednek, hogy felvessék az eretnek kérdést, miszerint: lehetséges-e az élet mas mogyordfakon, illetve, hogy a t6ébbi mogyoréfa esetleg nem volna egyéb a tulzott mogyordfogyasztas okozta illuziénal. Barmily egzotikusnak tUnik is ez a viselkedés, nincs a Galaxisban olyan életforma, amely mentes volna az efféle elhajlasoktél, s é6pp ez az oka annak, hogy mért olyan borzaszt6 dolog a Telepszichopatikus Turbomixer, amilyen. Amikor betesznek a Turbomixerbe, mindéssze egyetlen révid_ pillantast kapsz a _ teremtés elképzelhetetlen végtelenségébél. Valahol az egészben van egy icipici jelzés, egy mikroszkopikus pettyen __ elhelyezett mikroszkopikus petty, amelyen ez all: ,Ez vagy te.” Zaphod a sztirke siksagot latta maga elétt, az elpusztult, feldult sik vidéket. A szél vadul stivitett a pusztasag felett. K6zépen valami pattanasféle latszott: egy kupola. Ez lehet az, fogta fel Zaphod, ahova visznek. A Telepszichopatikus Turbomixer. Ahogy ott allt, és bamban nézett elére, hirtelen iszonyatos sikoly tért fel a kupola mégil, mintha a lelket égetnék ki valakibél. A borzalom hangja elnyomta a szél Uvéltését, majd elenyészett. Zaphod ésszerandult a borzadalytdl. A vére cseppfolyds héliumma valtozott. — Hé, mi volt ez? — motyogta rekedten. -— Csak egy felvétel — nyugtatta meg Gargravarr - a legut6bbi személyrél, akit a Turbomixerbe tettek. Mindig le szoktuk jatszani a kdévetkez6 aldozatnak, mintegy bevezetésképpen. — Hé, ez nagyon kellemetlentl hangzik... — hebegte Zaphod. — Mi volna, ha most szépen lelécelnénk egy partira, vagy ilyesmi, 6s még egyszer atgondolnank ezt az egészet? —Amennyire tudom — mondta Gargravarr éteri hangja —, én most épp egy partin vagyok. Ugy értem, hogy a testem. Folyton nélktlem megy el szdrakozni. Azt mondja, hogy csak az utjaban lennék. igy van ez! -— Mi ez az egész a testével.? — kérdezte Zaphod, igyekezvén késleltetni, barmi legyen is az, ami ra vart. — Hat, az a helyzet... szdval, nagyon elfoglalt mondta Gargravarr vonakodva. — Ugy érti, hogy van neki egy sajat lelke is? — kérdezte Zaphod. Hosszau és meglehetésen fagyos sztinet kévetkezett; mielétt Gargravarr valaszolt volna. — Meg kell mondanom — szolalt meg végill -, hogy ez az utobbi megjegyzése igen rossz izlésre vall. Zaphod réstelkedve kért elnézést. — Nem tesz semmit — mondta Gargravarr —, nem tudhatta. A hang rezgett a boldogtalansagtdl. — Az az igazsag — folytatta olyan hangon, amely elarulta, milyen nehezére esik uralkodni magan -, az az igazsag, hogy pillanatnyilag kilén éllink a sz6 jogi értelmében. Attdl tartok, hogy a valas elkertlhetetlen lesz. A hang ismét elhallgatott. Zaphodnak fogalma sem volt rola, hogy mit is mondjon. Bizonytalanul motyogott magaban. - Aa hiszem, nem igazan illettlink OGssze — folytatta Gargravarr nagy sokara. — Valahogy sose volt kedviink ugyanazt csinalni. Folyton a szex és a horgaszas kértuil ment a vita. Végul megprébaltuk kombinalni a kett6t, de ez — elképzelheti! -— katasztréfahoz vezetett. Most pedig egyszertien kizart. Latni sem akar t6bbé... Ujabb tragikus sziinet kdvetkezett. A szél siivitve korbacsolta a siksagot. — Azt mondja, hogy halas lenne, ha nem haborgatnam t6bbé, mire én ramutattam, hogy persze, mert mindig a halason jar az esze, és ezért tagadja meg a jogot télem, hogy legalabb halni jarjak beléje. Mire 6 azt mondta, hogy pont az ilyen okostojaskodastdél van tele a hdcipdje, és ennyiben maradtunk. Valészintleg ragaszkodni fog a nevem hasznalatahoz. — Csakugyan? — kérdezte Zaphod emyedten. — Es az micsoda? — Farkatar - mondta a hang. — A teljes nevem Farkadar Gargravarr. Azt hiszem, ez mindent megmagyaraz. Nem gondolja? — O66... — mondta Zaphod egyiittérzéssel. — Hat ezért vallaltam én, a testtelen lélek, ezt a munkat itt, hogy Grizdje legyek a Telepsaichopatikus Turbomixernek. Soha senki nem jar ennek a bolygénak a felszinén, csak a leend6é aldozatok, am sajna, 6k nem igazan szamitanak. -O... — Elmesélem a torténetét. Kivancsi ra? — O66... — Sok éwel ezeldtt ez itt egy viragz6, boldog bolygé volt, tele emberekkel, varosokkal, Uzletekkel, egyszéval egy normalis vilag. Eltekintve attél az egytél, hogy a varosok f6bb utcaiban valamivel t6bb volt a cipébolt, mint amit az ember indokoltnak tartott volna. Es lassan, de biztosan, mondhatnam: alattomban, egyre csak ndétt a cipdéboltok szama. Jol ismert gazdasagi t6rvényszerliség volt az oka annak a szomoru folyamatnak, ami bekévetkezett. Minél t6bb lett a cipébolt, annal t6bb cipédt kellett gyartani, és annal rosszabbak és _ hasznalhatatlanabbak lettek a termékek. Es minél hasznalhatatlanabbak lettek a cipék, annal gyakrabban kellett beléluk vasarolni az embereknek, hogy ne legyenek topisak, és annal jobban burjanoztak a cipéboltok, mig aztan a végén az egész gazdasag el nem érte azt az allapotot, amit, ha jél tudom, cipégyartasi eseményhorizoninak hivnak, és ami azt jelenti, hogy gazdasagi szemponitbdl teljesen lehetetlenné valik barmi mas épitése ujabb cipdboltokon kivill. Az eredmény: ésszeomlas, cséd és éhinség. A lakossag legnagyobb része kipusztult. Az a néhany ember, akiben megvolt a kellé genetikai instabilitas, madarra mutaldédott — ilyen volt az is, amelyikkel az imént talalkozott. Ezek aztan megatkoztak a labukat; megatkoztak a féldet, és megeskUdtek ra, hogy soha tébbé nem hozzak érintkezésbe a kettdét. Csdrd nyomorultak! Na jdjién, be kell dugnom magat a Turbomixerbe. Zaphod hitetlenkedve csdvalta a fejét, és botladozva elindult a hepehupas siksagon. — Hat maga — kérdezte — hova valdsi? Csak nem erre a pokoli helyre? — A, dehogy! — tiltakozott Gargravarr. — En a Dégcsillag C Vilagab6l szarmazom. Gydényérti hely. Kitltinéd horgaszasi lehet6ségek. Esténként visszajarok oda. No persze mar csak nézelédni. Ezen a bolygén nem mikédik semmi, a Telepszichopatikus Turbomixert kivéve. Azért épitették ide, mert senki nem akarta megttrni a haza tajan. Ebben a pillanatban ujabb iszonyatos sikoly hasitott a levegébe: Zaphod ésszerezzent. — Mi térténik itt az emberrel? — kérdezte fogvacogva. — Az Univerzum — felelte Gargravarr tsméren. — Az egész, végtelen Univerzum. Képzelje el a végtelen sok csillagot, a kézéttlk lévé végtelen tavolsagot, s az egészben valahol ott van maga: lathatatlan petty egy lathatatlan pettyen, végtelentl jelentéktelen. — Hé, j6 ember, Zaphod Beeblebroxszal beszél! — motyogta Zaphod, megprdébalva egybekaparni egdja utolsé morzsait. Gargravarr nem valaszolt. Folytatta a gyaszos ziimmdgést; mig el nem érték az oxidhartyatdl elszinezédétt acélkupolat a siksag kézepén. A kupolahoz érve, az ajt6 zimmédgve félrehuzddott, aprd, sdétét kamrat tarva fel maga mdgétt. — Belépni — mondta Gargravarr. Zaphod ésszerazkddott a félelemtél. — Ki? En? Most? — kérdezte. — Most. Zaphod idegesen belesett az ajton. A kamra egészen kicsi volt. Falait acél boritotta, és alig volt elég nagy egyetlen személynek. — O66... izé... ez volna a Turbomixer? — kérdezte. — Masmilyennek képzeltem. — Nem — felelte Gargravarr. — Ez itt a lift. Belépni. Zaphod végtelen izgalommal telve lépte at a kiisz6bét: Tudta, hogy Gargravarr is vele van, noha a testetlen hang pillanatnyilag cs6ndben maradt. A felvoné ereszkedni kezdett. — Ossze kell szednem magam ehhez az egészhez — motyogta Zaphod. —Semmi értelme — mondta Gargravarr szigoru hangon. — Maga aztan tudja, hogyan térje le az ember 6énbizalmat — panaszolta. —Ennem. A Turbomixer: azigen. Az akna aljara érve, kinyilt a lift hatsd ajtaja, és Zaphod kibotorkalt rajta egy kisebbfajta, célszertien berendezett, acélburkolatu kamraba. A kamra tuls6 oldalan egyetlen acéllada allt, épp akkora, hogy egy ember allva beleférjen. llyen egyszert volt az egész. A ladat egyetlen vastag drdt kdtétte 6ssze egy kisebb muszerkupaccal. —Ezaz? —kérdezte Zaphod meglepetten. -Ez Nem is olyan ijeszt6, gondolta Zaphod. — Ebbe kell beleallnom? — kérdezte hangosan. — Ebbe -— mondta Gargravarr. — Mégpedig, sajnos azt kell mondanom, most azonnal. — J6, j6, megyek mar — felelte Zaphod. Kinyitotta a lada ajtajat, és belépett. Aztan vart, hogy mi torténik. Ot masodperc mulva egy kattanast hallott, s aztan mar ott is volt vele a ladaba zarva az egész Vilagegyetem. 11. fejezet A Telepszichopatikus Turbomixer az _ extrapolalt anyaganalizis elve alapjan hozza létre a teljes Univerzum képét. Minthogy az Univerzum minden egyes darabja igy vagy ugy kélcsénhatasban all minden mas részével, elméletileg lehetséges, hogy az ember akar egy kiflicsticsékbdl is extrapolalion a teremtés egészére, beleértve az dsszes napot, ezek ésszes bolygdjaval, dsszetételével, gazdasagi és szocialis térténetével. A férfi, akinek a Telepszichopatikus Turbomixer feltalalasa készénheté, mindezt csak azért tette, hogy bosszantsa vele a feleségét. Trin Tragula, mert igy hivlak az illet6t, almodozd volt. Gondolkod6, spekulativ filozéfus, vagy ahogy a felesége jellemezte: komplett ididta. Az asszony folyton nyaggatta 6t. Vagy a t6méntelen idé miatt, amit az Urbe bamulva t6ltdtt, vagy azért, mert mindenaron meg akarta fejteni a aherejszttii dinamikai egyenletét, vagy mert nem tudott betelni a ktl6nb6z6 helyekrél = szarmazo kiflicsicsk6k — spektrografikus elemzésével. — Térj mar észre! -— mondta neki az asszony negyvennyolcszor is napjaban. — Igazan lehetne mar egy kis aranyérzéked! Igy hat a férfi megépitette a Telepszichopatikus Turbomixert, csak azért, hogy megmutassa neki. A Telepszichopatikus Turbomixer egyik végébe beledugta a valésagot — ugy, ahogy azt egy kiflicsticsék alapjan extrapoldlta —, a masik végébe pedig az asszonyt. igy aztan, amikor a késziiléket bekapcsolta, hitvese egyszerre lathatta a teremtés egészének végtelenségét s benne énmagat a megfelelé aranyban. Trin Tragula legnagyobb megdébbenésére a sokk teljesen megsemmisitette nédje agyat. Csak az tdltétte el némi vigasszal, hogy meggy6z6 mddon bebizonyosodott ezaltal, miszerint egy ekkora Univerzumban az aranyérzék megengedhetetlen luxus egy gondolkodé lény szamara. A Turbomixer ajtaja kitarult. Gargravarr testetlen szelleme lehangoltan figyelte a fejleményeket. A maga sajatos mddjan egész megkedvelte Zaphod Beeblebroxot. Hatarozottan olyan férfi benyomasat keltette benne, aki szamos kvalitassal rendelkezik, még ha t6bbnyire negativakkal is. Arra szamitott, hogy akarcsak a tébbiek mind, Ugy fog kizuhanni a lada ajtajan. Ehelyett Zaphod egyszertien kilépett beléle. — Hellé! — mondta. — Beeblebrox... — almélkodott Gargravarr szelleme. — Kaphatnék inni valamit? — érdeklédétt Zaphod. - Ma-ma-maga... be-be-bent volt a... = Tu-tu- turbomixerben...? — dadogta Gargravarr. — Lathattad, pajtikam! — Es mikédétt? — Hogyne! —Es latta a teremtést a maga teljes végtelenségében? — Persze! Tudja, hogy egész jopofa latvany? Gargravarr k6ril fordult egyet a vilag. Ha a teste kézmél van, most alighanem fenékre Ul, és tatott szajjal Ugy marad a megdébbenéstél. —Es latta sajat magat is — kérdezte Gargravarr —, abban az aranyban, ahogy az egészhez viszonylik?! — Hat hogyne, persze. — Na és... milyen érzés volt? Zaphod flegman vallat vont. — Semmi kilénés. Csak azt lattam, amit amugy is tudtam. Azt, hogy igaz belevalé, klassz srac vagyok. Nem megmondtam, pajtas, hogy Zaphod Beeblebroxnak hivnak? Zaphod pillantasa a Turbomixert szabalyoz6 mtiszerekre siklott, és ott megragadt. Alig jutott sz6hoz a megrendtléstél. — Hé! — mondta. — Nem egy valédi kiflivég az ott véletlentil? Kitépte az apré pékarumaradvanyt az érzékel6k kéaill, amelyek azt kérilvették. — El sem tudom mondani, mennyire vagytam mar ilyesmire — mondta farkasétvaggyal —, mert nem jutna ra id6m, hogy befaljam. Es befalta. 12. fejezet Kicsivel kés6bb Zaphod mar a romvaros iranyaban rohant a siksagon at. A nyirkos leveg6 sipolva hatolt a tidejébe. Lepten-nyomon megbotlott a kimeriltségt6él. Raadasul sdtétedett is, és a terep tele volt alattomos buckakkal. Ett6l fliggetlentl még mindig feldobddott hangulatban volt a nemrég atélt eseményektél. Latta az egész Univerzumot maga kGril, amint a végtelenbe nyulik. Latott mindent. Es ezzel egyltt jétt a kristalytiszta és egyértelmt felismerése annak, hogy az egész mindenségben 6 a legfontosabb személy. Mert mas dolog éntelt médon hinni ebben, és megint mas, ha egy targyilagos masina hozza az ember tudomasara. Zaphodnak nem volt ra ideje, hogy sokaig téprengjen a kérdésen. Gargravarr kézdlte vele, hogy értesiteni fogja a gazdait a térténtek felél, de kész arra, hogy mindezt egy méltanyos varakozasi periddus utan tegye. Igy Zaphodnak alkalma nyilik ra, hogy egy kis lélegzethez jusson és elrejt6zzén. Zaphodnak fogalma sem volt réla, mihez kezdjen, am az érzés, hogy 6 az Univerzum legfontosabb személyisége, elegend6é dnbizalmat adott neki ahhoz, hogy azt higgye: majd csak lesz valahogy. Ezzel kérilbeltil ki is mertilt minden, ami optimizmusra adhatott volna okot ezen azistenverte bolygon. Zaphod egyfolytaban szaladt, s végtil elérte az elhagyott varos peremét. Osszevissza repedezett utakon haladt, a burkolatot feltérte a gaz, s a lyukak rothad6 cipdékkel voltak teli. Az ut menti éptlletek olyan roskatagok voltak, hogy Zaphod nem érzett hozza batorsagot, hogy barmelyikbe is bemerészkedjen. Hol lehet itt elrejt6zni? — gondolta, és sietett tovabb. Egy id6é utan széles ut agazott le a féutrdl, amelyikén ment. A lepusztult mellékag végén hatalmas, lapos tetejii éptilet allt, kdérilétte szamos kisebb épitménnyel, s az egész komplexumot egy kerités maradvanyai vették kérul. A nagy f6épulet még mindig elég masszivnak ttnt, és Zaphod élindult arrafelé, hatha talal ott valamiféle... szoval, akarmit. Mar egész kézel jart az ut vegéhez. Az épillet egyik oldalan — ez lehetett az eleje, mert egy nagy, betonozott térségre nézett — harom gigantikus ajt6 volt, lehettek vagy husz méter magasak. A legtavolabbi nyitva allt, Zaphod most ezt vette célba. Odabent homaly volt, por és zlrzavar oriasi pdkhalok takartak mindent. A bels6 szerkezet egy része d6sszeomlott, a hatso fal is beddlt egy helytitt, és a padlot t6bb hiivelyknyi fojtogaté porréteg boritotta. A stiri homalybdél térmelékkel fedett, hatalmas formak sejlettek eld. Az alakzatok némelyike hengeres volt, masok hagymara emlékeztettek, de volt kéztlk tojasszerti is, pontosabban olyan, mint egy felrepedt tojas. Legtébbjuk meghasadt, sét egyenest szétesében volt, néhanybdl pedig mar csak a puszta vaz maradt. Urhajo volt valamennyi, gazdatlan egytél egyig. Zaphod elkeseredetten bolyongott a roncsok kézdétt. Nem volt itt semmi, amire ra lehetett volna fogni, hogy hasznalhaté. Mar a léptei altal keltett gyenge remegés is elég volt ahhoz, hogy az egyik tétova roncs elszanja magat a végsé lépésre, és magaba roskadjon. Az éptlet hats6 részében vén hajéd hevert. Valamivel nagyobb volt, mint a t6bbi; még vastagabb pdkhald- és porréteg takarta. A hajO kérvonalai épnek latszottak. Zaphod kivancsian kdézelitett, s k6zben megbotlott egy régi tapvezetékben. Epp késziilt félrelokni a kdteget az utbdl, amikor csodalkozva tapasztalta, hogy az még mindig a hajdhoz van kapcsolva. Csodalkozasa kimondott megddébbenéssé _ valtozott, amikor felfedezte, hogy a tapvezetékbél halk ziimmégés hallatszik. Hitetlenked6 pillantasa el6szér a hajora, aztan a kezében tartott vezetékre esett. Lekapta magardél a dzsekit, és négykéziab kévetni kezdte a vezetéket egészen addig, ahol az a hajéra kapcsolddott. A csatlakozé ép volt; a zlimmdg6 rezgés még kifejezettebbé valt. Zaphod szive szaporan vert. Nagyjabdl leddrgédlte a hajé oldalara tapadt mocskot, s a fulét a fémhez szoritva hallgat6zni kezdett. Halk, meghatarozhatatlan eredett neszezés hallatszott odabentrél. Lazasan kutatni kezdett maga kértil a t6rmelékben, mig végul talalt egy révid csévet és egy nem biodegradalod6 mUanyag poharat. Sebtében dsszeallitott beléluk egy primitiv sztetoszkopfélét, amit a hajé oldalara helyezett. Attdl, amit hallott, az agya nyomban ciganykerekezni kezdett. Egy hang ezt mondta: -ACsillagkézi Urrepilési Vallalat nevében elnézést kérek utasainktél a hosszu késedelemért. Pillanatnyilag a citromillatu alkoholos papirzsebkendé-késdet feltdltésére varunk az 6ndk kényelme, felfrissitése és higiénés igényeinek kielégitése végett. A stewardessek hamarosan ujabb adag kavét és kekszet szolgalnak fel 6ndknek. Kdszénjik megérté tirelmiket. Zaphod hatratantorodott, vad tekintettel bamulva a hajét. Néhany pillanatig réviletben jarkalt fel és ala. Ekézben hirtelenmegpillantott egy hatalmas inditasjelz6 tablat, amely a feje fdlétt logott — igaz, mar csak egyetlen tartonal fogva — a mennyezetrél. Mocsok boritotta ugyan az egészet, de némelyik szamjegy azért igy is olvashatd volt. Zaphod tekintete vadul kutatott a szamjegyek k6zdtt, majd révid fejszamolas kévetkezett. A szeme kikerekedett. — Kilencszaz év... — mondta fennhangon. Ennyi volt a hajé késési ideje. Két perccel késébb mar a fedélzeten volt. A zsilipbél kilépve, htivés és friss levegé fogadta odabent: a légkondicionalas még mindig mUkédétt. Egett a vilagitas is. Kilépett a bejarati kamrabol, s izgatottan haladt tovabb a révid és keskeny folyos6n. Egyszer csak kitarult egy ajfé és egy alak toppant elébe. — Kérem, uram, foglalja el a helyét -— mondta az android stewardess, majd hatat forditva elindult Zaphod elétt a folyoson. Mihelyt a szive ismét verni kezdett az atélt sokk utan, Zaphod kévette a ndi alakot. Az, a folyosd végére érve, kinyitotta az ajtét, és belépett az utastérbe. Zaphod a nyomaban. Attdl, amit odabent latott, Zaphodban ismét megallt az uté. Az utasok szorosan oda voltak szijazva az Uléseikhez. A hajuk, akarcsak a kérmuk, hosszu volt és apolatlan; a férfiak arcat szakall boritotta. Nyilvanvald volt, hogy élnek, de alszanak. Zaphod ugy érezte magat, mintha hirtelen egy horrorfilmbe csdéppent volna. Mintegy alomban, lassan bandukolt a székek k6zotti szabad savban. Féluton jart még, amikor a stewardess elérte az utastér tulso végét. Az android megfordult, és beszélni kezdett. — Jd napot, hdlgyeim és uraim! — mondta behizelgé hangon. — Kész6ném, hogy olyan megértéssel fogadtak ezt a kis késést. Mihelyt lehet, azonnal folytatjuk utunkat. Legyenek szivesek felébredni, hogy kavét és kekszet szolgalhassak fel 6ndédknek. Halk ziimmégés hallatszott. Ebben a pillanatban felébredt az 6sszes utas. Uviltve ébredtek, s nyomban rangatni kezdték a szijazatot és az életfenntart6 berendezést, amely salardan a székhez rogzitette dket. Ugy Uvoltottek, jajveszékeltek és orditottak, hogy Zaphod aittdl félt, hogy menten szétszakad a dobhartydja. Mikézben az utasok fetrengve kapalédztak, a stewardess higgadtan sétalt k6zépen, egy-egy pohar kavét és egy csomag kekszet téve eléjtik. Aztan az egyik utas felallt a székébél. Az ismeretlen megfordult, és merén Zaphodra nézett. Zaphod bére izgett-mozgott a testén, mintha egészben kivankozott volna le réla. Gyorsan hatraarcot csinalt, és szaladni kezdett a téboly eldl. Atrohant az ajton, vissza a folyoséra. A férfi utana. Zaphod 6rult vagtaba kezdett a folyosé vége felé, majd ata belépé kamran, s tul azon. A pildtaflilkébe érve bevagta az ajttt maga mdgdtt, és ratolia a reteszt. Levegdédért kapkodva vetette a hatat a bezart ajt6nak. Alig telt el egy masodperc, s egy 6kdl dérémbdlni kezdett az ajto tuloldalan. Valahonnan a pildtafllkébél megszolalt egy femes hang. — Utasoknak tilos a pildétaflilkében tart6zkodni. Kérem, faradjon vissza a helyére, a hajd rdévidesen_ indul. Pillanatnyilag épp a kavé és a keksz felszolgalasa van folyamatban. Itt az automata pildta beszél. Kérem, faradjon vissza a helyére. Zaphod egy szdt sem szolt. Nehezen vette a levegdt, mégdtte az 6kdl tovabbra is verte az ajtot. — Kérem, faradjon vissza a helyére — ismételte meg az automata piléta. — Utasoknak tilos a_ pildtafiilkében tart6ézkodniuk. —Ennem vagyok utas — lihegte Zaphod. — Kérem, faradjon vissza a helyére. — Mondtam mar, hogy nem vagyok utas! — csattant fel Zaphod. — Kérem, faradjon vissza a helyére. —Ennem va... Hé, hall maga engem?! — Kérem, faradjon vissza a helyére. — Maga itt az automata piléta? — kérdezte Zaphod. — Igen — felelte a hang az iranyit6konzolrdl. — Maga parancsol ezen a hajén? — igen — ismételte meg a hang. — Késésben vagyunk. Az utasok kényelme érdekében’ kénytelenek vagyunk atmenetileg felfliggeszteni az életmUkédéstiket. Kavét és kekszet évente szolgdlunk fel, majd a tovabbi kényelmtk érdekében ismételten felfliggesztjUk az életmikédéstket. A felszallas azonnal megt6rténik, mihelyt a hajé készleteit felt6ltéttik: ElInézést a késés miatt. Zaphod eltavolodott az ajt6tdl amelyen most a dérémbdlés sztnni kezdett. Elindult az iranyit6konzol felé. — Még hogy késés! — kialtotta. - Nem latja, mi van a hajé kérul? Pusztasag, sivatag! 'A civilizaciénak annyi! Itt aztan hiaba var citromillatu alkoholos papirszalvétara! — Megvan ra a statisztikai esély — folytatta tudalékos hangon az automata pildta —, hogy uj civilizacid tamad a régi helyén. Egy napon ujra lesz citromillatu alkoholos papirzsebkend6é. Addig egy kicsit késni fogunk. Kérem, foglalja el a helyét. — De... Ebben a pillanatban kinyilott az ajt6. Zaphod hatrapenderilt. Uld6ézdje ott allt elétte, kezében egy nagy taskaval. Elegans dlt6ézéket viselt, és a haja révidre volt nyirva. Szakalla nem volt, és a kérmei is révidek voltak. — Zaphod Beeblebrox — mondta —, a nevem Zarniwoop. Azt hiszem, talalkozni akart velem. Zaphod Beeblebrox elemyedt. Szdjai dsszevissza zagyvaltak. Leroskadt egy székre. — De hat, ember, honnan cséppent ide? — kérdezte. — Magara vartam — mondta a masik, készen arra, hogy régtén a lényegre térjen. Letette a taskat, és helyet foglalt egy masik széken. — Oriilék, hogy kévette az utasitasokat — mondta. — Kissé izgultam, nehogy az ajt6n at tavozzék a szobambdl az ablak helyett. Mert akkor pérul jarhatott volna. Zaphod hitetlenkedve razia meg a fejeit, és kdzben artikulatlan hangokat hallatott. — Amikor belépett az irodam ajtajan, tulajdonképpen az én elektronikailag szintetizalt Univerzumomba lépett be — magyarazta Zarniwoop. — Ha az ajt6n at tavozott volna, most odaat lenne az igaziban. A mesterségeset ezzel iranyitom itt. Elégedetten megveregette a taska oldalat. Zaphod sértédéttséggel vegyes utalattal nézett a férfira. — Miért, mi a kilénbség? — morogta. — Semmi — felelte Zarniwoop. — Teljesen azonos a kett6. Eltekintve attdl a egytél, hogy a dégcsillagi vadaszok a valésagban sztrke szintek. — Mi ez az egész? — békte ki Zaphod. — Sampla kis Ugy — mondta Zamiwoop. A masik 6nbizalma és nagyképusége duhitette Zaphodot. — Egészen egyszerti — folytatta Zarniwoop. — Megtalaltam a koordinatait ennek a férfinak — tudja: aki az Univerzumot iranyitja -, és rajéttem, hogy a vilagat valészinttlenségi mez6é védi. Hogy a titkomat - és az életemet — megérizzem, visszavonuttam a magam _ teljesen mesterséges Univerzumaba, és elrejtéztem itt, ezen az elfelejtett hajon. Itt nem volt okom a félelemre. Ezalatt maga és én... — Maga és én? — kérdezte Zaphod mérgesen. — Csak nem azt akarja mondani, hogy ismerttk egymast?! — De igen — mondta Zarniwoop. — Egész jél ismertiik egymast. — Nem lehetett valami j6 az izlésem...— mondta Zaphod, és komor némasagba burkolézott. — Ezalatt maga és én megegyezitink, hogy el fogja lopni azt a valészinttlenségi hajttmtives hajét — az egyetlen Urhajot, amellyel el lehet jutni a vilag iranyitéjahoz -, és elhozza nekem: Gondolom ez megtértént, Ugyhogy gratulalok! — Zamiwoop arcan feszes kicsi mosoly jelent meg, amit Zaphod legszivesebben egy féltéglaval vert volna le onnan. — Ja, ha netan érdekelné — tette hozza Zarniwoop -, elarulom, hogy ez az univerzum kifejezetten a maga fogadasara késziult, s ennélfogva maga itt a legfontosabb személyiség. Soha az életben — folytatta haromnegyed téglara mélt6 mosollyal —, hangsutlyozom: soha az életben nem uszta volna meg ép ésszel a Telepszichopatikus Turbomixert az igazi Univerzumban. Indulhatunk? — Hova? — kérdezte Zaphod mogorvan. Egy vilag omlott 6ssze benne. — Hat a hajéhoz. Az Arany Szivhez. Remélem, elhozta? — Nem én! — Mért, a dzsekije hol van? Zaphod értetlentil nézett a masikra. — A dzsekim? Levetettem. Odakint hagytam a féldén. — J6, majd megkeresstk. Zamiwoop felallt, és intett Zaphodnak, hogy kévesse. Kint, a belépékamraban hallottak az utasok jajveszékelését, amint kavéval és keksszel etették 6ket. — Nem volt valami kellemes élmény magat varni — mondta Zamiwoop. — Még hogy maganak nem volt kellemes?! — csattant fel Zaphod — Mégis, mit gondol? Zamiwoop figyelmeztetéleg emelte fel a mutatdujat, mikézben a kabinajté kitarult. Néhany méterre téllk ott hevert Zaphod kabatja a tormelék k6zott. — Igen figyelemre mélt6 haj6 — mondta Zarniwoop. — Ezt nézze! A kabat zsebe a szemtk elétt kezdett el dagadni. Addig dagadt, mig egyszer csak megrepedt és szétszakadt. Az Arany Sziv apro fémmodellie, amelyet Zaphod megrékényédve fedezett fel a zsebében, most hirtelen névekedni kezdett, s két perc mulva elérte a teljes életnagysagot. —A valészinitlenségi szint...-— mondta Zarniwoop — hirtelen nem tudnam megmondani, hogy mekkora, de az biztos, hogy j6 magas. Zaphod megszédult. — Csak nem azt akarja mondani, hogy mindvégig nalam volt?! Zamiwoop mosolygott. Felemelte a taskat, és kinyitotta. Elcsavart benne egy kapcsolot. — Visdat, mesterséges Univerzum — mondta -, helld, valédi! A helyszin vibralt egy révid ideig, aztan pontosan ugyanolyan lett, mint elétte. — Latja?! — mondta Zarniwoop. — Szakasztott olyan, mint a masik. — Ugy érti — ismételte meg Zaphod fesziilten —, hogy mindvégig nalam volt? — Hat persze — felelte Zarniwoop. — Természetesen. Ez volt a plane az egészben: — Ez az! — mondta Zaphod. — Mostantdl ram ne szamitson! Nyugodtan kihagyhat a névsorbél. Nekem ebbél elegem van. Jatssza csak egyedil kisded jatékait! — Attdl tartok, nem marad mas valasztasa — mondta Zamiwoop. — Bele van gabalyodva a_ valdszintitlenségi mezébe. Nem tud megszékni a sorsa eldl. Zamiwoop ismét eléadta azt a mosolyat, amit Zaphod a legszivesebben levert volna az elébb a képérdl. Zaphod ezuttal engedett a kisértésnek. 13. fejezet Ford Prefect elindult az Arany. Sziv parancsnoki hidja felé. — Trillian! Arthur! — kidltotta. — MGkédik! Ujra mUkédik a hajé! Trillian és Arthur a f6ld6n aludt. — Ebreszté, fiuk, indulunk! — rugdosta fel 6ket Ford. — Mar megyunk is! — Hellé, sracok! — csicseregte a komputer. — Nagyszerti érzés Ujra veletek lenni, annyi szent. Es még csak azt akarom nektek mondari... — Pofa be — szdlt ra Ford. — Azt mondd meg, hol vagyunk! - A Dégcsillag B Vilagaban. Apam, szemét egy hely! — adta meg a valaszt Zaphod, aki épp most rohant fel a hidra. — Hell6é, sracok! Bizonyara annyira fellelkesit, hogy ujra lattok, hogy nem talaltok ra szavakat, milyen remek fické vagyok? — Mi? Mi? Mi? — tapaszkodott fel Arthur bamban, nem lévén képes felfogni a kdrildtte zajl6 dolgokat. — Tudom, hogy érzel — mondta Zaphod. — Olyan klassz srac vagyok, hogy néha még nekem is csomd van a nyelvemen, amikor magammal beszélek. Hé, drtilédk, hogy ismét lathatlak benneteket: Trillian, Ford, Majomember! Hé, 666... komputer... — Udvézlém, Mr. Beeblebrox! Nagy megtiszteltetés, uram, hogy ismét... — Pofa be, és vigyél ki minket innen, de szaporan! — Hat persze, dregem, de hova? — Akarhova, nem szamit! — orditotta Zaphod. — Azazhogy mégis! —javitotta ki magat. — Irany a legk6ézelebbi hely, ahol enni lehet! — Meglesz! — mondta boldogan a komputer, majd régt6n ezutan massziv robbanas razta meg a hidat. Amikor ugy egy perccel késébb Zarmiwoop monoklival a szeme alatt megjelent a szinen, érdeklédéssel vette szemtugyre a helyiségben gomolygé négy flstpamacsot. 14. fejezet Négy magatehetetlen test zuhant az drvénylé feketeségben. Ontudatuk kihunyt, s a hideg feledés egyre mélyebbre huzta le 6ket a nemlét vermébe. A csend Uvoltve visszhangzott kéruléttlk. Stillyedés kézben végil elérték a duzzad6 vérésség sdtét és keserti tengerét, amely lassan kérulvette 6ket, latszélag minddrékre. Egy 6rékkévalésag mulva a tenger visszavonult, otthagyva ket a hideg, kemény parton, amely az Elet, az Univerzum meg Minden hordalékabdl tomérilt é6ssze. A négy embert hidegrazas gyédtérte; émelyits fények tancoltak kéruléttk. A hideg, kemény part megbillent és forogni kezdett alattuk, azutan ismét megallapodott. A part sdtéten fénylett — igen simara koptatott, hideg, kemény volt ez a part. Egy zéld maszat rosszallé kifejezéssel figyelte 6ket, majd diszkréten felkéhégétt. -— J6 estét, hdlgyem, jO estét, uraim! -— mondta. — Foglaltattak helyet maguknak? Ford Prefect 6ntudata gumikarikaként pattant vissza a helyére, megcsipve homlokat. Ertetleniil nézett fel a zdld maszatra. — Helyfoglalas? — kérdezte erdtlenil. — |gen, uram - erdsitette meg a zdld maszat. — Helyfoglalas kell a tulvilaghoz?! Ha van olyan egyaltalan, hogy egy zdld maszat megvetéen huzza fel a személdékét, ez a zdIld maszat épp ezt tette. —A tulvilaghoz, uram? — kérdezte. Arthur Dent olyképpen kapkodott az eszmélet utan, ahogy flrdékadban szokas kapkodni az eluszott szappan utan. — Ezitt a tulvilag? — makogta. - Szerintem az — mondta Ford Prefect; megprdébalva eldénteni, merre lehet a_ felfelé. Abbdl az _ elméleti feltevésbél indult ki, hogy épp ellenkezé iranyban lehet a hideg, kemény parttal, amelyen fekUdt, igy hat igyekezett rakecmeregni azokra a dolgokra, amelyeket a labainak remeélt. — Csak azért gondolom — mondta imbolyogva —, mert nem létezik, hogy tulélhettUk azt a robbanast. Vagy igen? — Nem — motyogta Arthur, aki id6k6ézben feltamaszkodott a kényékére, de ez nem Ilatszott javitani az allapotan. Visszazdttyent hat az eredeti helyzetbe. — Nem — mondta Trillian, és felallt. — Azt nem élhettk tul. A fdld iranyabdél tompa, rekedt gurgulazas hallatszott. Zaphod Beeblebrox prébalt csatlakozni a tarsalgashoz. - Az biztos, hogy én nem éltem tul — szércségte. — Totalkaros lettem. Vij-bannng, és kész! — Ja! Hala neked — mondta Ford -, esélylink sem volt. Tuti, hogy darabokra menttink! Kezek-labak szerteszét! — Ja — mondta Zaphod, és nyégések kézepette talpra klizdétte magat. — Ohajtanak italt a kedves vendégek? — kérdezte a zdld maszat, turelmetlentl Acsorogva melletttik. — Dzsti-dajjing! — folytatta Zaphod. — Egy villanas alatt molekulakra purcantunk. Hé, Ford — mondta, azonositvan maga kG6ril az egyik lassan megsalardul6 maszatot -, neked is volt ez a... izé? ... Tudod, amikor az egész élet lepérég az ember elétt. — Mért? Neked is? — mondta Ford. — Lattad az egész életedet? — Ja — mondta Zaphod. — Legalabbis azt hiszem, hogy az enyém volt. Az a helyzet, hogy elég sok idét tdlték mostanaban a koponyaimon kivil. Szemtgyre vette maga kéril a ktl6nb6z6 alakzatokat; amelyek végre rendes alakzatokka kezdtek szilardulni, ahelyett hogy amolyan elmosddott, hullamz6 és alaktalan alakzatok lettek volna, mint eddig. — Szdval...— mondta. — Szoval, mit? — kérdezte Ford. — $zoval, ez lett a vege — mondta Zaphod bizonytalanul. — Itt feksztink holtan... — Allunk — javitotta ki Trillian. — O66... Itt dllunk holtan — folytatta Zaphod -— ebben a kietlen... — ... étteremben — fejezte be a mondatot helyette Arthur Dent, aki idékézben feltapaszkodott, és legnagyobb meglepetésére tisztan latott mindent. Jobban mondva nem attdl lepddétt meg, hogy lat, hanem attdl, amit latott. — Széval — folytatta Zaphod csdék6ényésen -, itt allunk holtan ebben a kietlen... —... Otesillagos...— tette hozza Trillian. —... étteremben — fejezte be Zaphod. — Hat nem fura? — jegyezte meg Ford. — Bizony, az. — De azért a csillarok szépek — mondia Trillian. Kabultan néztek kérul. — Nem annyira a tulvilag ez — mondta Arthur —, mint inkabb az aprés vie. Ami azt illeti, a csillarok kissé feltinédbbek voltak a kelleténél, és egy idealis Univerzumban az alacsony boltives mennyezetet sem festették volna a _ mély turkizkéknek erre a meghatarozott arnyalatara, de ha mégis, Ugy nem _ vilagitottak volna meg rejtett hangulatvilagitassal. Mindazondltal ez nem egy idedlis Univerzum; amire tovabbi bizonyitékkal szolgalt az intarzias marvanypadl6 szembandzsit6 mintazata, valamint a nyolcvan méter hosszu marvanylappal fedett barpult elulsé oldalanak diszitési mddja. A nyolcvan méter hosszu marvanylappal fedett barpult elilsé6 oldalat ugyanis huszezer antaresi marvanygyik bérébél fércelték dssze, tekintet nélkul arra, hogy az érintett gyikoknak is sziikséguk lett volna a mondott bdrékre, belsé szerveik egybetartasa céljabdl. A bar kéruil néhany elegansan 6lt6zétt lény lebzselt, masok a pompas szint testélel6 fotelekben lazitottak, amelyek a bar k6rul voltak szétszérva. Egy ifju Vl'Hurg tiszt és zdlden g6zdlg6 hélgye épp most haladt at a barterem végében lév6 nagy tejliveg ajton, amely az étterem f6 részének szemkapraztaté vilagaba nyilott. Arthur hata mégdtt nagy, lefliggényzétt ablakflilke volt. A féldlak6 elhuzta a fliggény szélét, és kinézett. Sivar és vigasztalan taj tarult a szeme elé: sztirke, ragyaverte és lehangol6é, egyszoval olyan, amit6l normalis kérulmények k6zétt borsédzott volna a hata. Mindazonaltal itt sz6 sem volt normalis kérulményekrél. Valéjaban az ég volt az, ami igazan megfagyasztotta Arthur vérét, arra késztetve hatan a bért, hogy a tarkdjan at megkiséreljen atmaszni a homlokara. Mert az ég... Az egyik alkalmazott udvariasan a helyére igazitotta a fliggdnyt. — Mindent a maga idejében, uram — mondta. Zaphod szeme szikrat szért. — Hé, ti halott sracok, allijon meg a menet! — mondta. — Azt hiszem, hianyzik innen valami ultrafontos dolog. Tudjatok: valami, amit valaki mondott, és nem figyelttink oda. Arthur roppant megk6énnyebbult, hogy masfelé fordithatja figyelmét arrdl, amit latott. — Azt mondtam — mondta —, hogy ezitt olyan aprés... — Ugy van. Es még mindig nem bantad meg, hogy kicsuszott a szadon? — mondta Zaphod. — Ford? —En azt mondtam, hogy fura ez az egész. — Ja. Elmés, de lapos. Talan ez az. — Talan... — szdlt k6zbe a zdld maszat, amely idékézben egy sdtét dltényt viselé, topdréddtt kis z6ld pincér alakjaba ment at — ... talan ratérhetnénk végre az italrendelésre... — Persze! — kurjantotta Zaphod. — Ital! Ez az! Latja, mibél maradhat ki az ember, ha nincs résen! — Pontosan, uram — mondta a pincér tlirelmesen. — Tehat: Ohajtanak valamilyen italt vacsora elétt? Vacsora utan pedig... — Vacsora?! — kialtott fel Zaphod szenvedéllyel. — Ide hallgasson, maga apro zdéld személy! A puszta dtlettél olyan halas a gyomrom, hogy kész lenne megkérni a mamaja kezét! — Vacsora utan pedig — folytatta a pincér elt6kélten, hogy nem hagyja magat eliériteni a gdlvonal elétt — megtekinthetik az Univerzum felrobbanasat. Ford feje lassan a pincér felé fordult. A hangja tele volt érzelemmel. — Hé! — mondta. — Hat itt inni is adnak az embernek? A pincér eléadott egy udvarias kis pincérnevetést. — Ah -— mondta -, urasagod bizonyara félreértette, amit mondtam. — Remélem, hogy nem! — rémult meg Ford. A pincér ujfent eldadott egy udvarias kis pincérnevetést. — A vendégeinket sokszor megzavarja az idéutazas — mondta. — Ha javasolhatnam. — Idéutazas? — kérdezte Zaphod. — Id6éutazas? — mondta Ford. — Idéutazas? — csatlakozott hozzajuk Trillian. — Ugy érti, hogy ezitt nem a tulvilag? — kérdezte Arthur. A pincér eauttal egy udvarias kis pincérmosolyt adott eld. Csaknem kimeritette ezzel udvarias kis pincérrepertoarjat, s kézel allt ahhoz, hogy atcsusszon az désszeszoritott ajku és szarkasztikus kis pincér szerepébe. —A tulvilag, uram? — kérdezte. - Nem, uram. — Eszerint nem vagyunk halottak? — kérdezte Arthur. A pincér szorosabbra vonta ajkait. — Ahahaha — kacagott szarazon. — Urasagod minden jel szerint életben van, masképp nem tennék ra kisérletet, hogy kiszolgaljam. Egy rendkivili mozdulattal, amelynek leirasara nem vallalkozhatunk, Zaphod Beeblebrox két kézzel a két homlokara csapott, s ugyanakkor a harmadik kezével az egyik térdére. — Hé, fiuk! — mondta. — Tiszta drtilet! Sikertlt! Ott vagyunk végre, ahova menni akartunk. Ez itt a Teljesut! —A Teljesut? — kérdezte Ford. — Ugy van, uram — mondta a pincér, ratéve még egy lapattal a turelembdl -, ez itt a Teljesut, mas néven a Vendéglé a vilag végén. — Minek a végén? — kérdezte Arthur. - A vilagén — ismételte meg a pincér igen artikulaltan és félésleges nyomatékkal. — Es mikor lett vege? — kérdezte Arthur. — Néhany perc mulva lesz, uram — felelte a pincér, mély lélegzetet véve. Igazabdl semmi sztiksége nem volt ra, hisz az életben maradasahoz nélkilézhetetlen gazkeveréket egy apro intravénas készilékbél kapta, amely a labara volt sziiazva. Vannak azonban olyan pillanatok, amikor az embemek muszaj mély lélegzetet vennie, barmin alapszik is a metabolizmusa. — Most pedig — mondta -, ha végre volnanak szivesek italt rendelni, odakisérném Gndket az asztalukhoz. Zaphod két arcan maniakus vigyor 6mlétt szét A barpulthoz lépett, és leadta a rendelést csaknem az egész késdletre. 15. fejezet A Vendéglé a vilag végén egyike a legktiléniegesebb vallalkozasoknak a vendéglatas térténetében. Az elpusztult vilag maradékaira épult... az elpusztult vilag maradékaira fog épilni... azaz mostanara mar alighanem megéptit, sdt egészen biztos, hogy... Egyesek szerint az a legnagyobb gond az idéutazassal, hogy az ember kénnyen a sajat apjava vagy anyjava valhat. Tévedés! Ha a sajat apadda vagy anyadda valsz, az még nem olyan gond, amin egy széles lat6k6ri, modern csalad ne tudna tultenni magat. Attdl sem kell félned, hogy véletlentl megvaltoztatod a _ térténelem menetét. A térténelem nem _ valtozik, mert a részei ugy illenek egymasba, mint egy kirakés jaték elemei. Az dsszes lényeges valtozas mar azeldétt lejatszddott, hogy bekévetkezett volna az az esemény, amit meg kellett volna valtoztatnia, és igy a vegén szépen minden elrendezédik. A legnagyobb gond egész egyszertien nyelMani természett. A legfontosabb szakmunka ezen a téren dr. Dan Strassenfressen mtive, a Bevezetés az 1001 f6 igeidébe idéutasoknak. Ebben le van irva példaul, hogyan kell kifejezni azt, ha valami ugy volt, hogy majd bekévetkeaik veled a multban; még mieldtt sikertlt volna elkertlnéd azaltal, hogy két napot eléreugrottal az idében, csak azért, hogy elkertild a dolog bekévetkezését. Az illeté eseményt kulénb6z6 mddon irjak le aszerint, hogy a sajat természetes idédd aspektusabdl nézed-e, vagy a tovabbi jov6 egy késébbi idépontjabdl visszapillantva vagy éppen a tovabbi multbdél. Tovabbi komplikaciékkal jarnak az olyan dial6gusok, amelyeket a tényleges idéutazas alatt folytatsz, mikézben azzal a szandékkal mész egyik idépontbdl a masikba, hogy a sajat apadda vagy anyadda valhass. Legt6bb olvas6 nem jut el tovabb a kényvben a Félfeltételesen mddositott szubinvertalt plagalis konjunktiv szandékolt j6v6 a multban cimti alfejezetnél, s ezért aztan az ujabb kiadasokban az ez utani oldalakat Uresen is hagyjak, a nyomdakdltségek csékkentése végett. A GALAXIS utikalauz stoposoknak kénnyedén elintéz az akadémiai absztrakcidnak ezt a szévevényét, és csak annyi figyelmet szentel neki, hogy megjegyzi: a ,,befejezett jov6” fogalmat a jévében ejteni célszerti, mivelhogy ilyen nem létezik. A torténetre visszatérve: A Vendéglé a vilag végén egyike a legktilénlegesebb vallalkozasoknak a vendéglatas térténetében. Az egészet egy elpusztult bolygd térmelékére épitették; amelyet egy hatalmas idébuborék vesz(ettend) kértil, és amelyet a vilagvége preciz iddpontjara vetitenek eldre. Ez sokak szerint lehetetlen. A vendégek helyet foglal(tandandotta)nak az asztaloknal, és izletes ételeket fogyaszt(ottandandott)anak, mikézben a k6rdttlik felrobbané teremtés szinjatékaban gy6nydrkdd(endettende )nek. Ez sokak szerint szintugy lehetetlen. Barmikor be lehet(ettendettend) (leszt) tér(t)ni, anélkul hogy az ember elézetes(ettend)en helyet foglaltat(ottandottand)ott vol(tjna (majdt), minthogy visszamenéleg is el lehet intézni az Ugyet, amikor mar visszatértél a sajat idédbe. Ez, sokak kifejezett veleménye szerint, abszolute lehetetlen. Az étteremben a legkulénfélébb népekkel talalkozhat(talandat)sz széles e térid6ébél. Ez, teszik hozza a tlrelmes ellenz6ék, megint csak lehetetlen. Annyiszor térsz be, ahanyszor akarsz (a tovabbi nyelvtani korrekcidkat illet6en |. dr. Strassenfressen kényvét), csak egyre vigyazz, nehogy ésszetalalkozz 6nmagaddal, mert ez rendszerint kinos jelenetre vezet. Ez, még ha a tébbi Ugy volna is, mint ahogy nincs, mar végképp lehetetlen, mondjak a kételkedék. Nincs mas dolgod, mint hogy betégy a bankba egy dollart a sajat id6édben, és mire a vilag végére érsz, a kamatos kamatboél béségesen fedezni tudod a vilagvégi lakoma fejedelmi kéltségeit. Ez, vélik sokan, nemcsak hogy lehetetlen, de egyenesen gyagyasag is. Ezért van az, hogy a _ Bastablon csillagrendszer hirdet6Ugyndkségei a k6vetkezd szlogennel rukkoltak ki: “Ha ugy érzi, hogy ma reggel egyik lehetetlen dolgot kéveti el a masik utan, tetézze meg a lehetetlent. Térjen be reggelire a Teljesutba, az egyetlen Vendéglébe a vilag végén. 16. fejezet A barnal Zaphod hamarosan ugy lefarasztotta magat, mint a dismd. A fejei S6ssze-dsszetit6dtek, a mosolyai pedig kijéttek a szinkronbdl. Elkeserit6en boldognak érezte magat. — Zaphod — mondta Ford -, nem mondanad meg, mi a fészkes foton tortént? Ugy értem, ha képes vagy még beszélni. Merre voltal? Es merre voltunk mi? Nem nagy Ugy, de szeretném tisztazni a dolgot. Zaphod bal feje kij6zanodott, mialtal a jobb még mélyebbre sullyedt az ital mamoraba. — Ja? -— mondta. — K6rilnéztem egy kicsit. Azt akarjak, hogy keressem meg azt az embert, aki az Univerzumot iranyitja, de nekem nincs kedvem talalkozni vele. Szerintem a pasas nem tud fézmi. Abal feje végignézte, amint a jobb elmondja a mondékajat, aztan rabdlintott. — Igy van — mondta. — Igyal még egyet. Ford ivott még egy pangalaktikus gégepukkasztot, amit egyszer ugy jellemzett valaki, mint a bikacsékés rablétamadas alkoholos megfeleléjét, tudniillik sokba kerill, és art az ember fejének. Akarmi t6rtént is déntétte el Ford, nem szamit. — Ide hallgass, Ford — mondta Zaphod —, minden nagyon klassz és koser. — Ugy érted, hogy minden a tervek szerint halad? — Nem — mondta Zaphod —, nem ugy értem, hogy minden a tervek szerint halad. Az se klassz, se késer nem volna. Ha mindenaron tudni akarod, hogy mi tértént, elég, ha annyit mondok: zsebemben volt az egész tarsasag. Oké? Ford vallat vont. Zaphod belevihogott az italaba. Az felhabzott a pohar pereméig, és most utat kezdett ragni maganak a barpult marvanyaba. Odament hozzajuk egy vad kinézetti Urcigany, és elkezdett jatszani nekik az elektromos hegedtjén. Zaphod adott neki egy csomo pénzt, mire az belement, hogy békén hagyja 6ket. A cigany most Arthurt és Trilliant kornyékezte meg, akik odébb Uultek a barpultnal. — En nem tudom, miféle hely ez — mondta Arthur -, csak azt, hogy borsédzik t6le a hatam. — Igyal még egyet — javasolta Trillian. — Erezd jol magad. — Most akkor melyiket? -— kérdezte Arthur. — A ketté kdélcs6nésen kizarja egymast. — Szegény Arthur, neked nem vald ez az élet! — Ezt nevezed te életnek?! — Kezdesz ugy beszélni, mint Marvin. — Marvin a legvilagosabb fejti gondolkod6, akit ismerek. Mit gondolsz, hogy lehetne ravenni ezt a hegedust, hogy mashol gyakoroljon? — Faradjanak at az étterembe — lépett hozzajuk a pincér. — Az asztal teritve van. Kivilrél, ahonnan sohasem latni, az étterem egy oriasi csillogé tengeri csillaghoz hasonlit, amelyet egy elhagyott sziklan vetettek partra a hullamok. A karokban vannak a barok, a konyhak, az erétérgeneratorok, amelyek védik az egész épitményt és vele egyttt az elpusztult bolygé csonkjat, amelyre épult, valamint az idéturbinak, amelyek lassan ide-oda mozgatjak ezt az egész dolgot a kritikus pillanat kértl. Kézépen egy hatalmas aranykupola talalhat6 — csaknem egy teljes g6mb —, ez az a hely, ahova most Zaphod, Ford, Arthur és Trillian belépett. Pusztan csillogasbél lehetett vagy dt tonna odabent, befedve minden szabad feltiletet. A maradék felulet azért nem volt szabad, mert zsufolva volt ékszerekkel, santraginusi kagyl6éhéjakkal, aranylevelekkel, mozaikcsempékkel, gyikbérékkel és milli6 mas diszitéssel és dekoracidéval. Az Uveg csillogott, az eztst fénylett, az arany ragyogott, Arthur Dent pedig csak bamult. — Ojjé! — mondta Zaphod. — Gromek! — Hihetetlen! — almélkodott Arthur. — Ezek az emberek! Meg ezek a dolgok itt! — Ezek a dolgok — figyelmeztette Ford Prefect diszkréten — ugyancsak emberek. — Ezek az emberek... — kezdte ujra Arthur — meg ezek a tobbiek itt! —Es a vildgitas! — mondta Trillian. — Meg az asztalok! — tette hozza Arthur. — Es ezek a ruhak! — toditotta Trillian. A pincér arra gondolt, olyanok ezek itt ketten, mint két kikialtd. -—A Vilag Vége Etterem nagyon népszerii hely — mondta Zaphod, mikézben duléngélve utat keresett az asztalok labirintusaban. Az asztalok némelyike marvanybdl volt, masok pompas_ ultramahagonibdl, egyesek pedig kimondottan platinabdl, s mindegyik kéril egzotikus lények Uldégélték, egymassal, tarsalogva és az _ étlapot béngészve. — Az emberek szeretnek ide kidlt6zmi — folytatta Zaphod. — Ett6l valik olyan Unnepivé az egész. Az asztalok legyezészertien voltak elhelyezve egy kézépsé szinpad kérul, ahol egy kis egytittes kénnytizenét adott eld. Arthur becslése szerint lehetett itt vagy ezer asztal. Az asztalok k6zdtt szétszortan palmak lengedeztek, szdk6kutak csobogtak, groteszk szobrok disdettek; egyszéval, egyltt volt az Osszes ismérve az olyan étteremnek, ahol nemigen szamit a kéltség, amikor azt a latszatot kell kelteni, hogy a kdltség semmit sem szamit. Arthur kérilnézett a teremben, félig arra szamitva, hogy kidertil, csak egy American Express-hirdetés forgatasaba cséppent bele véletlentl. Zaphod hatulrdl nekitantorodott Fordnak, aki visszatantorodott Zaphodnak. — Hoppla! — mondta Zaphod. — Zappo — felelte Ford. -— A dédapam jol elcseszte azt a komputert — mondta Zaphod. — Arrdl volt szd, hogy elvisz minket a legkézelebbi helyre, ahol enni lehet, és erre a Vilag végében kéttink ki. Ezt még meg fogom készénni neki adand6é alkalommal, csak el ne felejtsem. Szunetet tartott. — Hé, tudod-e, hogy mindenki itt van? Mindenki, aki volt valaki. — Volt? — kérdezte Arthur. —A Vilag végében az ember sokat hasmalja a mult idét — magyarazta Zaphod -, mert itt mindenen tul vagyunk mar. Hellé, fiuk! — készént oda egy leguan életformakbdl alld tarsasagnak. — Hogy voltunk, hogy voltunk? — Nem Zaphod Beeblebrox az ott? — kérdezte az egyik leguan a masiktdl. — De, azt hiszem — mondta a masik leguan. — Tiszta 6rilet! - mondta az elsé leguan. — Hiaba, fura az élet! — mondta az elsé leguan. — Olyan, amilyenné az ember formalja — mondta az elsé, és ezzel visszameriltek a hallgatasba. Vartak, hogy elkezdédjén a vilagmindenség legnagyobb show-ja. — Hé, Zaphod — mondta Ford, baratja karjaért nyulva, és hala a harmadik pangalaktikus gégepukkasztonak, elvétve a fogast. Bizonytalan ujal mutatott valahova. — Azott egy régi cimboram — mondia. — Pérkélt Desiato! Latod azt a férfit annal a platinaasztalnal a platinadlt6nyben? Zaphod megprobalta kévetni Ford ujat a tekintetével, de ett6l szédulni kezdett. Végil felfedezte a mondott személyt. — Ja, igen — monda, s egy pillanattal késébb beugrott neki. — Hé! — mondta. — Ez a srac aztan megamené volt! Megabb, mint a legmegabb mené. Rajtam kivil. — Mert, ki a csoda ez? — kérdezte Trillian. — Pérkélt Desiato?! — débbent meg Zaphod. — Hat nem tudod? Nem hallottal még a Katasztrofasulytotta Tertletrdl? — Nem — mondta Trillian az igazsagnak megfeleléen. — Az volt a legnagyobb — mondta Ford —, a leghangosabb... — A leggazdagabb... — toditotta Zaphod. —... rockegyittes a... a...—kereste a szavakat Ford. —... a vilag t6rténetében — mondta Zaphod. — Nem —ismételte meg Trillian. — Nézd mar! — mondta Zaphod. — Nyakunkon a Vilag vége, és még csak nemis éltél! Hat hol élsz te? Zaphod karon fogta a lanyt, 6s odavezette az asztalhoz, ahol még mindig ott acsorgott a pincér. Arthur, aki nagyon elveszetinek €s nagyon maganyosnak érezte magat, kévette 6ket. Ford atverekedte magat a t6megen, hogy felujitsa az ismeretséget. — Hé, izé, Pérkélt! — kurjantotta. — Hogy ityeg a fityeg? Oriilék, hogy latlak, dreg fil, hogy megy a ricsaj? Remek szinben vagy! Olyan szép zéldes, és a hajad is temérdek! Hihetetlen! — Hatba vagta a férfit, és meglepédatt, hogy ez semmilyen reakcidt nem valt ki beléle. A belsejében létyégé pangalaktikus gégepukkaszié azt tanacsolta neki, hogy ett6l fliggetlentl folytassa a baratsag elmélyitését. — Emlékszel a régi szép napokra? — kérdezte. — Sokat lézengtiink egylitt, mi? Az lilegalis Bisztrora emlékszel? Es Slim Nyakolajozdjara? Meg a Jopipa Piapagodara? Azok voltak a szép id6k, he? Pérkélt Desiato nem _ nyilvanitotta ki véleményét a tekintetben, hogy a mondott idék szépek voltak-e vagy sem, am Ford nem zavartatta magat. — Es amikor egyszer éhesek voltunk, és egészségi ellenérdknek adtuk ki magunkat? Emlékszel? Es kajat meg piat foglaltunk le mindenfelé. Es a végén tényleg ételmérgezést kaptunk. Es ott voltak azok a hosszu éjszakak, amikor egész éjjel dumaltunk és iszogattunk a Café Lou félétt bérelt bidés szobakban. Tudod: Gretchen Townban, New Betel allamban. Es te mindig atmentél a szomszéd szobaba, hogy dalokat irj az irgonadra, amit Ugy utaltunk valamennyien. Te meg azt mondtad, hogy téged ez nem érdekel, és mi azt felelttik, hogy minket meg igen, mert nekutnk kell végighallgatni az egész utalatos nyekergést. — Ford szeme elhomalyosult az atélt emlékektél. — Es azt is mondtad, hogy nem akarsz filmcsillag lenni, se semmilyen csillag — folytatta csillog6 szemmel —, mert megveted az egész csillagrendszert. Erre mi azt mondtuk — marmint Hadra és Sulijoo és én —, hogy nemigen van mas valasztasod. Es erre, tessék, most egyre-masra csillagrendszereket vasarolsz. Megfordult, hogy a kérnyez6 asztaloknal Ulék figyelmét is felhiyja erre a k6érulményre. — Ime, egy ember — mondta -, aki csillagrendszereket vasarol! Pérkélt Desiato sem az allitas megerésitésére, sem annak megcafolasara nem tett kisérletet, s az ideiglenes kézdnség érdeklédése gyorsan lanyhult. —Azt hiszem, itt berugott valaki - motyogta a poharaba egy pUspoklila, bokorszert egyed. Ford kissé megtantorodott; majd lezékkent egy székbe Pérkdlt Desiatoval szemben. — Hogy is van az a szamod? — kérdezte, s tamaszt keresve, megkapaszkodott egy borostivegben. Az tveg felborult, s tartalma egy poharba léttyent. Hogy ne vesszen karba, Ford kihdrpintette a szerencsés kimenetelti baleset kévetkezményét. — Tudod: az az igazi nagy szamod — folytatta. — Hogy is van? Tramm! Tramm! Taramm! Valahogy igy, nem? Es a koncertnek azzal lesz vége, hogy az a haj6 egyenest a napba zuhan, de igazan! Ford dklével a tenyerébe csapva érzékeltette, hogy is megy ez. Sikeriult ismét feldéntenie egy tveget. — Hajé! Nap! Nydi-dajjing! — rikkantotta. - Lézer meg efféle? Ti, sracok, bezzeg nem _ foglalkoztatok ilyen gyerekséggel! Napkitérésnél lebamulni, az az igazi! Es azok az Griletes ndtak! Pillantasaval kévette az Uvegbdl kluttyogva é6ml6 nedtipatak utjat az asztalon. Kéne valamit tenni ez Ugyben, gondolta. — Hé, te mért nem iszol? — kérdezte: Szédul6 agyaval kezdett raeszmélni arra, hogy valami hibadak kettejtik talalkozasa k6ril, s hogy ez valamilyen formaban ésszefligg azzal a ténnyel, hogy a vele szemben ulé platinadlt6ényés, ezlstkalapos, dagadt férfi nem mondott semmi olyat, hogy ,Saa, Ford!” vagy ,Ezer éve nem lattalak, 6reg cimbora”, sét ha mar itt tartunk, egyaltalan meg sem szolalt. Sét ami azt illeti, még a szempillaja sem rezdult egészidé alatt. — Pérkdlt? — szélitotta meg Ford. Hirtelen nagy, husos kéz landolt hatulrél a vallan, és félreléditotta. Ford minden ceremonia nélkiil lecsuszott a székrdél, és kivancsian meregette a szemét felfelé, hatha felfedez az udvariatlan kéz tulajdonosat. A tulajdonost nem volt nehéz észrevenni, tekintve, hogy volt vagy kett6 tiz magas, s a felépitése sem volt kimondottan véznanak mondhaté. Ami azt illeti, a felépitése leginkabb egy bérdivanyéval mutatott hasonlésagot, amennyiben a, fényes bér alatt soksok kemény télt6anyag dudorodott. Az dlt6ény, amely a férfi testére fesault, olyanforman festett, mintha az lett volna a kizarélagos funkcidja, hogy azt szemléltesse, milyen nehéz is egy ilyen testet dlt6nybe préselni. A férfi arcanak texturaja narancshéjhoz volt hasonlé, mig a szine inkabb egy érett almaéra emlékeztetett, 4m ezen a ponton minden hasonlésag véget ért az altalaban kellemesnek tartott dolgokkal. — Hé, dcskés... — mondta egy hang a férfi szajabdl, ami Ugy hangzott, mintha kemény hanyattatasoknak lett volna kitéve odalent a mellkasaban. — He? — vette fel Ford a tarsalgas fonalat. Bizonytalanul talpra allt, és csalédottan konstatalta, hogy a feje bubja nem hajland6 egy bizonyos pontnal feljebb emelkedni a férfi teste mentén. — Kopj le —javasolta a férfi. — Nocsak — mondta Ford azon tanakodva, hogy vajon bélcs dolog-e, amit mond. — Mért, kicsoda maga? A férfi egy pillanatra elgondolkodott. Nem volt hozzaszokva az effajta kérdésekhez. Mindazonaltal, egy idé utan kirukkolt a valasszal. — En vagyok az a pasas, aki azt mondja neked, hogy kopj le —felelte —, mielétt lekoptatnalak. — Ide hallgasson — mondta Ford idegesen, s azt kivanta, barcsak a feje abbahagyna a pédrgést, hogy végre nyugodtan elemezhetné a szituacidt. — Ide hallgasson — folytatta —, én régi ismerése vagyok a Pérkdltnek, és... Pérkélt Desiatéra nézett, aki még csak nem is pislantott egész idé alatt. —... 6S... — ismételte meg Ford, mikézben alkalmas szot keresett az ,,és” utanra: A nagydarab férfinak egy egész mondata akadt erre a célra. Ki is mondta. —Es én Mr. Desiato test6re vagyok — hangzott a mondat -, tehat én vagyok felelés a testéért, a tiedért viszont nem vagyok felelés, Ugyhogy jobb, ha elviszed innen, mieldtt valami baja esik. — Allion meg a menet! — mondta Ford. — Megallasrdl sz6 sem lehet! — bémbilte a testér. — Indits! Mr. Desiato nem beszél senkivel! — Hagyhaina talan, hogy 6 maga mondja el a véleményét ezzel kapcsolatban! — mondta Ford. — Nem beszél senkivel! — Uvéltdtte a testér. Ford ujabb strget6 pillantast vetett Pérkdélt felé, és kénytelen volt elismerni, hogy a tények a testért igazoljak. Nemcsak az érdeklédése volt meglehetésen lagymatag régi baratja, Ford irant, de a legcsekélyebb mozgas jelét sem mutatta. — De miért? — kérdezte Ford. — Mi van vele? A test6r megmonata neki. 17. fejezet AGALAXIS Utikalauz stopposoknak megjegyzi, hogy a Katasztrofasulytotta Terilet, ez a Gagrakaki Elmezdonabol szarmazo_ pluténiumrock-egylittes, altalanosan elfogadott vélemény szerint nemcsak a Galaxis leghangosabb rockegylittese, de minden zajforrasok leghangosabbika is egyuttal Tapasztalt koncertlatogat6k szerint a hangegyensuly a_ szinpadtél harminchét mérfdldnyire elhelyezett betonbunkerek belsejében a legoptimalisabb. A zenészek taviranyitassal szdlaltatjak meg hangszereiket vastag hangszigetelésti Grhajéjukbdl, amely ilyenkor a bolygé — sokszor egy egész masik bolygé — kéril kering. Dalaik egésztikben véve igen egyszertiek, és tébbnyire azt a jdl bevalt sémat kévetik, amelyben a lanylény és a fiulény egymasba szeret az eziistésen csillogé hold alatt, amely a végén tisztazatlan kérulmények k6zétt felrobban. Sok wvilagban egyszer s mindenkorra medgtiltottak fellépéstket; néha esztétikai okokra hivatkozva, de té6bbnyire azért, mert az egytittes koncertfelszerelése ellentmondasban allt a stratégiai fegyverekre vonatkoz6 helyi korlatoz6 egyezményekkel. Ez persze nem fosztotta meg dket attdl az extraj6vedelemtél, amelyre a_ tiszta hipermatematika hatarainak kitagitasa révén tettek szert. A k6ényveldi kutatasok f6ndékét mellesleg épp akkortajt nevezte ki a Maximegalon Egyetem a neomatematika professzoranak, ezzel akarvan elismemi a Katasztréfasujtotta Tertilet addébevallasara vonatkozo altalanos és specialis elméletét, amelyben bebizonyitotta, hogy a térid6é-kontinuum texturaja nemcsak hogy gérbiilt, de kimondottan horpadt. Ford visszatantorgott az asztalhoz, ahol Zaphod, Arthur és Trillian ult, és arra vart, hogy elkezdédjén a moka. — J6 volna harapni valamit — mondta Ford. — Hellé, Ford — mondta Zaphod. — A zajgyart6 gyerekkel beszélgettél? Ford diplomatikusan biccentett. —A Pérkdlttel? Ja, olyasforman. — Mit mondott? — Hat... izé... nem valami sokat. Hmm... —|gen? -— Eat az évet halottként tdlti az adézas miatt. Muszaj letiInédm egy kicsit. Leult. A pincér odajétt az asztalhoz. — Ohajtjdk az étlapot? — érdeklédétt. — Vagy a konyhaf6ndk ajanlataval talalkomanak inkabb? — He? — mondta Ford. — He? — kérdezte Arthur. — He? — csatlakozott Trillian az elétte szdlokhoz. — Ezmar déf— mondta Zaphod. — Lassuk a medvecukrot! Az éttermi komplexum egyik szarnyaban egy magas vékony, esetlen alak félrehuzta a fliggdnyt; szemei az elmulast flrkészték. Nem volt valami szép az arca, talan azért, mert oly sokszor nézett mar farkasszemet az elmulassal. Elész6ér is, tul hosszu volt ez az arc, a szemek tul mélyen Ultek benne, az orcai tul horpadtak voltak, az ajkai tulsagosan elérefittyedtek, s amikor szétnyiltak, a kibukkand fogak tulsagosan is egy t6klampara emlékeztették a szemlélét. A fliggényt fogd kezek szintén tul hossziak és vékonyak voltak, s ezenkivul hidegek is. Ernyedten légtak a fiiggény redéi mentén, s azt a benyomast keltettek az emberben, hogy ha a gazdajuk nem Ugyelne rajuk argus szemekkel, menten elkusznanak valami félrees6 zugba, hogy elmondhatatlan dolgokat mtiveljenek egymassal. A sovany férfi elengedte a fliggényt, s az arcvonasain jatszadoz6 borzalmas fény elttint, hogy kiesebb jatszdteret keressen maganak. A férfi egy darabig fel és ala jarkalt a szlik szobaban, akar egy esti imadsagat zsolozsmaz6 ajtatosmand, majd lett a kecskelabu asztal mellé, egy roskatag székbe, hogy még egyszer atfussa a szdvegét. Megszolalt a csengé. A férfi félretolta a vékony paksamétat, és felallt. Erétlendl végigsimitotta a zakdjat diszit6 sazvarvanyszinti flittereket, és kilépett az ajton. Az étteremben elhalvanyult a wilagitas. A zenekar gyorsitotta az iramot, s a szinpad kézepére vezetd lépcsdésor sdtétségbe borult. A homalyt egyetlen reflektor vakit6 fényosdopa défte at, amely a lépcsG6re iranyult. Magas, csillogé-villogé ruhaju alak jelent meg a lépcsén. K6énnyed szdkkenéssel a szinpadon termett, a mikrofonhoz lépett, és hosszu, vékony kezének egyetlen mozdulataval leszedte az allvanyrdl. Kecses meghajlasokkal nyugtazta a kézénség tapsat, rajuk villantva t6klampamosolyat. Lelkesen integetett a kézénség soraiban Ul6 baratainak, noha egy sem volt jelen, és varta, hogy a taps elcsituljon. Jobb tenyerét feltartva megeresztett egy mosolyt, amely nemcsakhogy fult6l fulig terjedt, de mintha tullépte volna az arca szabta hatarokat is. — Kédszéném, hélgyeim és uraim! — kialtotta. - Nagyon kész6ném. Igazan nagyon kész6ném. Csillogé szemmel méregette a jelenlévéket. — Hédlgyeim és uraim — mondta. — Az altalunk ismert Univerzum t6bb mint szazhetventrillid éve létezik, s alig t6bb mint féléra mulva ér véget. Udvdziém dndket a Teljesuton, a Vilag Vége étteremben! Egy Ugyes mozdulattal ujabb spontan tapsot provokalt, majd egy masik kézmozdulattal csendet parancsolt. — Engedjék meg, hogy hazigazdajuk legyek ezen az estén — mondta. — A nevem Max Quordepleen. — Ezt persze mindenki tudta, hiszen a szam Galaxis-szerte népszert volt, s a bemutatkozasra csak az ujabb taps kiprovokalasa végett kerult sor, amit Max szabadkoz6 mosollyal vett tudomasul. — Egyenest az id6é tuls6 végébdél jévék, ahol a Big Bang Burger Bar mUsorat vezettem — mondhatom, hdlgyeim és uraim, igen izgalmas esténk volt! -, s csak azért vagyok itt, hogy egyitt lehessek 6ndkkel ezen a térténelmi jelent6ségt rendezvényen, amely a térténelmet magat hivatott lezarni. Ujabb tapsorkan tért ki, amely azonban igen gyorsan elcsitult, mivel a fény tovabb halvanyodott a teremben. Az asztalokon lév6 gyertyak maguktdél langra lobbantak, meglepett séhajokat valtva ki a publikumbol, s ezernyi apré vibral6 fénnyel és millidnyi intim arnyékkal hintve be a jelenlévéket. Remeg6 izgalom hullamai csaptak at az egyre sdtétedé éttermen. Az étkez6k f6dl6tti hatalmas aranykupola lassacskan halvanyulni kezdett, mind nagyobb teret engedve ata sdtétségnek. Max fojtott hangon folytatta: — Lam, hélgyeim és uraim — lehelte a mikrofonba -, a gyertyak kigyultak, a zenekar lagy muzsikaval andalit minket, az erdtérpajzzsal védett kupola atlatszova halvanyult f6léttlnk, felfedve a sdtét és komor égboltot, amely felfuvédott és dlomszirke csillagok idétlen fényétél terhes. Minden egyutt van tehat ahhoz, hogy ez a ma esti apokalipszis igazan emlékezetes legyen! Hirtelen abbamaradt a lagy muzsika. Néma débbenet ereszkedett mindazokra, akiknek Uj volt a latvany. Baljds fény ontdtte el a nézdteret. Alattomos volt ez a fény, kegyetlen, Grvényl6é forrongassal teli, olyan, amely még a poklot is félelmetesebbé tette volna. A vilag a végéhez kézeledett. Néhany végtelennek tUiné masodpercig az étterem néman keringett a duhéngé Urességben. Aztan Max ismét megszolalt: — Ha netan akadna 6n6ék kézt olyan, aki az alagut végét jelz6 fényt kereste — mondta -, hat ez itt az! A zenekar ismét jatszani kezdett. — Készéném, hdlgyeim és uraim! — kidltotta Max. — Egy perc mulva ujra 6ndkkel vagyok. Addig is Mr. Reg Storno és kival6 zenekara, a Kataklizma Combo gondjaira bizom 6ndket. Nagy tapsot, hélgyeim és uraim, Regnek és a fiuknak! Megérdemlik. Az egek vészqjésl6 haborgasa tovabb folytatédott. A kézénség vonakodva tapsolni kezdett, majd kisvartatva visszatért a normalis tarsalgas. Max az asztalok k6zdtt sétalt, tréfakat sutdtt el, nevetve hangoskodott, egyszéval végezte a dolgat. Zaphod Beeblebrox asztalahoz nagy, t6gyes allat kézelitett. J6 husu négylabu volt, a szarvasmarhafélék csaladjabdl, jokora vizenyés szemekkel, kicsiny tllkékkel. Az ajkai olyanféle fintorba huzdédtak, amit kis hijan megnyerdé mosolynak lehetett volna mondani. — JO estét — zdkkent le nehézkesen a tomporara. — En vagyok a konyhamester ajanlata. Felajanlhatom éndknek a testrészeimet? Révid kérédzés utan kényelmesebb pozituraba rendezte a hats6 fertalyat, majd békésen végignézett rajtuk. Az allat jambor tekintete a hitetlenked6 meghdékkenés pillantasaival talalkozott Arthur és Trillian részérél, lemondd vallranditassal Ford Prefectérél és a leplezetlen étvagy kifejezésével Zaphod Beeblebroxérdl. - Talan egy szelet hatszint? — javasolta az allat. — Fehérboros martasban dinsztelve? — O66... marmint hogy az Gn... a maga... ebbél a hatbdl itt? — suttogta Arthur szérnytilkédve. — Hat persze hogy az enyémbél, uram — bédult el az allat készségesen. — Ki masét tudnam felajanlani? Zaphod talpra ugrott, és szakért6 mddon lapogatta- tapogatta az allat hatat. — Es nagyon jé a felsdlam is —, diinnydgte az allat. — Nagy sulyt helyeztem az izomfejleszt6 gyakorlatokra, és rengeteg szemestakarmanyt fogyasztottam ennek érdekében. — Diszkrét nydgéssel felbdfégdtt egy takarmanycsoméot, kérédzott rajta egy kicsit, majd ismét lenyelte. — Vagy egy kis bélszint inkabb? — ajanlotta. — Ugy érted, hogy ez az allat csakugyan azt akarja, hogy megegyuk? — suttogta Trillian Fordnak. — Hogy én? — rdékényédétt meg Ford. — Nem értek én semmit! -— Ez egyszertien iszonyatos! -— fakadt ki Arthur. - A legvisszataszitobb dolog, amirél életemben hallottam. - Mi a probléma, féldlak6? — kérdezte Zaphod, aki idék6zben az allat hatalmas tomporara helyezte at figyelmét. — Csak az — mondta Arthur -, hogy nincs kedvem olyan allatot megenni, amelyik felkinalja magat. Szivtelenség volna. — Még mindig jobb, mint olyan allatot megenni, amelyik nem akarja, hogy megegyék — érvelt Zaphod. — Nem errél van szo — tiltakozott Arthur. Aztan gondolkodott egy cséppét. — Na jé — folytatta —, lehet, hogy errél. Nem érdekel, nincs kedvem errdl vitatkozni. Azt hiszem... Az Univerzum halalos kinban 6rjéngdtt koriiléttuk. — Azt hiszem, elég lesz egy kis zdldségsalata is — nyégte ki. — Megkérhetném, hogy vegye fontoléra a majamat? — kérdezte az allat. - Feltételezésem szerint igen lagy és porhanyos lehet mar, ugyanis hdénapok dota t6émetem magam ennek érdekében. — Zéldségsalatat kérek — mondta Arthur nyomatékkal. — Zéldségsalatat? — Az allat rosszalldan forgatta a szemeit. — Csak nem azt akarja mondani — kapta fel a vizet Arthur -, hogy mar egy kis zdldségsalatat sem ehetek?! — En nem — mondita az dllat. — Ellenben sok olyan névényt ismerek, amelyik hatarozottan ellenzi az ilyesmit. Epp ezért hataroztak el a végén, hogy az egész szdévevényes probléma megoldasara olyan allatokat tenyésztenek ki, amelyek ténylegesen arra vagynak, hogy megegyék dket, és ezt az ohajukat hatarozottan ki is nyilvanitjak. Ez vagyok én — tette hozza biccentve. — Kérek egy pohar vizet — mondta Arthur. — Nézd — mondta Zaphod. — Mi enni jéttlink ide, nem allati szdvetekrél szévegelni. Négy adag bifszteket kériink, mégpedig iziben! Otszazhetvenhatmilliard éve nem ettlink egy falatot sem! Az allat talpra kecmergett, majd diszkréten felbég6tt. — Igen bélcs déntés volt, uram, ha szabad megjegyeznem. Rendben — mondta. — Akkor hat megyek, és fébe l6vém magam. Megfordult, és baratsagosan Arthurra kacsintott. — Ne aggddjon, uram, gylél6m az 4llatkinzast. Nagyon humanus leszek magamhoz — mondta, és sietség nélkul elindult a konyha felé. Percekkel késébb a pincér négy hatalmas, gdzdlgé husszelettel tért vissza. Zaphod és Ford habozas nélkul falni kezdett. Trillian vart egy kicsit, aztan vallat vont, és ugyancsak hozzafogott az evéshez. Arthur émelyegve meredt az adagjara. — Hé, féldlaké! — mondta Zaphod maliciézus mosollyal azon az arcan, amelyik éppen nem t6mte magat. — Latom, hogy valami rag. Ragjal inkabb te is! A zenekar pedig csak jatszott tovabb. Az éttermet emberek és dolgok felszabadult csevegése tdltétte ki. A hangfoszlanyok egzotikus névények illataval keveredtek, amelyhez extravagans ételek és csaléka italok aromaja_ vegyilt. Ekézben odakint az egyetemes kataklizma \élegzetelallit6 kifejlet felé kézeledett a tér végtelen tartomanyaban. Max az drajara pillantott, és egyetlen lendilettel a szinpadon termett. — Nos, hélgyeim és uraim — mondta boldogan —, remélem, jol érzik magukat ezekben az utols6 percekben. — Igen — kialtottak j6 paran azok k6ézul, akik igent szoktak kialtani, ha egy komédias megkérdi a k6zénséget, jdl éraik- e magukat. — Na, hat ez remek! — lelkesedett Max. — Igazan remek. Mikézben pedig a fotonvihar kavargé drvényei kérdttlink gyUlekeznek, készen arra, hogy izekre tépjék az utolsé vérés napot is, megnyugvassal télt el a tudat, hogy kényelmesen hatradéltek székeikben, s révidesen egytitt fogjuk végigélvemi ezt a mindannyiénk szamara minden bizonnyal feledhetetlentl izgalmas végs6 élményt. Hatassziinet kévetkezett. Csillogé szemével magara vonta a k6z6nség minden figyelmét. — Higgyék el, hdlgyeim és uraim — mondta -, az utolsd pillanat nem egy utolsd dolog. Ujabb sziinetet tartott. Ma este tokéletes volt az iddzités. Ujra és Ujra végigcsindlta ezt a show-t, estérdl estére. Nem mintha az este sz barmi jelentéssel birt volna az idének eme végezetén. Nem volt itt semmi mas, csak az utols6 pillanat végtelen ismétlédése, mikézben az étterem hol elére, hol meg hatra billent az id6 legvégsé peremén. Mindazonaltal ez az este” jdl sikertlt; s Max visszataszit6 tenyerében tartotta az egész kéjtél vonagl6 kézénséget. Olyan halkan folytatta, hogy a jelenlévéknek erdélkédnitik kellett, hogy halljak a szavait. -— Ez itt - mondta - ténylegesen a legvégsé vég, a dermeszit6 magany netovabbja, amelyben az egész fenséges teremtés létezését veszti. Semmi sem fejez ki jobban a lényegét, mint a tmdér mondas: ,,Ennyi!” Max még jobban levette a hangerét. A beall6 csendben még egy légy sem merte volna megkészérilni a torkat. — Ami ez utan kévetkezik — mondta -, az a nihil maga. Uresség. Semmi. A feledés feledése. Max szeme Uujra felcsillant. Vagy kacsintott volna? — No és persze a desszert, valamint az aldebarani italok finom valasztéka! A zenekar tust huzott. Max nem 6rtlt a tusnak. Nem volt raszorulva. Nem, az 6 kaliberével. Ugy bant a kézénségével, mint muzsikus a hangszerével. A néz6k megk6énnyebbilten felnevettek. Max folytatta: — Es végre — kialtotta vidaman — nem kell aggédniuk a masnapossag miatt, mert a masnap mint olyan értelmét veszii. Széles vigyorral fordult a boldog, hahotaz6d k6zénséqg felé. Az égre pillantott, amely estérél estére megismételte ugyanazt a halaljelenetet. Pillantasa csak egy masodperc téredékéig idézdtt az égen. Ahogy egyik profi megbizik a masikban, ugy bizott benne, hogy az most is meg fogja tenni a magaét. — Most pedig — mondta, mikézben pavaskodva kérbejarta a szinpadot -, megkockaztatva, hogy a pusztulas és hidbavalésag csodalatos érzése csorbat szenved ezen az estén, Udvézélni szeretnék néhany jelen lévé tarsasagot. Eléhuzott egy kartyat a zsebébél. — Van itt egy... — felemelte a kezét, hogy visszatartsa az ujongast — van itt egy bizonyos tarsasag a Zanzellquasur Flamarion Bridzs Klubbdl? Nem latom éket. Hatulrdl izgatott nevetgélés hangzott fel, de Max ugy tett, mintha nem hallotta volna. K6riiljartatta flirkész6 tekintetét a termen. — Vagy mégis itt volnanak? — kérdezte ismét a hangosabb reakcié reményében. Mint mindig, most is bevalt a szamitasa. — Ah, szoval, itt vannak! Nagyszeri! Uraim, az utolsé jatsama_ kévetkezik. Aztan semmi csalas! Ne feledjék el, hogy Unnepélyes pillanatok tanui vagyunk. Besdpérte a nevetést. — Van-e itt.. van-e itt egy... kisebb istenségekbél allé tarsasag Asgard Csarnokabdél? Max jobbja felél mennydérgés robaja hangzott. Villamok cikaztak at a szinpad felett. Sisakos és bozontos férfiak kis csoportia emelte Maxra_ poharat, szemlatomast elégedetten 6nmagukkal. Néhaiak, gondolta Max. — Ovatosan azzal a pérdllyel, uraim! — mondta. A tarsasag megismételte a villamos mutatvanyt, amit Max feszes mosollyal nyugtazott. — Harmadjara — mondta — néhany Fiatal Konzervativot szeretnék Udvézélni a Sziriusz B-rdl. Itt vannak? Egy csapat csinosan dlt6zétt fiatal kutya felfliggesztette egymas zsdémlével valé hajigalasat, s most érthetetlen vakkantasok kézepette a szinpadot vették célba. — Pontosan — mondta Max. — Remélem, tisztaban vannak azzal, hogy csak sajat magukat okolhatjak! Végil... — mondta Max Unnepélyes_ arckifejezéssel, miutan elcsendesitette a nézéket — végul, azt hiszem, kériinkben Udvézélhettink ma este egy hiv6 csoportot is, amelynek tagjait, a Nagy Zarquon Préféta Masodik Eljévetelének Egyhaza egyesiti szilard hitikben. A nevezett tarsasag ugy husz f6t szamolhatott. A puszta féld6én Ultek, aszkétahoz ill6 dlt6zékben. lIdegesen késtolgattak az asvanyvizet poharaikbdl, s igyekeztek tavol tartani magukat az Unneplé t6megtél. Rosszall6 pislogassal Ultek a rajuk _ iranyitott reflektorfényben. — Ime, itt vannak — mondta Max. — Csak ulnek, és varak turelemmel. Zarquon azt mondta nekik, hogy visszajén, de elég régéta varat magara. Erésen bizom benne, hogy igyekezni fog, mert mar csak nyolc perce van hatra. Zarquon kévetdéi mereven Ultek, igyekezvén kivul rekeszteni magukat a kajan nevetés hullamain, amelyek atcsaptak f6l6ttdk. Max lecsillapitotta a hallgat6ésagot. — Komolysagot kérek, tsbb komolysagot! Nem illik gunyt dizni masok mélyen atérzett hitébdl. Ugy vélem, a Nagy Zarquon Proféta megérdemel egy hangos tapsot... A kézénség engedelmesen tapsolni kezdett. —... akarhol t6lti is ezeket a perceket! Max csdkot fujt a kéarcu tarsasagnak, és visszatért a szinpad kézepére. Kézelebb huzott egy magas széket, és helyet foglalt a tetején. — Olyan csodalatos latni — fecsegett tovabb —, hogy ennyien eljéttek ide ma este. De komolyan, hat nem csodalatos?! Mert tudom; sokan 6nék kéail Ujra meg Uujra eljénnek ide, hogy végignézzék a mindenség legvégsé pillanatait, hogy aztan hazatérjenek a sajat korukba, a csaladjukhoz, hogy Uj és jobb tarsadalmakat formaljanak maguk k6rul, vagy hogy jogosnak érzett célokért kegyetlen haborukat vijanak egymassal. Mindez igazan reménnyel tdlti el az embert az élet j6vdjét illet6en. No persze — intett a fdléttlik és kéruléttik villamlé férgeteg felé — azzal a zardjeles megjegyzéssel, hogy a j6v6, mint olyan, nem létezik... Arthur Fordra nézett. Még nem dolgozta fel magaban ezt az egészet. — Ide figyelj - mondta. — Most komolyan: ha vége lesz a vilagnak... akkor nektink is annyi, nem? Ford harom pangalaktikus gégepukkaszt6é utani pillantast vetett. Arthurra, amit mas szdval meglehetésen bizonytalannak lehetne mondani. — Nem — mondta. — Az a helyzet — folytatta —, hogy amig idebent vagy, kérilvesz ez a fantasztikus, erétérszerliséggel védett idédhorpadasi dolog. Vagy legalabbis azt hiszem. — Ja? -— mondta Arthur, majd ismét a tanyér levesre koncentralt, amit sikerult kiharcolnia a pincért6él a bifsztek fejében. — Ide nézz — mondia Ford. — Mindjart elmagyarazom. Felvett az asztalrél egy szalvétat, és tétovan gytrdégetni kezdte. Figyelsz? — kérdezte. — Képzeld el, oké, hogy ez a szalvéta itt az idémindenség, oké? Es ez a kanal jelenti itt az anyagg6rbilet transzdukcidjat. Fordnak meglehetés erdéfeszitésébe kerilt ez utdbbi kimondasa, s ezért Arthur nagyon nem szivesen szakitotta félbe. — Azzal a kanallal akartam enni — békte ki végtll. — Jél van — mondta Ford. — Akkor vegyuk ezt a kanalat itt — szemelt ki egy kis fakanalat a mustaros edényben. — Ez ugyanugy megtesa. — A kanal kiemelése azonban tul nehéz feladatnak bizonyult, ezért feladta. - Nem, ez a villa itt még jobb lesz... — Hé, hagyd békén a villamat! — szdlt ra Zaphod. — J6, j6 — mondta Ford. — Rendben. Akkor hat mondjuk, hogy ez a borospohar itt az id6mindenség... — Melyik? Amit épp most léktél le az asztalral? —Ki, én? — Igen. — Na jd, akkor ezt hagyjuk — mondta Ford. — Ugy értem, ide hallgass. Tudod-e... tudod-e, hogyan is pattant el6 ez az egész Univerzum valdjaban? -— Nem nagyon — mondta Arthur, azt kivanva, bar sose bonyolédott volna ebbe az egészbe. — Nem baj — mondta Ford -, akkor képzeld el ezt. Oké? Itt egy kad. Oké? Egy nagy, kerek kad. Es az egész ébenfabdl van. — Mibél? — kérdezte Arthur. — Harrodsot elpusztitottak a vogonok! — Nem szamit. — Mindig ezt mondod. — Ide hallgass. — Oké, oké. — Itt ez a kad, érted? Mondjuk, hogy itt van. Es ébenfabdl van. Es kup alaku. — Kup alaku? — csodalkozott Arthur. — Miféle...? — Sss! —- intette le Ford. - Kup alaku, és kész! Szoval, fogod a kadat, és teletélt6d finom, fehér homokkal. Vilagos? Vagy cukorral. Finom, fehér homokkal és/vagy cukorral. Akarmivel. Nem szamit. Cukor is megteszi. Amikor aztan tele van, kihuzod a dugot... Figyelsz? — Figyelek. — Szdval kihizod a dugét, és az egész kidrvénylik. Erted: kidrvénylik a lefolyén. — Ertem. — Dehogy érted! Nem értesz te semmit. Még el sem jutottam a cseles részhez. Akarod hallani a cseles részt? — Miféle cseles részt? — Na, akkor elmondom neked a cseles részt. Ford erésen térte a fejét egy darabig, megprdbalvan felidézni a dolog cseles részét. - A cseles rész — mondta - a kévetkezé. Szépen lefilmezed, ahogy a cukor kifolyik. — Cseles — ismerte el Arthur. — Szerzel egy felvevat, és lefilmezed az egészet. — Cseles. —A cseles rész nem ez. A cseles rész az — most mar emlékszem -, szoval, az a cseles része a dolognak, hogy aztan visszafelé jatszod le a filmet a vetit6ben! — Visszatelé? — Ugy van! Epp eza cseles az egészben. Szépen leiilsz, és nézed, ahogy az egész cukor félfelé kavarog a lefolydbdl, és megtolti a kadat. Erted? — $zoval igy jott létre az Univerzum? — kérdezte Arthur. — Nem — felelte Ford —, de nagyon megnyugtato latvany. Ford a poharaért nyult. — Hol van a poharam? — kérdezte. —A f6ldén. — Aha! Mikézben Ford hatradéntétte a székét, hogy k6ériilnézzen odalenn, nekititkézott az apré, zdld pincémek, aki egy hordozhato telefonnal kézeledett feléjuik. Ford elnézést kért a pincértél. Elmondta, hogy csak azért fordulhatott el6 a dolog, mert rendkivul részeg. A pincér erre azt felelte, hogy nincs semmi baj, és teljesen meg tudja érteni a helyzetet. Ford megkészénte a pincérnek szives elnézését, majd megprobalta baratsagosan Ust6k6n ragadni, de elvétette egy arasszal, és becsuszott az asztal ala. — Mr. Zaphod Beeblebrox? — érdeklédétt a pincér. — O66... igen? — mondta Zaphod felemelve tekintetét a harmadik adag bifsztekrél. — Telefonhivasa van, uram. — Micsoda? — Telefonhivasa, uram. — Nekem? Itt? Honnan tudjak, hogy itt vagyok? Az egyik agya lazasan kutatott a lehet6ségek kdzétt A masik nagy élvezettel merengett az étel f6létt, amelynek belapatolasat a pincér k6zbelépése sem szakitotta félbe. — Ha nem haragszk meg érie, folytatom az evést — mondta az evé fej, és folytatta az evést. Olyan sokan voltak a nyomaban, hogy mar a szamukat sem tudta. Nem lett volna szabad olyan felttinéen viselkednie. Na és miért ne? — gondolta. — Honnan tudod, hogy jdl érzed magad, ha mas észre sem veszi? -— Lehet, hogy valaki leadta a drdtot a Galaktikus Rendérségnek — vélte Trillian. — Mindenki latta, amikor bejéttel. — Ugy érted, hogy telefonon akamak letartéztatni? — kérdezte Zaphod. — Meglehet. Elég veszélyes fick6 vagyok, ha sarokba szoritanak. — Ja -— mondta egy hang az asztal aldl. — Olyan hirtelen darabokra hullasz, hogy az emberek azt hisak, aknaszilank érte 6ket. — Hé, mi van mama? ltéletnap vagy mi?! — haborgott Zaphod. — Remélem, azt nem akarjuk kivami — jegyezte meg Arthur idegesen. — Mért? Raériink, nem? — mondta Zaphod. — Na jo, széval, ki az a pasas a telefonban? — fordult a pincérhez. — Hé, écskés, felkelni! — rugott Fordba. — Saiikségem lehet rad. — Sajnos, uram — mondta a pincér —, nem allok személyes ismeretségben a szoéban forgd fém uriemberrel... —Fém? — Igen, uram. — Fémet mondott? — Igen, uram. Azt mondtam; hogy nem allok személyes ismeretségben a szoéban forgd fém uriemberrel... — Rendben, folytassa. — Aa az informacidt kaptam téle; hogy szamos évezreden at varta az 6ndk visszatérését. Az a benyomasom tamadt, hogy meglehetés sietséggel tavoztak innen. — Innen? — csodalkozott Zaphod. — Ugratni akar? Még csak most jéttlink ide. — Val6ban, uram — makacskodott a pincér -, csakhogy értestilésem szerint, megérkezésuk eldtt innen tavoztak. Zaphod elészér az egyik, azian a masik agyaban forgatta a gondolatot. — Azt akarja mondani, hogy mielétt ide megérkezttnk, innen tavoztunk? Faraszt6 éjszaka lesz ez a maim, gondolta a pincér. — Pontosan, uram — mondta. — Pajtikam, neked elment az eszed! — mondta Zaphod. — Alljon meg a menet! — emelkedett Ford ismét az asztal szintie f6lé. — Hol is vagyunk most pontosan? — Hogy abszolut pontosan fejezzem ki magam, uram, ez itt a Dégcsillag B Vilaga. — De hat épp onnan jéviink! — tiltakozott Zaphod. — Onnan jottiink ide, a Vilag Vége étterembe! — Ugy van, uram — mondta a pincér, s ugy érezte magat, mint a maratoni futé, aki kemény hajtas utan végre befordul a célegyenesbe. — Azegyik a masik romjaira épilt. — Nocsak — mondta Arthur tudalékosan. — Ugy érti, hogy csak az id6ében utaztunk, a terben nem? — Ide hallgass, te félig fejlett majomszabasu — vagott kézbe Zaphod —, nem volna kedved inkabb fara maszmi? Arthur felduhédétt. — O, hogy az drdég tikitakizzon a fejeddel, te neégyszemti! — férmedt Zaphodra. — Bocsanat, uram — mondta a pincér Zaphodnak. — Igaza van a majmanak. Arthur sistergett a duhtél, de semmi nem jutott az eszébe, amivel visszavaghatott volna. — Azt hiszem, dtszazhetvenhatmilliard évet ugrottak elére, anélktl hogy a helylk megvaltozott volna — magyarazta a pincér mosolyogva. Csodalatos érzés volt a gyézelem a reménytelennek tliné eséllyel szemben. — Ez az! — kialtotta Zaphod. - Megvan! Megmondtam a komputernek, hogy vigyen el minket a legkézelebbi helyre, ahol enni lehet, és pontosan igy is tértént. Attdl az 6tszazhetvenhatmilliard évtdl eltekintve egy tapodtat sem mozdultunk. Szép munka volt! Mind egyetértettek abban, hogy szép munka volt. — De ki lehet az a pofa a telefonban? — tlinédétt Zaphod. — Na és Marvinnal mi van? — érdeklédétt Trillian. Zaphod a homlokara csapott. - A Paranoid Android! Otthagytam buslakodni a Dégcsillag B Vilagaban. — Ez mikor volt? — Hogy is? Ugy dtszazhetvenhatmilliard éve, azt hiszem — mondta. Zaphod. — Hé, maga, palackpostas talbornok, ide azzal a kész6rillékkel! Az apro pincér személdéke zavart vandorlasba kezdett a homlokan. —Bocsanat, uram? — értetlenkedett. — Pincér, a telefont! — forditott Zaphod, kirantva a kagylot a masik kezébél. — Olyan begyépésddétt vagy, fiam, kész csoda, hogy nem kapsz szénanathat magaditél! — Igen, uram. — Hé, Marvin, te vagy az? — szélt Zaphod a telefonba. — Hogy ityeg a fityeg, pajtikam? Hossa varakozas utan elhalé, véekony hang vergéddétt at a vonalon. — Mintha nem tudna, hogy deprimalt vagyok — mondta. Zaphod a markaval letakarta a mikrofont. — O az Marvin— mondta. — Hé, Marvin! — szolt ismét a telefonba. — Nalunk remek a hangulat! Kaja, pia, ami kell, 6s az Univerzum ripityaban. Merre vagy? Ujabb sziinet. — Félésleges ugy tennie, mintha érdekelné a sorsom — mondta végul Marvin. — Tékéletesen tisztaban vagyok vele, hogy csak egy nyomorult robot vagyok. — J6, j6 — mondta Zaphod -, de azt mondd meg, hol vagy! — ,F6hajt6tmd rikverc, Marvin’, mondjak. ,Harmas zsilip kinyit, Marvin! Meg tudnad mondani, Marvin, hany ora van?” Még hogy meg tudnam-e mondani! Itt allok, bolygdényi aggyal, és azt kérdezik télem... - Bizony, bizony -— mondta Zaphod vajmi kevés egyuttérzéssel. - De hat megszoktam mar a megalaztatasokat — dunnydédgte Marvin. — Ha akarja, megyek, és bedugom a fejem egy védér vizbe. Akarja, hogy beledugjam a fejem egy védér vizbe? Direkt erre tartok egyet készenlétben. Csak szdljon, és mar megyek is. — Hé, Marvin, ne izélj mar... — szakitotta félbe Zaphod. Elkésett. A vonalon gurgulazas hallatszott. — Mit mond? — kérdezte Trillian. — Semmit —- felelte Zaphod. -— Epp fejet mos a tiszteletunkre. — Tessék — mondta Marvin kissé bugyborékolva. — Remélem, most elégedett... — Oké, oké — mondta Zaphod. — Most pedig elarulnad végre, hol vagy? — Idekint a parkoléban — felelte Marvin. — A parkoléban? — csodalkozott Zaphod. — Mit csinalsz te ott? — Parkolok. Mi mast lehet csinalni egy parkol6ban? — Oké, maradj, ahol vagy, azonnal ott lesaiink. Zaphod egy mozdulattal talpon termett, ledobta a kagylot, majd rairta a szamlara, hogy ,,Pdrkdlt Desiato”. — Gyertink, sracok! — mondta. — Marvin a parkoléban van. Menjtink le hozza. — Mit csinal a parkoléban? — kérdezte Arthur. — Parkol, dinka! Mi mast csinalna? -— Es a vilag végével mi lesz? Elszalasztiuk a nagy pillanatot. — Lattam mar. Marhasag az egész! — mondta Zaphod. — Semmi mas, csak gnab gib. — Micsoda?! —A big bang forditottja. Gyertink, cihelédjetek. Alig vette észre éket valaki, amint az asztalok kézt kacskaringézva célba vették a kijaratot. A vendégek az ég borzalmaira figgesztették tekintettiket. — Erdemes megtekinteni az égbolt bal felsé negyedét — mondta Max. — Ha jobban megnézak, latni fogjak, amint a Hastromil csillagrendszer elparolog az _ ultraibolya tartomany felé. Van itt valaki a Hastromilbdl? Egy-két bizonytalan kialtas hallatszott valahonnan a hatso asztalok iranyabdl. — Nos — mondta Max kedélyes vigyorral —, most mar nem érdemes tovabb idegeskedni, hogy elzartak-e a gazt a konyhaban. 18. fejezet Az elécsarnok csaknem Ures volt, 4m Ford tovabbra is kacskaringézva haladt. Zaphod keményen megragadta a karjat, s beterelte dt egy kis fllkébe a bejarat mellett. — Mit csinalsz vele? — kérdezte Arthur. — Kij6zanitom — mondta Zaphod, és bedobott egy érmét a masinaba. Fények vill6dztak, gazok sustorogtak odabent. — Hellé, sracok — lépett ki Ford egy pillanat mulva. — Hova megytnk? — A parkoloba. Siess! — Hat a személyi idételeporter? — kérdezte Ford. — Gyertink gyorsan vissza az Arany Szivbe. — Az az abra, hogy tuladtam a hajon. Most mar Zarniwoop kezében van. Semmi kedvem részt venni a jatszmajaban. Majdcsak talalunk valami mas jarmtvet. A Sziriusz Kibernetikai Tarsasag egyik repesve emelé lényszallitéja_ levitte Gket az étterem alépitményébe. Elégedetten vették tudomasul, hogy valaki vandalizdalta a liftet, s igy az nem tett ra kisérletet, hogy boldogga tegye 6ket menet kdzben. Az akna aljara érve kinyilt a liftajt6, s hideg, de aporodott légfuvallat csapta meg dket. A liftbdl kilépve els6ként egy hosszu betonfalat pillantottak meg, amelyen legalabb dtven = ajt6 sorakozott, véecéberendezéseket kinalva mind az dtven f6 életforma szamara. Mindazonaltal, mint a Galaxis valamennyi parkoldjan a parkolas egyetemes térténete soran, ezen a parkolon is jél érzédétt a turelmetlenség szaga. Befordultak a sarkon, egy mozgo jardara, amely hatalmas, barlangszerG térségen at vezetett a homalyos messzeségbe. A csamok szektorokra osdzott, mindegyik szektorban egy- egy étkez6 tarsasag Urhajdja parkolt. Némelyik hajé kicsi volt és praktikus, a sorozattermékek k6ézil valdé, de voltak itt fényes és hatalmas luxushaj6k is, a leggazdagabbak jatékszerei. Mikézben Zaphod a haj6k k6zétt haladt, olyasmi csillogott a szemében, ami a moho birvagy kifejezésének tetszett. Ontsiink tiszta vizet a poharba: Zaphod szemcsillogasa, egyértelmGien a mohd birvagynak volt tulajdonithato. — Ott van Marvin — hita fel Trillian a tobbiek figyelmét. A mutatott iranyba néztek. A tavolban egy apré fémalak latszott, amint cslggedten dérgéli egy kis ronggyal az egyik hatalmas napcirkal6 eztstszind burkolatat. Az emeletnyi magassagban huzéd6 jardardl strt kéz6nként széles, atlatsz6 csdvek vezettek le a padlészintre. Zaphod atlépett egy ilyenbe, és lagyan leereszkedett. A tébbiek kévették. Amikor Arthur Dent késébb visszaemlékezett erre a lebegésre, ugy gondolt ra, mint legélvezetesebb élményére az egész galaktikus utazas soran. — Hé, Marvin! — készéntétte Zaphod a robotot. — Oritilék, hogy latlak! Marvin megfordult, és olyan szemrehanyé kifejezéssel nézett Zaphodra, amennyire csak lehetséges egy tékéletesen merev fémarc esetében. — Dehogy drtil — mondta. — Nem Grill nekem soha senki. — Ahogy gondolod — mondta Zaphod, és elindult, hogy kézelebbi szerelmes pillantasokat vessen a hajokra. Ford kévette t. Trillian és Arthur Marvinhoz csatlakozott. — Nem, de tényleg, mi igen — veregette meg Trillian Marvin vallat, ami egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket a robot kifejezetten rthellt. - Azok utan, amennyit rank vartal... — Otszazhetvenhatmilliard-haromezer-6tszézhetvenkilenc évig — mondta Marvin. — Kiszamoltam. — De latod, — mar itt is vagyunk — mondta Trillian, mik6zben ugy érezte (és ebben teljes egyetériésre talalt Marvin részérél), hogy elég nagy bugyutasag, amit mond. — Az elsé tizmillid év volt a legrosszabb — emlékezett Marvin. — A masodik tizmillid év ugyszintén a legrosszabb volt. A harmadik tizmillid évet egyaltalan nem élveztem. Aztan az egész fokrél fokra rosszabbodott. Szinetet tartott. Csak akkorat, hogy amazok ugy érezzék, mondaniuk kéne valamit, majd folytatta: — Ebben a munkaban persze rengeteg uj arcot lat az ember. Ez az, ami a leginkabb nyomaszt6 benne — mondia, és ujabb sztinetet tartott. Trillian megkész6rulte a torkat. — Jaj de... — A legépiletesebb beszélgetést t6bb mint negyvenmillié éwel ezelétt folytattam... — mondta Marvin. —O, te sze... —... egy kavéautomataval. Marvin kivart. — Es nemis... — Maga se szivesen beszélget velem, mi? — kérdezte Marvin cslggedten. Trillian feladta, és Arthurhoz fordult. Kicsivel odébb Ford Prefect talalt valamit — igazabol t6bb dolgotis —, ami megtetszett neki. — Zaphod — mondta csendesen. — Nézd mar ezeket a kis csillagtargoncakat! Zaphod odanézett, és neki is tetszett, amit latott. A jarmid, amit néztek, csakugyan elég kicsi volt, viszont egész ktlénleges, amolyan gazdag gyerek jatéka. Nem sok néznival6 volt rajta. Leginkabb egy hétméteres papir repulé6gépre emlékeztetett, amelyet vékony, de erés fémfdliabél hajtogattak. A hatsd végén volt egy kis vizsaintes, kétszemélyes pildtafiilke. Aprdé btibajmeghajtasu motorja volt, amely 6nmagaban nem képesitette tul nagy sebességre. Ezzel szemben hécsapdaval volt felszerelve. A hécsapda mintegy kétbillid tonnanyi tsmege egy fekete lyukban rejtezett, amelyet elektromagneses mezé tartott meg a hajé kézépsé részén. Ez a hécsapda lehetévé tette, hogy a hajé néhany mérféldnyire kézelitsen meg egy sarga napot, s ott meglovagoljon egy alkalmas napkit6rést. A napszérfézés a _ létez6 legegzotikusabb és legizgalmasabb sportok egyike. Azok, akik megengedhetik maguknak, és vallalkozni is memek ra, a legirigyeltebb héséknek szamitanak a Galaxisban. Természetesen eszméletleniil veszélyes vallalkozas, @s azok, akik nem pusztulnak el menet kézben, kivétel nélktl a szexualis végkimertlés aldozatai leszmek a Daidalosz Klub valamelyik after-flare partijan. Ford és Zaphod megnézte a gépet, és tovabbment. — Hat ez a kis aranyos? — kérdezte Ford. -— Ez a mandarinszind csillagtragacs itt a fekete napromboloéval... A csillagtragacs egy masik kis hajdféle volt. Valdjaban tellesen félrevezet6 elnevezést adtak neki, hiszen egy dologra aztan teljesen alkalmatian volt, és ez a csillagkéa utazas. Alapjaban véve egyszerti, sportos bolygéugré hajé volt, valami masnak kozmetikazva, mint ami. Egy biztos: szép volt a vonalvezetése. Ford és Zaphod tovabbment. A kévetkezé hajé — egy nagy luxuscirkalé — olyan harminc méter hosszu lehetett. Tervezésekor nyilvanvaléan az volt a {6 szempont, hogy szemléldjét eléntse a sarga irigység. A kils6 kiképzés és a_ tartozékok részletei mind azt harsogtak, hogy: ,Nem elég, hogy olyan gazdag vagyok, hogy ilyen hajom van, de annyira gazdag, hogy mar nem is veszem komolyan.” Csodalatosan visszataszit6 volt az egész. — Ezt nézd meg! — mondta Zaphod. — Multiklaszteres kvarkmeghajtas, perspulex karosszéria. Tuti, hogy Lazlar Lyricon-féle egyedi darab. Zaphod tizetesen végigvizsgalta a hajé kilsejét. — Persze — mondia. — Itt van az infrarézsaszin gyikembléma a neutrinédburkoiaton. Lazar védjegye. Ennek aztan van mit a tejbe apritania! — Egyszer, az Axel-kéd tajan megelézott egy ilyen — mondta Ford. — Csucssebességgel repesztettem, egyszer csak elhuzott mellettem. Ugy otthagyott, mintha csak parkoltam volna; és kézben a csillaghajtémtive meg alig ketyegett. Egyszertien hihetetlen volt! Zaphod elismeréen fittyentett. — Tiz masodperrel késébb — mondta Ford — egyenest belerohant a Jaglan Béta harmadik holdjaba. — Na, ne! Tényleg? — Meg kell hagyni, azért j6| néz ki. Olyan, mint egy hal. Ugy is mozog, mint egy hal, de ugy kanyarodik, mint egy vizilo. Ford most a masik oldalat vette szemtgyre a hajénak. — Hé, ide suss! — kialtotta. —- Van itt egy nagy mazolmany az oldalan: Felrobbané nap — a Katasztrofasujtotta Tertilet emblémaja. Tuti, hogy a Pérkdlt hajdja. Jol megszaladt a szarhazinak. Tudod, van ez a _ borzalmas szamuk, amelyiknek a végén egy mUrepulé hajé belerohan a napba. Allitélag nagy show, csak sokba van a mirepiilé hajdk miatt. Zaphod figyelmét azonban mas kdtdtte le. Tekintete a Pérkélt Desiato luxushajéjaval szomszédos hajora iranyult. Még a szajatis eltatotta. — Ez... — mondta -— ez aztan mar tényleg art az ember szemének... Ford odanézett. Ot is megfogta a latvany. Klasszikus, egyszerti felépitést’ hajé volt, olyan, mint egy lapos lazac, husz méter hosszu, nagyon tiszta, nagyon sima. Mindéssze egyetlen kiilénés dolog volt rajta. — Hogyhogy ennyire... fekete? — mondta Ford Prefect. — Alig lehet kivenni az alakjat.. Mintha az dsszes fény belezuhanna! Zaphod csak hallgatott: Egyszertien filig beleesett a fekete hajoba. A hajé feketesége olyan hatartalan volt, hogy alig lehetett megallapitani, milyen messze van az embertél. — Egyszertien lesiklik rdla a tekintet... — mondta Ford csodalattal. Erzelmes pillanat volt. Ford az ajkaba harapott. Zaphod kézelebb ment, lassan, mint egy megszallott, vagy még inkabb, mint valaki, aki €pp megszallni készul egy hajét ami nem az dvé. Elérenyult, hogy megcirédgassa. Megtorpant a mozdulatban. Ismét elérenyult. Megint megtorpant. — Gyere, tapogasd csak meg ezt a felliletet — suttogta rekedt hangon. Ford odanyult, hogy megtapogassa. Megallt a keze. — Nem érzem... — mondta. —Latod? — mondta Zaphod. — Teljesen surlddasmentes. Ez aztan tudhat repeszteri... Zaphod komoly arccal Ford felé fordult. Legalabbis az egyik feje. A masik tovabbra is a hajdét csodalta. — Mit gondolsz, Ford? — kérdezte. — Ugy érted, hogy... 666... — Ford lopva hatrapillantott. -— ugy érted, léceljtink le vele? Hat illik ezt? — Nem. — Szerintem se. — De azért megcsinaljuk, nem? — Mar hogy a csudaba ne csinalnank?! Bamultak még egy kicsit a hajét, aztan Zaphod végre ésszeszedte magat. — J6 lesz igyekezniink — mondta. — Pillanatokon belil itt a vilag vége, és az Osszes Horror Harold ledézénlik a ruhatarba, hogy kivaltsa az trbelijét. — Zaphod — mondia Ford. —|gen? — Hogy csinaljuk? — Egyszerti! -— mondta Zaphod, és megfordult. — Marvin! — kialtotta. Marvin lassan, nehézkesen megfordult, millidnyi aprd, elektronikus uton saimulalt nyikorgassal és zérejjel kisérve a mozdulatot. — Ide gyere — mondta Zaphod. — Van egy meld a szamodra. Marvin vanszorogva elindult feléjuk. — Tuti, hogy nem fogom élvezni — morogta. — Dehogynem! — lelkesedett Zaphod. — Egy egész uj élet tarul fel elétted, meglatod! — Na nem! Még egy?! — nyégte Marvin. -— Befognad végre a szadat?! -— sziszegte Zaphod. — Figyelj! Ezuttal kaland lesz, izgalom és mindenféle vad dolgok! — Borzasztéan hangzik — mondta Marvin. — Marvin! Mindéssze annyit kérek... — Gondolom, ki akarja nyittatni velem ezt az Urhajot. — Hogy mit? Ja igen, Ugy van. Pontosan — mondta Zaphod idegesen. Legalabb masfél szemmel a bejaratot leste: szoritotta azid6. — Udvésebb volna, ha egyszertien megmondana, mit csinaljak, ahelyett hogy a lelkesedést prébalja élesztgetni bennem — mondta Marvin. — Merthogy az bennem nincsen. Marvin odament a hajéhoz, és megérintette. A hajé ajtaja nyomban kitarult. Ford és Zaphod a nyilasra bamult. — Ugyan, szodra sem érdemes — mondta Marvin: — Ja, egy szdot sem szdltak? — tette hozza, és félreallt az utbdl. Arthur és Trillian is csatlakozott a tarsasaghoz. — Mi Ujsag? — kérdezte Arthur. — Oda nézz— mondta Ford. — Mit szdlsz a belsejéhez? — Egyre furcsabb ez az egész — mondta Zaphod halkan. — Tiszta fekete — mondta Ford. — Egyszerti, minden csupa fekete odabent! Az étteremben zajl6 események gyorsan kdézeledtek ahhoz a pillanathoz, amely utan nincs ujabb pillanat. Minden szem a kupolara tapadt, kivéve Pérkdlt Desiato testéréét, amely Pérkdélt Desiatét furkészte, valamint Pérkdlt Desiat6ét, amelyet a testér, illendéségbél, sajat keztileg zart le. A test6ér eléreddlt az asztalon. Ha Pérkélt Desiato életben van, ugy bizonyara arra hasznalja fel ezt az alkalmat, hogy 6 maga hatradélj6n vagy ami még jobb, révid sétara induljon. A test6ér nem az a fajta ember volt, akit a kdzelség vonzobba varazsolt. Mindazonaltal, sajnalatos allapotanak készénhetéden, Pérkdélt Desiato teljesen mozdulatlan maradt. — Mr. Desiato, uram — suttogta a testér. Valahanyszor megszolalt, ugy ttint, mintha a szaja két oldalan lévé izmok egymas labara taposva igyekeztek volna félreugrani az utbdl. — Mr. Desiato, hall engem? Pérkélt Desiato, amint az teljesen normalis volt az 6 allapotaban, meg sem mukkant. — Pérkdlt! — frécsdgte a testér. Pérkélt Desiato természetes médon most sem valaszolt. Természetfeletti modon azonban igen. Hirtelen megcsérrent elétte a pohar az asztalon, az egyik villa a levegdbe emelkedett, és a poharhoz koccant. Ezutan a villa ismét elfoglalta korabbi helyét az asztalon. A testér elégedetten dérmdégétt magaban. — ldeje elindulni, Mr. Desiato — motyogta. - Nem lenne tanacsos kivami a tolongast a maga allapotaban. J6 volna szép nyugodtan, kapkodas nélktl célba venni a kévetkez6 show-t. Hatalmas k6zdnség volt. Oridsi siker! Kakrafoon. Otszazhetvenhatmilliard-kétmillid éve. Biztos nagyon vartandotta mar, ugye? A villa ismét felemelkedett, vart egy kicsit, elbizonytalanodott, majd ujbdl a helyére zdkkent. — Ne mondja mar! — biztatta a test6r. — Meg fogta latni, remek leszt! Le fogta tagléztni dket! - Dr. Dan Strassenfressen minden bizonnyal gutaUtést kapott volna, ha hallja a test6ér beszédét. — Nagyon meg tudja fogni 6ket, amikor a fekete hajé a napba zuhan. Es ez az Uj hajo valdsAgos szépség. Igazan sajnalom, hogy ramegy a mutatvanyra. Ha odaérink, automata vezérlésre kapcsolom, mi meg leléptnk a cirkaloval. Rendben? A villa helyeslben koppant egyet, majd a borospohar rejtélyes mddon kitiritette 6nmagat. A test6r kitolta Mr. Porkdlt Desiato székét az étterembdl. — Most pedig — kialtotta Max a szinpad kézepérél — elérkezett a pillanat, amelyre mindannyian vartunk! — Fellenditette a karjat a levegébe. Mégétte a zenekar vad dobolasba ment at, amelybe belevegytilt a szintetizator hullamzé dtibérgése. Max sokat morgott emiatt, de a zenészek azzal védekeztek, hogy benne van a szerzédéstikben. Na, majd a menedzserem eligazitja dket, gondolta Max. — Az ég forrasba jén! — kialtotta. - A természet Uvélté Urességgé omlik 6ssze. HUsz masodpercen beltil véget ér a vilag! Latjak a végtelenség fényét, amint felénk rohan? Duhédten tombolt kértlétttuk a pusztulas. Ebben a pillanatban, mintegy végtelen tavolsagbdl, trombita harsant. Max szeme a zenekar felé fordult Uregében. Nem volt trombitas k6zdéttlk! Hirtelen kavargé fustoszlop szallt fel kézvetlentl mellette. A trombitaszohoz ujabb trombitak hangja csatlakozott. Tébb mint dtszazszor csinalta mar végig Max ezt a show-t, de soha ilyen nem tértént vele. Riadtan hatralt az Grvényl6é flstoszop elél, amelynek belsejében egy alak kezdett el materializdlédni. Osdreg, szakallas férfi volt az illet6, k6penyben. Alakjat fény évezte, szemében_ csillagok égtek, homlokat aranykorona ékesitette. — Mi ez?! — suttogta Max kerekre tagult szemekkel. — Mi folyik itt? Az étterem végében ulé kéarcu tarsasag, amely a Nagy Zarquon Prdéféta Masodik Eljévetelét varta, talpra ugrott, és zokogva kantalni kezdett. Max pislogott a meglepetéstél. Karjat a hallgatoésag felé emelte. — Nagy tapsot kérek, hélgyeim és uraim — kialtotta - a Nagy Zarquon Prdéfétanak! Ime, eljott! Zarquon masodjara is elj6tt k6zénk! A kézénség mennydérgé tapsatél kisérve Max atvonult a szinpadon, és a préféta kézébe nyomta a mikroforjat. Zarquon krakogott. Kérulnézett az egybegyitlteken. A csillagok zavartan hunyorogni kezdtek. a szemében. Idegesen forgatta a kezében a mikrofont. — O66 — mondta. — Hellé! O66... az a helyzet... izé... elnézést a késésért, de sajnos kézbejétt valami az utols6é percben. Szemlatomast idegesitette, hogy lélegzet-visszafojtva lesik minden szavat. Megkészérilte a torkat. — 066... hogy allunk az idével? — kérdezte. — Volna egy per...? Es ekkor vége lett a vilagnak. 19. fejezet A GALAXIS— Utikalauz stopposoknak __hallatlan kelendéségében szamos ok szerepet jatsak. Egyrészt ez a rendkivil figyelemre mélt6 utikényv viszonylag olcsd, masrészt nagy és baratsagos bettik hirdetik a fedelén, hogy. NE ESS PANIKBA!, de ami a legfontosabb, van benne egy révid szdjegyzék, amely helyenként pontos meghatarozasokat tartalmaz. Az Univerzum geoszocialis viszonyait tukréz6 statisztikakat példaul Ugyesen bestritették a kilencszazharmincnyolcezer- haromszazhuszonnegyedik és a kilencszazharmincnyolcezer-haromszazhuszonhatodik oldal kézé. A szdveg leegyszertisit6 stilusa részben annak kész6énhet6, hogy a _ leadasi hataridével versenyzé szerkeszi6k egy mizlisdoboz hatuljarél nyerték az informaciét, amelyet aztan sebtében kicicomaztak néhany labjegyzettel, hogy elkeriljék az dsszetlizést az engesztelhetetlentl szérszalhasogat6 Galaktikus Szerzdéi Jogvéd6 Testilettel. Csak mint érdekességet emlitjik meg, hogy egy késébbi fortélyos szerkeszt6 egy idéhurok segitségével visszaktldte a kényet az idében, hogy aztan sikeresen megvadolhassa a muzligyartot ugyanannal a jogvédé testiletnél. ime néhany szécikk a konyvbél: Az Univerzum —-— néhany tény, amelynek ismerete megkénnyiti benne az életet: 1. TERULET: Végtelen. A GALAXIS. Utikalauz stopposoknak a_ kévetkezé értelemben hasznalja a ,,végtelen” szot. Végtelen: Nagyobb, mint a valaha létezett legnagyobb dolog, tovabba nagyobb sok egyéb dolognal: Nevezetesen, sokkal nagyobb, mint az elképesztéen driasi, a baromi nagy és a ,HU, ezt nézd meg, mekkora!”. A végtelen olyan nagy, hogy hozza képest a nagysag maga is elt6rpul. Olyasmirél van sz6, amit leginkabb a gigantikusszor kolosszalisszor lélegzetelallitéan hatalmas képzetével tudnank érzékeltetni. 2. IMPORT: Nincs. Végtelenul nagy tertiletre lehetetlen barmit is importalni, mivel nincs olyan, hogy ,kivil’, ahonnan az import szarmaznatna. 3. EXPORT: Nincs. Lasd: Import. 4, NEPESSEG: Nulla. Kéztudott, hogy végtelen szamu vilag létezak, egyszertien azért, mert végtelen tér all rendelkezésre. Mindazonaltal nem mindegyiken van élet, ezért a lakott vilagok szama véges. Barmely véges szam osztva végtelennel, j6 kézelitéssel nullat ad eredményil, igy az Univerzum atlagos népstirisége nullanak mondhaté. Ebbél kévetkezik, hogy az egész Univerzum népessége maga is zérd, vagyis azok a személyek, akikkel idénként dsszefutunk, csupan a zabolatlan fantazia termékei. 5. PENZNEM: Nincs. Valéjaban harom szabadon konvertalhaté valuta létezk a Galaxisban, de egyik sem szamit. Az altairi dollar mostanaban omlott éssze, a flainiai pitykebigy6 csak flainiai pitykebigyéra valthat6, és a trigani purnak is megvannak a maga specialis problémai. Az egy pur egyenlé nyolc ningi atvaltasi arany magaban véve még nem jelentene gondot, csakhogy a ningi olyan haromszéglett gumiérme, amelynek hatezer-nyolcszaz mérféld az oldalhossza, s ennélfogva soha senki nem gyjtétt é6ssze annyit beldle, hogy ésszejétt volna egy purra valé. A ningivel viszont nem lehet Uzleteket bonyolitani, mert a Galaktibankok nem hajlandéak aprépénzzel bajlédni. Ebbdl az is levezethet6, hogy a Galaktibankok maguk is a zabolatlan fantazia termékei. 6. MUVESZET: Nines. A mivészetnek az a feladata, hogy tUkrdét tartson a természet elé, és egész egyszertien nem létezk akkora tukér, amely elég nagy volna erre a célra. (Lasd az 1. pontot.) 7. SZEX: Nines. Nos, ami azt illeti, rengeteg van beléle, féleg azért, mert a pénz, a kereskedelem, a bankok, a mtivészet és minden egyéb teljes hianya miatt nincs semmi mas, ami lekéthetné az Univerzum nem létezé lakdinak figyelmét. Mindazonaltal ebbe nemigen érdemes itt hosszabban belebonyolédni, mivel az egész kérdéskér roppant szdvevényes. Akit tovabbi részletek érdekelnek, az lapozza fel a hetedik, kilencedik, tizedik, tizenegyedik, tizennegyedik, tizenhatodik, tizenhetedik, tizenkilencedik és a huszonegyedikt6l a nyolcvannegyedikig terjedé fejezeteket, valamint az utikalauz teljes hatralevé részét. 20. fejezet Az étterem létezése tovabbra is folytat6édott, am minden egyéb megszint kértilétte. Az idérelasztacid megévia a Teljesutat abban a semmiben, amely még csak vakuum sem volt, hanem szo szerint a Semmi maga. Nem volt semmi, amihez képest vakuumrdl lehetett volna beszélni. Az erdétérrel védett kupola ismét atlatszatlanna valt, a parti véget ért, a vacsorazok tavozdban voltak, Zarquon elttint az Univerzum egyéb részeivel egyutt, az idéturbinak készen alltak, hogy visszahuzzak az étlermet az id6 peremén a kévetkez6 rendezvény szamara, Max Quordepleen pedig visszavonult aprécska, befliggdnyézott dltézdjébe, s megprdébalta tempofonon elérni menedzserét. A parkoléban ott allt a fekete haj6, néman, mozdulatlanul, lezart ajtonyilassal. Ebben a pillanatban a néhai Mr. Pérkélt Desiato ttint fel a jardan, mdg6tte test6rével, aki a széket tolta. Leereszkedtek az egyik csévén. Ahogy kézelebb értek a luxuscirkal6hoz, egy rampa csapddott le a hajé oldalardl, megragadta a tolészék kerekét, s behuzta a hajé belsejébe. A testér kévette gazdajat, s miutan ellendrizte a halalfenntarté rendszer racsatlakozasat a hullara, el6rement a kis pildtafilkébe. Itt bekapcsolta a taviranyitorendszert, amely aktivalta a luxuscirkal6 mellett all6 fekete hajé robotpilétajat, nagy megkénnyebbilést valtva ki ezaltal Zaphod Beeblebroxbdl, aki mar tiz perce hiaba prdébalta elinditani a hajét. A fekete hajé puhan eléresiklott a dokkbdl, majd flirgén és halkan elindult a csarnok kézepén huzdd6 palyan. A végén hirtelen gyorsitott, kilédult az idéindit6ba, és megkezdte hosszu utazasat a tavoli multba. A Teljesut étlapja — engedély alapjan — k6zél egy részt a GALAXIS Utikalauz stopposoknak egyik korabbi kiadasabdl: Az idézet igy hangzik: A f6bb galaktikus civilizacidk mindegyike harom jdl elkul6nulé6 szakaszt élt at tortenelme soran: Ezek a Tulélés, a Kivancsisag és a Kifinomultsag, mas szoval a Hogyan, a Miért és a Hol fazisai. Az elsé faas jellemz6 kérdésfelvetése: ,Hogyan szerezhetnénk egy kis ennivalét’, a masodiké: ,Miért kell ennie az embemek”, mig a harmadikat leginkabb a _,,Hol vacsorazzunk ma este?” kérdésével lehetne jellemezri. Az étlap tovabbmegy ennél, amennyiben azt sugallja, hogy a Teljesut avagy a Vendéglé a vilag végén kielégité valaszt nyujt a harmadik kérdésre. Amirél nincs sz6 az étlapban, az az, hogy noha nagyobb civilizaci6k esetében rendszerint sok ezer évet vesz igénybe a Hogyan, a Miért és a Hol fazisain val6 athaladas, kisebb szocialis egységek, a kdérlilmények kényszerité hatasara, rendkivil gyorsan tuljuthatnak a fejlbdés eme lépcsdin, Ambar sokszor nem a felvazolt sorrendben. ime: — Hogy allunk? — kérdezte Arthur Dent. — Rosszul — felelte Ford Prefect. — Hol vagyunk? — kérdezte Trillian. — Fogalmam sincs — felelte Zaphod Beeblebrox. — Miért? — kérdezte Arthur Dent. — Pofa be! —javasolta Zaphod Beeblebrox és Ford Prefect. — Ezzel nyilvan azt akarjatok kifejezni — mondta Arthur Dent, figyelmen kivil helyezve a javaslatot -, hogy nem tudjuk iranyitani az Grhajot. A haj6é kévalyogva lendult ide-oda, jelezve, hogy Ford és Zaphod megkisérli kicsavarni az iranyitast a robotpildta kezébdl. A hajt6mti ugy uvdltétt és vinnyogott, mint elfaradt kisgyerek a szupermarketben. — Engem leginkabb ez a vad szinskala borit ki — mondta Zaphod, akinek nem egészen harom perc repiilés elég volt ahhoz, hogy a hajé iranti langolas kihunyjon benne. — Valahanyszor eltekerek egy fekete alapon fekete felirattal ellatott fekete szabalyzot, kigyullad egy kis fekete lampa, s fekete fénnyel adja tudtomra, hogy a beallitas sikerult. Mi ez? Valami galaktikus hiper-hullaszallit6? Az ide-oda rangat6z6 kabinnak fekete volt a fala, fekete a mennyezete, feketék voltak benne az Ulések (amelyek kezdetlegességét az a tény magyarazta, hogy a hajét egyetien fontos utra szantak, utasok nélkil), fekete volt az iranyitopanel, feketék voltak a mUszerek s a felerésitéstikre szolgal6 kis csavarok, fekete volt a vékony, bolyhozott nejlon padléboritas, és amikor az egyik sarkat felhajtottak, kiderult, hogy az alatta lév6 szivacsréteg is fekete. — Lehet, hogy a tervezé6 szeme masféle hullamhosszra reagal, mint a miénk — vetette fel Trillian. — Vagy nincs elég fantaziaja — motyogta Arthur. — Azis lehet — vélte Marvin -, hogy nyomasztotta valami. Az az igazsag — no persze 6k ezt nem tudhattak -, hogy a dekoracié gyaszos voltat a hajdtulajdonos sajnalatos, 4m adézas szempontiabdél mégis kedvezé allapota tette indokoltta. Ebben a pillanatban a hajd ktlénédsképpen émelyité rangast produkalt. — Lassan a testtel — mondta Arthur —, mert tériszonyom van. — Idéiszonyod — mondta Ford. — Visszafelé zuhanunk az idében. — Kdész6ném — mondta Arthur. — Most mar azt hiszem, tényleg mindjart rosszul leszek. — Csak tessék — mondta Zaphod. — Ugyis elkelne egy kis szin idebent. — Ezt hivatok ti étkezés utani tereferének?! — csattant fel Arthur. Zaphod Fordra bizta a mUuiszerek tanulmanyozasat, majd Arthurhoz botorkalt. — Ide hallgass, féldlak6 — szdlt dthdésen. — Ha jdl tudom, van egy feladatod. Meg kell talalnod a Kérdést a Végsé Valaszhoz. — Mar megint?! — lepédétt meg Arthur. — Azt hittem, mar rég el lett felejtve az egész! — Mar hogy lenne, picim! Ahogy az egerek megmondtak, rengeteg pénzt megér ez a megfelelé kordkben. Es mindez abban a te ugynevezett fejedben van elhantolva. — Igen, de... - Semmi de! Gondold csak meg! Az élet érielme! Markunkban van valami, amivel sakkban tarthatjuk a Galaxis désszes fejzsugoritdjat! Ez magaban felér egy vagyonnal! En példaul egy egész pénzverdével tartozom az analitikusomnak. Arthur sohajtasa nem sok lelkesedésrél arulkodott. — Na jo — mondta. — De hogy fogjunk hozza? Nincs semmi elképzelésem. Azt mondjak, hogy a Végs6 Valasz vagy mi: negyvenkett6. Honnan a csudabdl tudjam, hogy mi volt a kérdés? Akarmi lehetett. Teszem azt: mennyi hatszor hét? Zaphod egy pillanatig mereven nézett Arthurra. Aztan a szemei langra gyultak a felismerés izgalmatol. — Negyvenketté! — kialtotta. Arthur, a nem tul magas szellemi sant nemzetkéa jelzését alkalmazva, néhanyszor végighuzta a tenyerét a homloka eldtt. —Igen — mondta. - Enis tudok szamolni. Zaphodnak megnyultak az arcai. — Csak azt akartam ezzel mondani, hogy a kérdés akarmi lehet — mondta Arthur —-, és nem latom be, hogy mért pont nekem kéne tudnom: — Azért — saiszegte Zaphod -, mert ott voltal, amikor a bolygéd atment flistbombaba. — Nalunk, a Féld6n van valami... — kezdte Arthur. — Volt — javitotta ki Zaphod. —... amit tapintatnak hivnak... hivtak. Mindegy, nem szamit. A lényeg az, hogy nem tudom. -— En igen — szdlalt meg Marvin halkan, tompa visszhangokat keltve a kabinban. Ford kiszolt a szabalyz6gombok kézil, amelyekkel még mindig nem adta fel vesztésre allé csatajat. — Marvin, nem illik beleszdlni — mondta — az organizmusok beszélgetésébe. -Akérdés belevésédatt a féldlak6 agyhullammintazataba — folytatta Marvin -, de nem hiszem, hogy ez igazan érdekelné magukat. — Ugy érted — hdkkent meg Arthur -, Ugy érted, hogy belelatsz az agyamba? — Ugy — mondta Marvin. Arthur débbenten meredt a robotra. —Es...? — kérdezte. — Elképeszté, hogy lehet ilyen kis aggyal élni! -— Nem gondolod — mondta Arthur -, hogy sért6, amit mondasz? — De — nyugtazta Marvin. —A,ne tér6édj vele — mondta Zaphod -, csak kitalalta az egészet. — Kitalaltam?! -— csdvalta meg a fejét Marvin, mintegy parddiajat nyujtva a megdébbenésnek. — Mért talalnék én ki barmit is? Az élet Ugy is épp elég rossz, ahogy van, nemhogy még tovabbi részeket talaljak ki hozza! -— Manin —- kérdezte Trillian gyéngéd, kedves hangon, amilyenre egyedil 6 volt képes, amikor ezzel a félresikeriilt teremtménnyel kellett beszélni —, ha mindig is tudtad, akkor mért nem szoltal eddig? Marvin a lany felé tekerte a fejét. — Senki sem kérdezett — felelte egyszertien. — Most viszont kérdeztink, femember — férmedt ra Ford a robotra. Ebben a pillanatban a hajé abbahagyta, a zétykdlédést és az imbolygast, s a hajt6mt visitasa finom aimmdégéssé mérséklédétt. — Hé, Ford — mondta Zaphod -, igy mar sokkal jobb. Ezek szerint kidzsanaztad, hogy mikédik a szabalyzorendszer? — Nem — mondta Ford. — Csak felhagytam a babralasaval. Legjobb, ha egyszertien arra megytink, amerre a hajé akar, és kész! — J6, nem banom — mondta Zaphod. — Tudtam, hogy nem igazan érdekli magukat — diinnyégte Marvin, aztan leroskadt egy sarokban, és kikapcsolta magat. - A gond az — mondta Ford -, hogy a hajé egyetlen mUk6d6 késztiléke olyan jelzéseket ad, ami erdédsen aggaszt. Ha arra valé, amire gondolok, és azt mutatja, amit gondolok, akkor maris tul messzire mentiink vissza a multba. Vagy kétmilli6 @vwel korabban jarunk a sajat iddnknél. Zaphod vallat vont. — Azid6 csaléka — mondta. — Szeretném tudni, kié ez a hajd egyaltalan — szdlt kézbe Arthur. — Azenyém — mondta Zaphod. — De tényleg, kié? — Tényleg az enyém — eréskédétt Zaphod. — Nézd: a magantulajdon lopas. Ezek szerint a lopas magantulajdon. A hajdt én loptam, tehat az enyém. Vilagos? — Ezt a hajonak kéne elmagyaraznod — mondta Arthur. Zaphod a konzolhoz lépett. — Hajé! — mondta, és megdéngette az iranyitépultot. — Itt az uj gazdad beszél. Nem jutott tovabb. Tébb dolog is tértént egyszerre. A hajé kilépett az idéutazasi Uzemmddbol, és felbukkant a valés térben. Az idéutazas alatt hasznavehetetlen mUliszerek egyszerre mind kigyultak a vezérlépulton. A konzol félétt jokora képernyéd pislant életre, feltarva az eléttuk huzéd6 széles csillagtartomanyt, kell6s k6zepén egy hatalmas nappal. Mindez azonban nem szolgaltatott volna elég okot arra, hogy Zaphod — s ugyanigy a tobbiek is — egész testével a kabin hats6 falanak csapddjon, amint ez ebben a pillanatban bekévetkezett. A mondott becsapédast egyetlen mennydérgésszerti zaj okozta, amely a monitor képemydjét kértilvevé hangszorokbél robbant el6. 21, fejezet Odalent, a Kakrafoon szaraz, vérés vilagaban, a hatalmas Rudlit sivatag k6zepén a szinpadi technikusok a hangosité rendszert ellenérizték. Pontosabban mondva, csak a hangosit6éberendezés volt a sivatagban, a technikusok nem. Ok mar visszatértek a Katasztrofasujtotta Terilet oriasi vezérléhajéjanak biztonsagaba, amely odafent fliggdtt palyajan, j6 négyszaz mérféldnyire a bolygé felszinét6l. Megvolt ra az okuk: a hangsildk 6tmérféldes kérzetén beltil senki sem élhette volna tul a hangolast. Ha tehat Arthur Dent dt mérfdldnél kdzelebbre merészkedett volna a hangsildkhoz, az lett volna az utolsé ttinéd gondolata, hogy a hangosit6berendezés -— mind alakjat, mind méretét tekintve — erés hasonlésagot mutat Manhattannel. A sil6kbdol kiemelked6 neutriné-faaserésité antennak balj6san meredeztek az ég felé, eltakarva a plutoniumreaktorok sokasagat s a médgdttlk lévé szeizmikus erdésit6ket. Betonbunkerek mélyébe rejtve, lent a hangsil6kbdl emelt varos alatt, voltak eldugva azok a hangszerek, amelyeket a zenészek az Urhajobol késztiltek megszolaltatni: a roppant fotonirgona, a basszus detonator és a Megabumm dobfelszerelés. A show zajosnak igérkezett. A hatalmas vezérléhajé fedélzetén javaban folytak az elékészilletek. Idédkézben befutott Pdrkdlt Desiato luxushajdja_ is, amely paranyi ebihalnak tetszett a vezérléhaj6 mellett. A sajnalatos allapotu uriembert épp most szallitottak végig a magas boltozatu folyosdkon, hogy 6ésszehozzak a médiummal, aki az elhunyt pszichikai impulzusait tolmacsolja majd az trgona billentytizete felé. Epp most érkezett meg az orvos is egy logikaprofesszor és egy tengerbiol6gus tarsasagaban. Ezeket a szakembereket azért repitették ide a Maximegalonrdl fantasztikus kéltségen, hogy prdobaljanak szdét érteni a szdl6énekessel, aki egy marék pirulaval bezarkdézott a flirdészobaba, és addig nem hajlandé onnan kijénni, amig valaki meggy6z6 mddon be nem bizonvyitja neki, hogy nem hal (marmint a szdl6énekes). A basszust kezel6 muzsikus épp azzal foglalatoskodott, hogy szétgéppuskazza a halészobajat, a dobost pedig egyszertien nem talaltak a fedélzeten. A lazas keresés végil is sikerrel jart, mert kiderilt, hogy a dobos tébb mint szaz fényévnyire alldogal a Santraginus V tengerpartjan, ahol elmondasa szerint mar t6bb mint féléraja boldognak érzi magat, mert talalt egy aprd kévet, akivel jl megértik egymast. Az egylittes menedzsere hatalmasan megkénnyebbult. Ez annyit jelentett ugyanis, hogy a turnén immar tizenhetedszer is egy robot fog dobolni, minél fogva a cimballisztikai id6ézités tékéletes lesz. A szubéter zsongott a hangcsatornakat ellendérzé szinpadtechnikusok parbeszédétél, s ez volt az, amit a fekete hajé belsejében hallani lehetett. A hajé kabult utasai a kabin fekete falahoz lapulva hallgattak a monitor felél sugarzott hangokat. — Oké, a kilences csatorna fesztltség alatt - mondta egy hang. — Mostjén a tizendétés csatorna... Ujabb recsegd mennydérgés robajlott at a hajon. — A tizenétés csatorna rendben — mondta egy masik hang. Kézbevagott egy harmadik hang. —A fekete mUtireptilé hajé palyara allt — mondta. — Remekil néz ki. Oltari napfejes lesz! Szinpadi komputer vonalban? Egy komputer hangja valaszolt: — Vonalban — mondta. —Vedd at a fekete hajé iranyitasat. -— A fekete haj6é a trajekt6riaprogram vezérlése alatt. Készenlét indul. — Huszas csatorna. Zaphod atlédult a kabinon, és gyorsan eltekerie a szubétervevé frekvenciajat, mielétt a kévetkez6 agyforralé ricsaj lecsapott volna rajuk. Remegve allt a készilék mellett. — Mit jelent az, hogy napfejes? — kérdezte Trillian egészen halkan. — Aat jelenti — mondta Marvin —, hogy a hajé fejest ugrik a napba. Nap és fejes. Egyszert, nem? Kulénben is, mire szamitottak, amikor elloptak Pdédrkdélt Desiato mtreptlé hajdjat? — Honnan tudod — kérdezte Zaphod olyan hangon, amely még egy vegai hohuillét is megdidergetett volna —, hogy ez Pérkélt Desiato mirepulé hajdja? — Egyszerii -— felelte Marvin. — En dlltam be vele a parkoléba. — Akkor meg mért nem figyelmeztettél minket?! — Azt mondta, izgalmat akar, kalandot és mindenféle vad dolgokat. — Hat ez borzaszt6 — jegyezte meg Arthur a beallé csendben. — Pontosan ezt mondtam én is — helyeselt Marvin. Az uj frekvencian a szubétervevé nyilvanos kézvetitést fogott, ez visszhangzott most a kabinban. —... remek idénk van a koncertre ma délutan. Itt allok a szinpad elétt — hazudta a riporter-, a Rudlit sivatag kellés kézepén, és hiperbinoptikus szemiivegemmel jdl latom a horizonton ésszegytilt hatalmas nézdésereget. Mégdttem a sugarzoantennak erdeje, féléttem ragyogéan sit a nap, nem is sejtve, mi var ra. A kérmyezetvéd6é lobby viszont rosszat sejt. Azt allitjak, hogy a koncert féldrengéseket, sz6k6arakat, hurrikanokat és helyrehozhatatlan karokat fog okozni az atmoszféraban, meg minden egyebet, amit a kémyezetvédék hajtogatni szoktak. - De épp most kaptam a jelentést, hogy a Katasztrofasujtotta Terilet egyik képviseléje ma délben talalkozott a kérnyezetvédékkel, s miutan halomra ldétte éket, immar semmi sem all az utjaban annak... Zaphod kikapcsolta a vevét, és Fordhoz fordult. — Tudod, mire gondolok? — kérdezte. — Gondolom — felelte Ford. — Akkor ki vele, mit gondolsz; mire gondolok. — Azt gondolom, arra gondolsz hogy ideje lelépni errél a hajordl. — Ugy gondolom, igazad van — mondta Zaphod. — Akkor egyre gondolunk — mondta Ford. — De hogyan? — kérdezte Arthur. — Csénd! — mondta Ford és Zaphod. — Gondolkodunk. — Végiink van — mondia Arthur -, ezt nem éljuk tul. — J6 volna, ha ezt abbahagynad — mondta Ford. Erdemes ezen a ponton felidézni Ford elméleteit, amelyeket akkoriban alkotott, amikor elsé izben talalkozott emberi lényekkel. Ezek az elméletek a homo sapiens kil6nés szokasara kerestek magyarazatot, arra, hogy egyedei mért ismételgetik unos-untalan a legtrivialisabb megallapitasokat, mint példaul ,Szép idénk van ma” vagy »Maga milyen magas!” vagy ,VégUnk van, ezt nem éljuk tul”. Els6 elmélete szerint az embereknek minden bizonnyal benéne a szajuk, ha nem jaratnak folytonosan. Néhany hénapos megfigyelés utan ujabb elmélettel allt el6, amely igy hangzik: ,Ha az emberek nem jaratnak folyton a szajukat, dhatatlanul elkezdene mUtkédni az agyuk.” Az azigazsag, hogy a masodik elmélet még fokozottabban allta Kakrafoon belcerebonjaira. A belcerebonok nagyfoku ellenszenvet valtottak ki a szomszédos_ fajokbél azaltal, hogy az _ egyik legfelvilagosultabb; legfejlettebb és mindenekelétt — legbékésebb fajt alkottak a Galaxisban. Eme viselkedéstkért, amelyet természetesen bantéan dnteltnek és provokativnak itéltek meg, a Galaktikus Térvényszék minden szocialis betegségek legkegyetlenebbikével, a telepatiaval sujtotta 6ket. Ennélfogva, ha nem akartak, hogy 6t mérfdld6n bell mindenki értesuljén minden aprdé-csepré gondolatukrél, kénytelenek voltak allandédan és hangosan az iddéjarasrdl, ilyen-olyan fajdalmaikrél, a délutani meccsrél, valamint arrdl beszélni, milyen zajos hely lett Kakrafoon az utdobbi idében. Volt egy masik lehetéségé is annak, hogy idélegesen kiiktassak az agyukat, mégpedig az, ha a Katasztrofasujtotta Terulet egy-egy koncertet rendezett naluk. A Katasztréfasujtotta Terilet koncertjének idézitése kritikus volt. A mtrepul6é haj6nak még a koncert megkezdése elétt kellett elindulnia a nap felé, hogy a becsapddas hat perccel és harminchét masodperccel a vonatkozO szam csucspontja elétt kévetkezzen be, hogy a napkitérés fényének elég ideje legyen a Kakrafoonra érni. E fekete haj6 mar szamos perce megkezdte zuhanasat, mire Ford Prefect végre befejezte a tébbi helyiség atkutatasat. Izgatottan robbant be a kabinba. A Kakrafoon napja rémiszt6en nagyra nétt a monitor képernydjén, rajuk villantva a hidrogénfuziéd fehér izzasu poklat. A nap korongja pillanatrdl pillanatra ndétt, mikézben a hajé — fittyet hanyva Zaphod dkdélcsapasaira, amelyek az iranyit6konzolra zuhogtak — mind sebesebben rohant célja felé. Arthur és Trillian abrazatara rafagyott az éjszakai orszagutra vetéddtt nyul arckifejezése, a nyulé, amely rendiletlenil farkasszemet néz a kézeled6é reflektorokkal, szilardan bizva abban, hogy a gépkocsi elébb pislogja el magat. Zaphod feldult pillantassal perdult hatra. — Ford — mondta —, hany mentékabinunk van? — Egy sincs — valaszolt Ford. Zaphod szaja szdtlanul mozgott. — Megszamoltad? — kérdezte végtl. — Kétszer is — mondta Ford. — Sikertlt kapcsolatba lépni a szinpadtechnikusokkal? — Ja — mondta Zaphod kesertien. - Megmondtam nekik, hogy egy csomd ember van a fedélzeten, mire azt valaszoltak, hogy mindenkit Udvézdlnek. Ford szeme kiguvadt. — Nem mondtad meg nekik, hogy ki vagy? -— Dehogynem. Azt felelték erre, hogy résztikrél a szerencse. Meg szo volt valami éttermi szamlardl is. Ford durvan félrelékte Arthurt, és az iranyit6konzol félé hajolt. — Hat egyik nyavalyas se mUkédik? — kérdezte duhdésen. — Ki vannak iktatva. — Mért nem vered szét a robotpilétat? —Ahhoz elébb meg kéne talalni... Vezetékes kapcsolatnak semmi nyoma. Egy pillanatig fagyos csend lett. Arthur a kabin hatuljlaban téblabolt. Egyszer csak megtorpant. — Nem tudja valaki véletlentil — kérdezte —, mi az, hogy teleport? Ujabb pillanat telt el. A tébbiek lassan feléje fordultak. —Lehet, hogy nem alkalmas a pillanat ra — mondta Arthur -, csak azért kérdem, mert eszembe jutott, hogy nemrég emlegettétek, és az elébb itt azt olvastam... — Hol? — kérdezte Ford Prefect csendesen. - Hat csak itt - mutatott Arthur egy sdtét szabalyozddobozra a kabin hatuljaban. — Ide van ira mindjart az ala, hogy mentési, a f6lé, hogy rendszer, és a mellé, hogy Uzemen kivul. A dairzavarban, amely rdégttn ezutan bekdvetkezett, mindéssze egyetlen kévethet6 esemény volt. Ford Prefect kereszttlvetette magat a kabinon, egyenest az Arthur altal jelzett fekete doboz felé, majd ismételten lecsapott a dobozon lévé fekete gombra. Egy kétméteres panel félrecsuszott az utbdl, feltarva maga mégdtt egy kamrat, amely afféle t6bbszemélyes zuhanyzofllkének latszott, amely leselejtezett elektromos berendezések tarolasaban talalt uj hivatast maganak. A mennyezetrél félig szerelt vezetékek ldgtak, a padlén egy rakas félrel6kétt alkatrész hevert, egy fali mélyedésben pedig, félig kifordulva a helyérél, ott lifegett egy programozhatd panel. A Katasztréfasujtotta Terilet egyik ifjfu kdényveléje, aki ellatogatott a gyarba, ahol a hajé éptlt, kérdére vonia a muvezetét, hogy mi a fenének a teleport, plane ilyen draga, egy olyan hajéba, amelyiknek csak egyetlen fontos utja lesz, s az is utas nélkili. A mtivezet6 erre elmagyarazta, hogy a teleportra tiz szazalék arengedmény van, mire a kényelé kifejtette, hogy az t6kmindegy. Erre a miivezeté tovabb magyarazott, hogy ez a legjobb, legnagyobb teljesitményd és legkorszertibb teleport, ami csak pénzért kaphaté, mire a kényvel6 megjegyezte, hogy neki ingyen sem kéne. Erre a miivezet6é elmagyarazta, hogy akkor is be kell jutni valahogy a hajéba, mire a k6nyvelé elmondta, hogy a hajé ajtaja t6kéletesen megfelel erre a célra. Erre a muvezet6 azt tanacsolta neki, hogy menjen és huzza le magat valahol, mire a kényvelé felvilagositotta, hogy az az ékdlnyi targy; amely nagy sebességgel repil az orra felé, valdban egy dkdl, és majd 6 megmutatja. A nézeteltérés utan a munka félbeszakadt, és a teleportot, amely végtll is az ,Egyb. trt.” cimsz6 alatt kertlt fel a szamlara, dtszérés aron séztak a megrendelére. — Ordég és kapor! — morogta Zaphod, mikézben Forddal egyutt megprébalt eligazodni a vezetékek dzsungelében. Kis id6 utan Ford szdl Zaphodnak, hogy 4lljon félre. Bedobott egy érmét a teleportba, és benyomott egy kapcsolot a lifeg6 szabalyozépanelon. Egy reccsenés, egy villanas, 6s az érme nem volt sehol. — Eza része rendben — mondta Ford -, viszont hianyzk az iranyit6rendszer. Egy teleport iranyit6rendszer nélkul... ki tudja, hova visa az embert. A Kakrafoon napja id6kézben hatalmasra hizott az erny6n. — Mit szamit az! -— mondta Zaphod. — Megyiink, ahova megyunk. — Es ezen kivil — tette hozzA Ford — az automatika is hianyzik. Ez azt jelenti, hogy nem mehettink el mindnyajan. Valakinek maradnia kell, hogy mUkédtesse a ketyerét. Egy hossai pillanatra csend lett. A nap egyre hatalmasabbnak latszott. — Hé, Marvin, kis komam — mondta Zaphod kedélyesen. — Hogy érzed magad? -— Gondolom, nem annyira rosszul, mint nemsokara — dunnydégte Marvin. Kicsivel késébb a_ kakrafooni koncert varatlan kifejlethez érkezett. A fekete hajé, fedélzetén egyetlen morcos utasaval, a tervezett idédpontban a nap _ nuklearis kemencéjébe csapédott. Hatalmas napkitérés lévellt ki t6bb millid mérféld mélyen az urbe, izgalomba hozva a_tucainyi napsz6rfézét, aki a napfelszin k6zelében répkédve varta ezt a percet. Pillanatokkal azelétt, hogy a kitérés fénye elérte volna a Kakrafoont, a sivatag kettéhasadt egy mély t6résvonal mentén. Egy hatalmas és eladdig fel nem fedezett féld alatti folyo tért fel a mélybél, amit masodpercekkel késébb t6bb millid tonnanyi habz6 lava kit6rése kévetett. Az izzo lava ttbb szaz méterre repult az égbe, egy szempillantas alatt elparologtatva a folyé vizét mind a felszin felett, mind alatta, s mindezt akkora robbanas kisérte, amelynek robaja odavissza zengett a bolygo keriiletén. Azon kevesek, akik tulél6 szemtanui voltak az eseményeknek, megeskUsznek. ra, hogy az egész szazezer négyzetmeérféldnyi sivatag mérféldnyi vastagsagu palacsintaként repilt a levegdbe, ott megperdilt és visszaesett lapjara. Ugyanebben a pillanatban a napkit6rés sugarzasa az elparolgott viz felhdéin atsztirédve elérte a felszint. Egy éwel késébb a szazezer négyzetmérféldnyi sivatagot vastag viragsz6nyeg boritotta. A bolygé kérili atmoszféra szerkezete kissé megvaltozott. A nyari nap kevésbé erésen ttizétt, s a téli fagy sem volt olyan kemény, mint azelétt. Gyakran szemerkélt az esé, és a Kakrafoon sivatagos vilaga lassanként paradicsomma valtozott. A robbanas ereje megsemmisitette a telepatikus mezét is, amellyel a kakrafooniak meg voltak atkozva. A Katasztrofasujtotta Teriilet szdvivéje -— az, aki a kémyezetvédéket leldtte — allitolag ugy nyilatkozott, hogy az eset ,remek hecc” volt. Sok megindit6 beszéd hangzott el akkoriban a muzsika gydgyit6 erejérél. Néhany szkeptikus természettudés azonban behatdbb vizsgalatnak vetette ala az eseményrél késault fellegyzéseket, s azt allitotta, hogy bizonyitékok mertltek fel, miszerint egy hatalmas erejti mesterségesen indukalt valészindtlenségi mezé volt az oka mindennek, amely az Ur kézeli tartomanyabdl szivargott at a Kakrafoon kémyezetébe. 22. fejezet Arthur felébredt, de régt6n meg is banta az egészet. Volt mar azelétt is masnapos, de nem ilyen mértékben. A kil6nbség ugyszdlvan dimenaonalis volt. Ez volt a macskajajok legjajabbika. A teleportalas, déntétte el, mint a berugas oka, messze nem nyujt akkora élvezetet, mint mondjuk egy jokora fejbe rugas. Minthogy pillanatnyilag a tompa diibégés miatt, amit érzett, nem akarédzott megmozdulnia, csendben fektidt tovabb, és merengett. Az az alapvet6 probléma a_ helyvaltoztatas legtébb mddozataval, gondolta, hogy egyik sem éri meg igazan a faradsagot. A Féld6n — amikor még volt olyan, hogy Fdld, mielétt az uj hipertirsztrada épitése miatt leromboltak volna — a gondot a kocsik okoztak. A hatranyok — amelyek azzal a ténnyel fliggtek dssze, hogy rengeteg fekete ragacsos trutyit sappantottak el6 a féld mélyébél (ahol nagyon jé helyen volt), csak azért, hogy egyrészt katrannya alakitsak a szarazféld beboritasara, masrészt flstté a leveg6 telitésére, s végtl, hogy a maradékot a tengerbe éntsék — messze tulszarnyaltak azt az elényt, amit az jelentett, hogy gyorsabban el lehetett jutni egyik helyré!| a miasikra, kilénésen, ha meggondoljuk, hogy az a hely, ahova igyekeztél, mindezek kévetkeztében valdszintileg ugyanolyan volt, mint ahonnan elindultal, mas szoval: csupa katrany, csupa fist és halaktdl mentes. Es mi a helyzet a teleportdlassal? Barmiféle mddja az olyan helyvaltoztatasnak, amely abbdl all, hogy az embert atomokra tépik, majd ezeket az atomokat atrepitik a szubéteren, csak azért, hogy végtl, amikor hosszu évek utan kezdenének végre rajénni a szabadsag izére, ujra ésszepasszirozzak 6ket — nos, ez bizony nem egy nyerdé dolog. Sokan végiggondoltak mindezt, mielétt még Arthur Dentnek eszébe jutott volna, hogy dalokat irjon a teleportalasrél. Az alabbiakban k6zdélt ndtat hatalmas témegek kantaltak valamikor a Sziriusz Kibernetikai Tarsasag Widam Wilag IlL-on épult teleportgyara elétt: Aldebarannak szép s takaros Lanyai tettre merészek, Fess idegennel, hogyha csinos, Agyba bebdjni is készek. Megtesmek véle barmit is ott, Mire ahité szelleme vagy, De ha szétszedve juthatok el csak oda, Nem vonz az Urbeli agy. Egyutt: Szedj darabokra szedj darabokra! Isteni klassz lebegés! De ha szétszedve juthatok el csak oda, Elhagy a kanremegés. Sziriusz méhe kincseket rejt, De'jsz tudja ezt minden okos, Vénusznak dombjat hagd, kisapam, Ha 'z asszonyod allapotos. Boldogan szallnék véletek én, Utazasra, im, kerget a kedv, De ha szétszedve juthatok el csak oda, Kiszarad bennem a nedv. Egyutt: Szedj darabokra, szedj darabokra! Azt mondom, j6 lesz, ha félsz, Mert ha izekre prébalsz szétszedni engem, Baratom, nem soka élsz. .. @8 igy tovabb és igy tovabb. Volt egy sokkal révidebb ndta is: Teleportaltunk az egyik éjjel, En, meg Tony, meg Mary, szegény, Mary a mellét Tonynak adta, S plspdkfalatjat kaptam meg én. Arthur érezte, hogy a _ fajdalom hullamai lassan csendestinek, ambar még mindig érzett valami tompa dubdégésfélét. Lassan, ovatosan felallt. — Hallod ezt a tompa dibégést? — kérdezte Ford Prefect. Arthur hatraperdtlt, és imbolyogva nézte a kdzeledé Fordot, akinek vérés volt a szeme és savoszinU az arca. — Hol vagyunk? — nyégte ki Arthur. Ford kértilnézett. Hosszi, kanyargés folyosén alltak, amelynek végét egyik iranyban sem lehetett latni. A kiils6 acélfal — amely a halvanyzdldnek arra a_ beteges arnyalatara volt festve, amit iskolakban, kérhazakban és elmegydgyintézetekben haszndlnak, hogy megfelelé mértékG depresszidt valtsanak ki a bentlakokbdl — befelé hajlott a fejlk felett, ahol is Osszetalalkozott a belsé fliggdleges fallal; amely, elég ktil6nés médon, kavébarna szini falisz6ttessel volt burkolva. A padlét sdététzdld, bordazott gumi boritotta. Ford tovabblépett egy igen vastag, sdtét, de atlatszo panelhoz, amely a kils6é falba volt beépitve. Szamos rétegbdl allt, am igy is latni lehetett rajta keresztul a tavoli csillagok fényponitjait. — Azt hiszem, valamiféle tirhaj6n vagyunk — mondta. Odébb, a folyosén, tompa dibégés visszhangzott. — Trillian? — szdlt Arthur idegesen. — Zaphod? Ford vallat vont. — Sehol sincsenek — mondta. — Kérulnéztem. Ki tudja, hova kerlltek. Egy programozas nélkuli teleport fényévekre I6kheti ki az embert barmelyik iranyban. Abbdl, ahogy érzem magam, j6 messzire vetédhettUnk mi is. — Mért, hogy érzed magad? — Rosszul. — Vajon mi lehet veltk...? — Nem lehet tudni. Sem azt, hogy hol vannak, sem azt, hogy hogy vannak és azt sem, hogy vannak-e egydltalan. Es segiteni sem tudunk rajtuk. Tégy ugy, ahogy én. — Hogy? — Ne gondolkozz rajia. Arthur egy ideig forgatta magaban a gondolatot, kénytelen- kelletlen belatta a benne rejl6 bdlcsességet, aztan félretette. Mély lélegzetet vett. — Lépések! — kialtott fel hirtelen Ford. — Hol? — Eza zaj. A tompa diibégés. Labdobogas! Hallgasd csak! Arthur filelt. A zaj meghatdrozhatatlan tavolsagbdl visszhangzott feléjuk. Tompa labdobbanasok zaja_ volt, amely észrevehetéen mind hangosabba valt. — Gyertink — mondta Ford élesen. Ford az egyik iranyba indult, Arthur a masikba. — Nem arra! — mondta Ford. — Arrdl j6nnek. — Dehogy is! — ellenkezett Arthur. — Arrol! — Nem, hanem... Megdermeditek. Kisvartatva megfordultak. Erésen fileltek mind a ketten. Belattak, hogy a masiknak van igaza. Elindultak az ellenkezé iranyban, egymassal szemben. Félelem markolt beléjuk. A zaj mindkét iranybol erésdédétt. Néhany méterre t6élUk egy keresztfolyos6 nyilt merélegesen a bels6 falra. Sietve elindultak arrafelé. Az uj folyosd sdtét volt, borzasztoan hosszu, és ahogy mentek, az a benyomasuk tamadt, mintha egyre hidegebb és hidegebb lett volna a klima. Jobbra és balra ujabb folyosdk nyiltak, mind nagyon sdétét volt, s mindegyikbdél jeges fuvallat csapta meg 6ket, ahogy tovabbhaladtak. Riadtan megtorpantak. Minél messzebbre jutottak, annal hangosabba valt a labdobogas. Nekipréselédtek a hideg falnak, és dthdsen hallgatéztak. A hideg, a sdtét és a testetlen labak diibégése végsdékig feszitette idegeiket. Ford vacogott, egyrészt a hidegtél; masrészat a mesék emlékétél, amelyeket kedvenc anyatol hallott hajdanan, amikor még alig volt tsbb az els6é édes randew emlékénél, akkora, hogy agaskodva érte csak el az arkturiai megaszécske bokajat. Halalhajokrdél szdltak ezek a mesék,_ kisérietjarta roncsokrél, amelyek megnyugvas nélkul jartak az Ur ismeretlen mélységeit, fedélzetikén démonokkal vagy az elfelejtett legénység szellemeivel. Es sz6 volt bennik ovatlan utazokrol is, akik a roncsot megtalaltak, és mit sem sejtve felmerészkedtek ra, és... Ekkor Fordnak eszébe jutott az els6é folyoson Ilatott kavébarna szini faliszéttes, és Osszeszedte magat. Akarmilyen dekoraciét valasszanak is a démonok és kisértetek halalhajdjuk diszitésére, gondolta, ide a rozsdas b6két, hogy nem pont kavébarna szinti falisz6ttes lesz az. Karon ragadia Arthurt. — Gyerink vissza, amerrél jéttlink — mondta hatarozottan, és elindultak vissza a régi nyomon. Egy pillanattal kés6bb a megriasztott gyik flrgeségével vetették be magukat a legkdézelebbi keresztfolyosdba, mivelhogy csaknem beleszaladtak a dobogd labak gazdaiba. A sarok rejtekébdél elképedt szemtanui lehettek annak, amint két tucat tulsulyos férfi és n6 dubérdg el melletttik futészerelésben, olyan lihegéssel és fujtatassal, hogy egy szivgyOgyasz meniten infarktust kapott volna a hallatan. Ford Prefect utanuk bamult. — Kocogdk! -— mondta fitymalva, amint a labdobogas tovazengett a folyosok halézataban. — Kocog6k? — suttogta Arthur Dent. — Kocog6k — felelte Ford Prefect egy vallranditassal. A folyosé, amelyben meghuztak magukat, masmilyen volt, mint a tébbi egész révid, és egy nagy acélajtéban végzédétt. Ford megvizsgalta az ajiét, megtalalta rajia a nyit6szerkezetet, és benyomta. Amiben elséként megakadt a_ pillantasuk, valami koporséféle volt. A kévetkezé négyezer-kilencszazkilencvenkilenc dolog, amiben megakadt a pillantasuk, Ugysaintén koporso volt. 23. fejezet Az alacsony boltozatu helyiség homalyos volt és borzaszi6 széles. A tulsd végében, ugy haromszaz méternyire, boltives nyilas vezetett at valahova, amely egy hasonlé rendeltetésG, hasonlé kamranak latszott. Ford Prefect a terembe lépve halkan elflittyentette magat. — Oriilet — mondta. — Mi ez a nagy felhajtas a halottakkal? — kérdezte Arthur, idegesen kévetve Fordot. — Nem tom — mondta Ford. — De utananézhettink éppen. K6ézelebbrél szemUgyre véve, a koporsdk inkabb szarkofagoknak bizonyultak. Derékmagassagban helyezték el 6ket, és olyasmibél voltak, ami Ugy nézett ki, mint a fehér marvany — sdét majdnem biztos, hogy csakugyan abbdl is voltak, marmint olyan anyagbdl, ami csak ugy nézett ki, mintha fehér marvany lett volna. A fedelek félig attetsz6ek voltak, és halvanyan ki lehetett venni a_ szarkofagot elfoglal6 néhaiak vonasait. Humanoidok voltak valamennyien, és nyilvanvaldan messze maguk mdgétt hagytak annak a vwilagnak a gondjait, ahonnan jéttek, de ezenkivil nehezen lehetett barmit is kiokosodni beléluk. A szarkofagok kézdétt, a padlészinten valami nehéz, olajszert, fehér gaz gomolygott lassan, amelyrél Arthur elészér azt hitte, hogy csak a kisérteties atmoszféra biztositasa végett van ott, egészen addig, amig észre nem vette, hogy fazik t6le a bokaja. A szarkofagok tapintasa ugyancsak igen hideg volt. Ford hirtelen leguggolt az egyik szarkofag mellé. El6huzta a t6rulk6éz6t a salityéjébdl, és lazasan dérgélni kezdett vele valamit. — Ide nézz! Ezen van egy tabla — magyarazta Arthurnak. — Csak be van deresedve. Ford leddérzsélte a jégréteget, és megvizsgalta a plakettre vésett karaktereket. Arthurnak igencsak olyba tUntek, mint valami kikapés pdk labnyomai, amelyik eggyel tébbet fogyasztott a kelleténél, barmi legyen is az, amit a pokok goérbe estéiken fogyasztani szoktak, am Ford azonnal felismerte, hogy a galaktikus gyrsrs egy korai formajaval all szemben. — Az all rajta, hogy Golgafrinchami Barkaflotta, B Hajd, Hetes. Tarol6, Masodosztalyu Telefonmosd... és egy sorszam. — Telefonmos6? - kérdezte Arthur -— Egy halott telefonmos6? — A legjobb fajta! — De mit csinal itt? Ford felulré! belesett a szarkofagban fekvé alakra. — Nem sokat — mondta, és hirtelen az a fajta vigyor villant fel az arcan, amely mindig azt a benyomast keltette az emberekben, hogy bizonyara tulhajszolt életet folytatott az utdbbi idében, és igazan raférne egy kis pihenés. Odalépett egy masik szarkofaghoz Rédvid, de intenziv t6rulk6zés dérgdlés utan bejelentette: — Ezitt egy halott fodrasz. Nocsak. A kévetkez6 szarkofag egy kereskedelmi Ugyndk végsé nyughelyének bizonyult. A rak6vetkez6 egy harmadosztalyu hasznaltkocsi-keresked6t tartalmazott. Ford hirtelen egy szereléaknara lett figyelmes, amely a padlébdl nyilt. Letérdelt, hogy leszedje a fedelét, és félresépérte a fagyaszt6gaz felhdit, amelyek mar-mar teljesen beburkoltak. Athurnak eszébe jutott valarmi. — Ha ezek egyszerti kopors6k — mondta —, akkor mért kell hidegen tartani éket? — Es egyaltalan minek tartogatjak dket? — tette hozza Ford a fedelet kinyitva. A gaz kezdett beémleni a nyilason. — Mért venné barki a faradsagot — a kéltségekrél nem is beszélve -, hogy dsszevissza rohangasszon az Urben dtezer holttesttel? — Tizezerrel — helyesbitett Arthur a boltives ajt6ra mutatva, amelyen at homalyosan latszott a szomszédos kamra belseje. Ford bedugta a fejét a szerelényilason, majd ismét visszahuzta. Felpillantott. — Tizenétezerrel — mondta. — Odalent is van egy tarsasag. — Tizendétmilliéval! — mondta egy hang. — Nem semmi! — mondta Ford. — Az az egy holtbiztos! — Lassan megfordulni — vakkantotta a hang -, és fel a kezekkel! Egy gyanus mozdulat, és icipici darabokra durrantom magukat. — Hell6 — készént Ford, mikézben lassan megfordult, feltette a kezét, és 6vakodott a gyanus mozdulatoktdl. — Mért van az — mondta Arthur Dent —, hogy soha senki nem lat minket szivesen? Hata mégétt a bejarati ajt6 vilagosabb négyszégével, ott tornyosult a sziluettje annak a férfiunak, aki nem latta szivesen __ 6ket. Rosszallasa résaint hangjanak ellentmondast nem ttré keménységében nyert kifejezést, masrészat abban, ahogy a hosszu, eztistszind Durr-O-Dum puskajaval hadonaszott feléjik. A puska tervezdjét nem hagytak bizonytalansagban a fegyver rendeltetése feldl. Legyen baljés kinézetli, mondtak neki. Vilagosan kell latszania, hogy a puskanak van egy jO vége, meg egy rossz. Legyen egészen vilagos annak, aki a rossz vége felél all, hogy a dolgok kedvezétlentl fognak alakulni a szamara. Ha ehhez mindenféle tlskével és ricsékkel meg fekete bigydval kell ellatni, am legyen. Ez nem egy olyan puska, amit az ember a kandallé félé akaszt, vagy bedug az esemyétart6ba, hanem olyan, amivel nyomorusagos érzést akar kelteni a t6bbiekben. Ford és Arthur boldogtalanul nézte a puska rosszabbik vegét. A puskas férfi k6zelebb jétt az ajtotel, és kérbejarta éket. A fénybe érve jol latszott fekete-arany uniformisa, amelyen olyan fényesre voltak csiszolva a gombok, hogy a tiicskék, akik lattak, pironkodva huztak nadragot magukra. A jévevény az ajtd felé intett. — Kifelé! — mondta. Ekkora tlizeré birtokaban az embemek nincs szuksége igékre, hogy ki tudja fejezni magat. Ford és Arthur kilépett az ajt6n, szorosan utanuk a Durr-O-Dum rosszabbik vége haladt, majd a gombok hagytak el a helyiséget. A folyoséra érve beletitkéztek a huszonnégy kocogéba, akik immar lezuhanyozva és atdlt6zve, befelé igyekeztek a kamraba. Arthur zavartan fordult utanuk. — Mozgas! — kialtott ra Griz6juk. Arthur mozgott. Ford vallat vont, és szintén megmozdult. Odabent a kamraban a kocogok felsorakoztak az oldalfal menti huszonnégy ures szarkofagnal, kinyitottak dket, bemasztak, majd huszonnégy alomtalan alvasba meriltek. 24. fejezet — O66... kapitany... — Igen, elsé tiszt? — Epp most kaptam egy jelentésfélét a masodtiszttdl. — Na, nem! Mar megint? Odafent, a hajé hidjan, a kapitany enyhe bossaissaggal kémlelte az tr végtelen taviatait. Kenyelmesen hatradélt a széles kupola buborékja alatt, ahonnan jdl latta az elétte és féldtte huzdd6 hatalmas csillagfelhét, amelyoen mozogtak, s amely lényegesen ritkabba valt az utazas folyaman. Ha megfordult, és hatrafelé nézett, a két mérfdid hosszu hajdtest iranyaban, sokkal sdrtbb csillagtsmeget pillanthatott meg, amely csaknem t6mér savot alkotott mégdtttk. A Galaxis kézepe volt ez a sav, ahonnan jéttek. Az utazas immar évek ota tartott, akkora sebességgel, hogy hirtelenjében meg sem tudta volna mondani, mekkoraval. Csak azt tudta, hogy borzaszt6 gyorsan repilnek. Csaknem akkora volt a sebességtk, mint egy bizonyos nagyon sebesen mozgé dologé — hogy mié, az pillanatnyilag sehogy sem ugrott be neki —, de az is lehet, hogy haromszor olyan gyorsan mentek, mint valami mas, ugyancsak nagyon gyors mozgasu dolog. Akarhogy is, a lényeg az, hogy fenenagy sebességrGl volt szd. A kapitany belebamult a hajd médgdtt ragyogd messzeségbe. Keresett valamit. Néhany perces id6ék6z6nként Ujra meg Ujra kikémlelt, de sohasem talalta, amit keresett. Igaz, nem izgatta magat kilénésebben emiatt. A tudés fiuk hatarozottan megmondtak, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, feltéve, ha senki sem esik panikba, és mindenki rendesen elvégz a rabizott feladatot. Nem esett tehat panikba. Amennyire téle figgdtt, minden ragyogoan haladt' Egy nagy; habos _ szivaccsal megpacskolta a vallat. Ismét visszalopédzott agyaba a gondolat, hogy valami bosszantja. De mi lehet az? Egy diszkrét k6hégés raébresztette arra, hogy az elsé tiszt még mindig ott all mellette. Helyes srac ez az elsé tiszt gondolta. Nem az a géniusz — idénként nehézséget jelent szamara, hogy masnit késs6n a cipéflizéjére —, de mindamellett kivalé tiszti matéria. A kapitany nem az a fajta ember, aki szeret hatulrdl belerugni valakibe, amikor az illet6 elérehajol, hogy bekésse a cipdjét, barmily sokdig tartson is a miivelet. Nem ugy, mint ez a lehetetlen alak, a masodtiszt, aki Gsszevissza paradézak, a gombjait fényesiti, és dranként tesz jelentéseket, mint példaul: ,A hajé még mindig uton van, kapitany.” ,Még mindig palyan vagyunk, kapitany!” ,Az oxigénszint még mindig kielégit6, kapitany!” ,Oda se neki!” — volt erre a kapitany szokasos valasza. Na, igen, jutott eszébe, ez volt az a bosszanté dolog. Az elsé tisztre nézett. — Igen, kapitany, valami olyasmit mondott, hogy ejtett néhany foglyot. A kapitany elgondolkodott a _ hallottakon. Elég valészinttlennek tlint neki az egész, de nem az az ember volt, aki Utjaban all a tisztjeinek. — Nos, remélem, hogy ett6l boldogabb lesz egy kicsit — mondta. — Mindig ilyesmire vagyott. Ford Prefect és Arthur Dent tovabbvanszorgott a hajd végtelennek ttiné folyosdin. A masodtiszt médgédttlik masirozott, s idénként odavakkantott nekik egy-egy figyelmeztetést, mint példaul: ,Csak semmi gyanus mozdulat!” meg effélék. Ugy tlint nekik, hogy legalabb egymérféldnyi kavébarna szini faliszéttes vonult el mellettuk. Végtl egy nagy acélajtshoz, értek, amely a masodtiszt kialtasara félresiklott az utbol. Beléptek az ajton. Ford Prefect és Arthur Dent szamara nem a tébb ezer sziporkazé csillag latvanya volt a legfigyelemremélt6bb dolog a parancsnoki hidon, a csillagoké, amelyek a tizendt méter atmérdju, félg6mb alaku kupolardl ragyogtak le rajuk. Olyasvalakinek, aki étkezett mar a Vilag Vége Etteremben, az efféle csodak mindennaposak. Nem is a bamulatra mélt6 mUszerek sokasaga nyltigdzte le dket, amely a kémyez6 falat takarta. Arthur elképzelése szerint pontosan igy kellett kinéznie egy igazi Urhajénak, Ford pedig egyenesen ddivatunak itélte meg a_ berendezést, megerésitve gyanujaban, hogy a Katasztrofasujtotta Terilet murepulé hajéja legalabb egy-, ha nem kétmillid éwel korabbra ragadta 6ket a sajat idejliknél. Nem, ami igazan varatlanul érte éket, az a flird6kad volt. A flirdékad kézel két méter magas piedesztalon foglalt helyet, melyet kék vizikristalybdél nagyoltak ki. A kad maga egy barokk monstrum volt, olyan, amilyet nem stirtin latni a Beteges Képzelet Maximegaloni Muzeuman kivil. A belek mddjara tekerg6z6 csévezetet aranylevelekkel hangsulyoztak ki, ahelyett hogy éjszaka, amikor senki sem latia, szép csendben elhantoltak volna az egészet egy jeltelen sirban. A csapok és a zuhanyzofeltét latvanya még egy lidércnek is nyugtalan almokat okozott volna. Akad borzasztéan nem odaill6nek hatott a parancsnoki hid fédarabjaként, és a masodtiszt annak az embemek az elkeseredett atmoszférajaval kézeledett hozza, aki ezzel maradékialanul tisztaban van. — Kapitany ur! — kialtotta 6sszeszoritott fogakkal, ami nem volt egy egyszerti trukk, de az évek soran sikertlt t6kélyre vinnie. -A, hell6, masodtiszt — mondta a kapitany, baratsagosan intve a szivaccsal —, hogy vagyunk, hogy vagyunk? A masodtiszt, ha lehet, még feszesebb vigyazzba merevedett, mint volt. — Eléallitottam a foglyokat, uram, akiket a hetes taroldban fuleltem le — vakkantotta. Ford és Arthur zavartan k6hécselt. — O66... hello — mondtak. A kapitany baratsagosan végignézett rajtuk. Ezek szerint a masodtiszt csakugyan ejtett foglyokat, gondolta. Jdlesé érzés latni valakit, aki azzal foglalkozk, ami a legjobban fekszik neki. —A, hello, hell — készéntétte Gket. — Elnézést, hogy nem allok fel, de épp furdém egy kicsit. Fogyasszanak egy kis dzsynneis tonnykot. Nézzen kéril a hiitében, els6 tiszt. — Igenis, uram. Kulénés tény, amelynek senki sem tudja a_ valédi jelentéségét, de a Galaxis ismert vilagainak mintegy 85 szazalékaban — primitivekben és hiperfejlettekben egyarant — létezik egy italféle, amelyet dzsynneis tonnyknak, dzsinan toniksznak, gin-N-N-TN-ixnak vagy dzsinand-o-niksmak hivnak, vagy ugyanannak a fonetikus alaptemanak ezernyi mas variacidjaként emlitenek. Az ital maga nem azonos a ktil6nb6z6 helyeken, hanem a sivolviai ,csinanto/mningsz’- tal, amely kézénséges csapvizet __jelent, a szobahémeérsékletnél valamivel melegebben szervirozva, egészen a gagrakaki cines-Toni-xig valtozik, amely pillanatok alatt vegez egy dkérrel. A hasonl6 hangzason kivil az az egyetlen k6ézds vonasuk ezeknek, hogy valamennyit még azelétt talaltak fel és nevezték el, hogy az illet6 vilagok kapcsolatba léptek volna barmely mas vilaggal. Mi kévetkezik ebbdl a tékéletesen egyedtlallé tenybél? Barmelyik elméletét tekintjUk is a strukturalis nyelvészetnek; ez a tény nem illeszkedik egyik elképzeléshez sem, és mégis valésnak kell tekintentink. ldés _ strukturdlis nyelvészek nagyon fel szoktak duhédni, amikor fiatal kollégaik el6hozakodnak a kérdéssel. A fiatal strukturalis nyelvészek ugyanis erés izgalomba j6nnek a dologtdl, és kés6 éjszakaig ébren tartja 6ket a meggydézddés, hogy egész kézel jarnak valami alapvet6 felismeréshez, mig végul id6 elétt idés strukturalis nyelvészekké valnak maguk is, akiket dUhit a fiatalok viselkedése. A strukturdlis nyelvészet szerencsétlen diszciplina, tele kesert ellentéttel, s mveléi tul sok éjszakat tdltenek azzal, hogy kesertiségtket dzsynneis tonnykba fojtsak. A masodtiszt frusztracidt6]| remegve allt a kapitany flrdékadja elétt. — Ki sem hallgatja a foglyokat, uram?! — méltatlankodott szinte sirva. A kapitany értetlenil nézett le ra a magasbdl. — Mia fészkes fotonért hallgatnam ki éket? — kérdezte. — Hogy informaciét szedjen ki beléluk, uram! Hogy megtudja, mért j6ttek ide! — Ugyan, hova gondol! — mondta a kapitany. — Szerintem csak egy kis dzsynneis tonnykra ugrottak be hozzank. — De uram, ezek a foglyaim! Ki kell hallgatnom éket! — Na j6 — mondta —, ha mindenaron ragaszkodik hozza, akkor kérdezze meg éket, hogy mit akarnak inni. A masodtiszt szemében kemény és fagyos fény csillant. Lassan kézeledett Ford Prefecthez és Arthur Denthez. — Oké, ti mocskok...- csikorgatta a fogat. — Ti férgek... — défte oldalba Fordot a Durr-O-Dum puskaval. — Csigavér, masodtiszt — rdtta meg enyhén a kapitany. — Mit isztok?! — orditotta a masodtiszt. — Hat, a dzsynneis tonnyk nem hangzk rosszul — mondta Ford. — Mit szélsz hozza, Arthur? Arthur pislogott. — Mi? Ja, igen, j6 lesz — mondta. — Jéggel vagy jég nélkul?! — uvéltétte a masodtiszt. — Jéggel, ha szabad kémem — mondta Ford. — Citromot! — Igen, kérek — mondta Ford. — Meg ha volna egy kis ropiféle, akkor abbdl is. Lehetne sajtosat? — Itt én kérdezek!!! — bémbélte a masodtiszt, akit a lapos guta kertilgetett duhében. — O66... masodtiszt...? — szdlt agyan a kapitany. —Uram? — Ebbél ennyi elég lesz. Leléphet. Epp egy kis idegnyugtato flrdét veszek, tudja. A masodtiszt szeme - ahogy az orditva l6kdésé szakmaban mondjak: — hideg réssé huzddott éssze, azt a benyomast keltve a szemben alld féllel, hogy a szemek tulajdonosa elvesztette a szemtivegét, vagy nehezére esik az ébren maradas. Hogy mi ebben az ijeszt6, azt egyelére homialy fedi. A masodtiszt fenyeget6 léptekkel elindult a kapitany emelvénye felé. A szaja keskeny, kemény vonalla préselédétt. Nehéz volna megmondani, hogy ebben, megint csak, mi olyan ijeszt6. Mert ha, teszem azt, a Traal dzsungelét jarva hirtelen szemben talalnad magad a legendas mohdé bogarpattint6 fenevaddal, minden okod megvolna 6rulni, ha a szaja keskeny, kemény vonalla préselédne, ahelyett hogy mint rendesen, marcangolasra kész agyarak nyalas erdejét tama fel remiult szemeid elétt. — Emlékeztetni szeretném, uram — sziszegte a masodtiszt a kapitany felé —, hogy t6bb mint harom éve tart6zkodik abban a kadban! Végszava elhangzasa utan a masodtiszt sarkon fordult, és félrevonult egy sarokba, hogy az Uugynevezett lévellé pillantast gyakorolja zsebtUkrében. A kapitany kényelmetlentl feszengett a kadban. Szabadkoz6 mosollyal nézett Ford Prefectre. — Tudja, az én munkam mellett nagyon fontos, hogy az ember kimélje az idegeit — magyarazta. Ford lassan leeresztette a kezét. A mozdulat nem valtott ki reakciédt a masodtisztbél. Erre Arthur is leeresztette a magaét. Ford lassu, dOvatos léptekkel kézelitett a fiirdékad piedesztaljahoz. Megpaskolta a tenyerével. — Csinos egy darab — hazudta. Azon tinédétt, vajon elnéznének-e neki egy vigyorgast. Nagyon lassan és évatosan elvigyorogta magat. Elnézték neki. — O66... — szdlitotta meg a kapitanyt. — Igen? — kérdezte a kapitany. — Nem tudom — tapogatdézott Ford —, megkérdezhetem-e, hogy mi is tulajdonképpen az 6n munkaja... Hirtelen egy kéz érintette meg a vallat. Ford hatrap6rdult. Az els6 tiszt volt az, az italokkal. — Parancsoljanak — kinalta éket. — O, halas kdszOnet — mondta Ford, majd Arthurral egyiitt elvett egy pohar dzsynneis tonnykot. Arthur megkostolta az italt, és meglepetten fedezte fel, hogy egész olyan az ize, mint a szodas whiskyé. — Ugy értem — kortyolt egyet Ford is a poharabdl —, hogy nem lehetett nem észrevenni odalenn a hullakat. — A hullakat?! — csodalkozott a kapitany. Ford elgondolkodott. Lehet, hogy a latszat csal, gondolta, és a kapitany nem is tudja, hogy tizendtmillid holttest van a hajdjan? A kapitany kedélyesen bologatva jatszadozni kezdett a gumikacsajaval. Ford kG6riilnézett. A masodtiszt rameredt a tik6rbdél, de csak egy pillanatig, mert folylon masfelé lédézte a tekintetét. Az els6 tiszt csak allt, kezében az italos talcaval, és jdindulatuan mosolygott. — A hullakat? — ismételte meg a kapitany. Ford megnyalta a szaja szélét (marmint a sajatjat). — Igen — mondta. — Azokrdél a halott telefonmosdkrdl és kényvelékrél beszélek, ott lenn a tarolokban. A kapitany értetlenil nézett egy darabig, majd hirtelen hatravetette a fejét, és felnevetett. — Ja, hat azok nem hullak! — mondta. — Te j6 ég, dehogyis azok! Csak le vannak fagyasztva, de fel fogjak éleszteni 6ket. Ford most olyasmit tett, amit csak nagyon ritkan. Pislogott. Arthur mintha transzbol ébredt volna. — Ugy érti, hogy egy egész rakomany fagyasztott fodrasz van a hajon? — csodalkozott. — Hat persze — mondta a kapitany. — Milli6szamra vannak. Fodraszok, életunt tévéproducerek, személyzetisek, vagyonérék, szovivék, tanacsad6k, amit akar. Egy Wj bolygot fogunk vellk gyarmatositani. Ford kissé megszédilt. — Szenzacids vallalkozas — tette hozza a kapitany. — Ezzel a népséggel? — kérdezte Arthur. — Félreérti a dolgot — mondta a kapitany. — A miénk csak egyike a Barkaflotta hajéinak: Ez itt a B barka. Elnézést, nem engedne még egy kis meleg vizet a kadba? Arthur kinyitotta a csapot, mire rdézsaszini, habzo vizzuhatag nyaldosta kérll a kad belsejét. A kapitany elégedetten felsohajtott. — Készéném, draga baratom. De miért nem isznak még? Kérem, szolgaljak ki magukat. Ford letette a poharat, elvette az Uveget az elsé tiszt talcajardl, és szintiltig t6lt6tt maganak. — Mi aza B barka? — kérdezte. — Hat ez — mondta a kapitany, és kérbeusztatia a kacsat a habos vizben. — Igen — mondta Ford -, de... — Tudja, az t6rtént — mondta a kapitany —, hogy a bolygonk, az a vilag, ahonnan jévink, hogy ugy mondjam, el volt veszve. — El volt veszve? — De el am. (gy aztan mindenki azt mondta, legjobb, ha az egész lakossagot bepakoljuk egypar oriasi Urhajéba, és attelepitjuk 6ket egy masik bolygora. Mondanddja végére érve elégedett nyégéssel délt hatra a kadban. — Ugy érti, hogy egy olyanra, amelyik kevésbé van elveszve? — kérdezte Arthur. — Mit mondott, kedves baratom? — Egy kevésbé elveszett bolygéra? Marmint, hogy oda akarnak-e atteleptlni. — Attelepiilni, igen. Igy aztan elhataroztak, hogy épitenek harom hajét, tudja, harom Urbarkat, és... De nem untatom magukat? — Nem, nem, dehogy — mondta Ford hatarozottan — Nagyon lebilincselé, amit mond. — Tudja, nagy 6r6ém ez szamomra — merengett a kapitany. — Marmint, hogy egyszer végre valaki massal is beszélgethetek a valtozatossag kedvéért. A masodtiszt pillantasai lazasan ldévelltek 6sszevissza a teremben, majd végil visszatelepedtek a tikérre, mint egy par légy, amit révid idére felriasztottak a kedvenc urulékérél. -— Az a gond az ilyen hosszu utazasokkal — folytatta a kapitany —, hogy az ember végill sajat magaval kezd el tarsalogni, ami borzaszt6an unalmas dolog, mert az esetek étven szazalékaban tudja, hogy mit fog mondani legkézelebb. — Csak dtven szazalékaban? — lepédétt meg Arthur. A kapitany egy pillanatig tsprengett ezen. — Igen, kérilbeltl az esetek felében, azt hiszem. Errél jut eszembe: hol van a szappan? — Addig halaszott ra, mig megtalalta. — Na mindegy — folytatta. - Szdval, az a lényeg, hogy az elsé hajéba, az A-ba kerilltek volna a ragyog6 koponyak, a vezet6k, a tudésok, a nagy miivészek, tudja, az o6sszes alkot6é, a harmadikba, a C hajéba pedig azok, akik ténylegesen dolgoztak, épitettek valamit. Igy a B hajdba, vagyis a miénkbe kerult mindenki mas, tehat a kézépréteg. A kapitany boldogan elmosolyodott. — Es minket kildtek ki elészor — fejezte be, egy kis firdérigmust himmédgve. A kis firdérigmus, amelyet direkt az 6 szamara komponalt vilaganak egyik legtermékenyebb rimfaragdja (aki pillanatnyilag a harminchatos tarol6ban szunydkalt vagy kilencszaz méterre téllk), egy olyan pillanatot hidalt at, amelyet masktlénben kinos csend téltétt volna ki. Ford és Arthur zavartan topogott, és kétségbeesve kertilte egymas tekintetét. — O66... — kérdezte Arthur egy pillanat mulva. — Tulajdonképpen mi volt a baj a bolygdjukkal? — Hat, amint mar mondtam, karhozatra volt itélve — felelte a kapitany. — Valami olyasmi volt, hogy éssze fog Utk6zni a nappal vagy mi. Vagy a hold fog nekiink jénni. Valami efféle. Akarmi volt is, abszolute borzaszté kilatassal kecsegtetett. — Jé! — szdlt kézbe az elsé tiszt. -— En meg ugy tudtam, hogy haromméteres piranhaméhek raja tamadt a bolygora. Ezek szerint mégsem ez volt a baj? A masodtiszt hatraperdult, a szemében az a fajita hideg és kemény tliz langolt, amit csak rengeteg aldozatos gyakorlas aran lehet elsajatitani. -— Nekem nem ezt mondtak! - sziszegie. - A parancsnokom szerint a bolygdt az a sors fenyegette, hogy fel fogja legelni egy hatalmas mutans csillagkecske! — Nahat, tényleg...? — mondta Ford Prefect. — Igen! Egy iszonyatos fenevad a pokol fenekérdl, tizezer mérféld hosszu, kaszaéles fogakkal, doceanforralé lehelettel, olyan karmokkal, amik kontinenseket képesek felszaggatni gydkeresttl, nap mddjara éget6 ezemyi szemmel, millid6 mérféldre tathat6, nyaladz6 allkapoccsal, egyszéval olyan szérnyUség, amilyent még soha, de soha... — Es biztos, ami biztos, magukat engedték elére, igaz? — érdeklédétt Arthur. — Ugy van — mondta a kapitany. — Mert mindenki gy volt vele — és szerintem igazuk is volt —, hogy a kézhangulat miatt nagyon fontos, hogy a tébbiek érezzék: olyan bolygéra mennek, ahol tisztak a telefonok, és szamithatnak egy jo hajvagasra. — Na, igen — helyeselt Ford. — Méltanyoland6é szempont, elismerem. Na és a t6bbi haj6, 666... k6vette magukat? A kapitany nem felelt régtén. Hatratekerte felsdtestét, és elnézett a hatalmas hajdtest felett, a Galaxis ragyogé kézéppontija felé. Hunyoritva flrkészte a_ hihetetlen messzeséget. — Nos, ha mar igy rakérdez — eresztett el egy enyhén rosszall6 pillantast Ford Prefect felé -, meg _ kell mondanom, hogy kulénéds mddon egy nyikkanast sem hallottunk felélik ét éve, amidta elindultunk... De bizonyara mégdtttink jarnak valahol. A kapitany pillantasa ismét a messzeségbe révedt. Ford tekintete kévette a kapitanyét, majd elgondolkodva ésszevonta a szemdlddkét. — Hacsak — mondta halkan — meg nem ette dket a kecske... — Na igen... — mondta a kapitany, akinek némi kétkedés lopédzott a hangjaba. — A kecske... — A kapitany tekintete atsiklott a hidat hatarol6 késztlékek és komputerek halmazara. A mUszerlampak artatlan pislogassal alltak a nézését. A csillagok felé fordult, de ezek sem 4arultak el semmit. Tisztjeire pillantott, akik szemlatomast a maguk gondolataival voltak elfoglalva. Ford Prefectre vandorolt a tekintete, aki valaszként felvonta a szemdldékét. — Tudja, fura egy dolog — szdlalt meg végtl a kapitany -, de most, igy elmesélve... Ugy értem, elsé tiszt, nem talalja kUl6ndsnek ezt az egészet? — 06666666... — felelte az elsé tiszt: - Nos — mondta Ford -, ugy latom, rengeteg megbeszélnivaléjuk lesz egymassal, ugyhogy kész az italokért, és ha ki tudnanak tenni minket a legkézelebbi bolygon, hat... — Na igen, ez egy kicsit problémas, tudja — mondta a kapitany -, mert azt a trajektorias bigyot még azelétt beallitottak, hogy elhagytuk volna Golgafrinchamet. Gondolom, részben azért, mert nem vagyok valami jé szamtanbol, és... — Ugy érti, hogy nem tudja iranyitani a hajot?! — kidltott fel Ford, akinek egyszerre elment a kedve ett6l a kérdezve ravezetéses jatéktdl. — No és mikorra szamitjak elérni azt a gyarmatositandd bolygdt? — O, hat mar majdnem ott vagyunk, azt hiszem — mondta a kapitany. — Barmelyik masodpercben megérkezhettnk. Talan ideje is volna befejeznem ezt a kis firdést. Csak nem tudom raszanni magam, olyan jolesik. — Tehat lenyegében egy percen beltil landolni fogunk? — kérdezte Arthur. — Nos, nem annyira landolni, mint... 666... mint inkabb... — Mint inkabb mit? — kérdezte Ford élesen. — Hat — valogatott a kapitany 6vatosan a szavak k6zdtt -, ugy rémlik, hogy a lezuhanas jobban... — Lezuhanas?! — kialtott fel egyszerre Ford és Arthur. — 066... igen — mondta a kapitany. — Igen, azt hiszem, ez része a tervnek: Volt ra valami borzaszi6 nyomés ok, ami pillanatnyilag nem akar beugrani. Valami, ami azzal volt... 666... Ford felcsattant: - Az egész bagazs egy rakas szerencsétlenség! — orditotta. — Ja, igen — csillant fel a kapitany szeme -, most mar emlékszem. Ez volt az. az ok! 25. fejezet A GALAXIS. Utikalauz stopposoknak ezt irja a Golgafrincham bolygordl: Osi és titokzatos térténetét legendak Gvezik: A bolygé féldje azoknak a harcosoknak kiontott vérétél vdrds, ill. helyenként zdld, akik meghdditasara tértek. Napszitta, kopar vidék ez, ahol a tikkaszt6 leveg6 parflimés forrasok illatatél terhes, amelyek nedve forréd és szaraz saklakon csordogal, taplalva a sdtét és mdsuszillatu zuzmdk témegét. A lazas szenvedélyek féldje ez, és a mamoros képzeleté, kUlénésen, ami a zuzmodkkal éléket illeti, de egyszersmind a htivés és borus gondolatoké is, féleg azok kérében, akik a zuzndfogyasztast megtagadjak, s arnyas fat talaltak maguknak a hisdlésre. Az acél, a vér és a hdésiesség fdldje ez, ahol a test és a lélek térekvése egyarant érvényesil. Ennyit réviden a bolygo térténetérdl. Es ebben az 6si és rejtélyes térténelemben az Arium nagy Kerengé KGltéi voltak a legrejtélyesebb alakok. Ezek a Kerengé Kdlt6k a tavoli hegyek hagdiban éltek, ahol is heverészve vartak a gyanutlan utazok csoportjait, hogy kérdttlk kerengve kévekkel hajigaljak meg 6ket. Amikor pedig az utazok kiabalni kezdtek, hogy mért nem takarodnak inkabb verset irni ahelyett, hogy mdasokat molesztaInak az 6rdkdés_ kéhajigalassal, hirtelen abbahagytak a dobalast, és belefogtak a hétszazkilencvennégy Vassilliani dalciklus valamelyikébe. Ezek a dalok mind rendkivil gydényértiek voltak, amit rendkiviliség tekintetében talan csak a hosszuk mult felil, és valamennyien egy kaptafara késziltek. A dalok elsé része arrél szdlt, hogyan ment vilagga egykoron dt bélcs herceg négy léval Vassillian varosabdl. A nemes hercegek, akik természetesen nemcsak bdlcsek, de batrak és dalidsak is voltak, tavoli féldekre vetédtek, emberevé o6riasokkal vivnak élethalalharcot, egzotikus filozdfiak elsajatitasan faradoznak, ktlénés_istenekkel teazgatnak, és gydényérii szdrnyeket szabaditanak ki vérszomjas hercegnék karmai kéztil mig végul kijelentik, hogy a megvilagosodas allapotaba jutottak, s ennélfogva vandorlasuk célja immaron elérettetett. A masodik és egyben sokkal hosszabb rész arrdl a huzakodasukrél szdl, hogy akkor most ki legyen az dtlik kézul, aki gyalog megy haza. Mindez a bolyg6 tavoli multjaban tértént. Mégis, eme kilénc poétak egyikének kései leszarmazottja volt az, aki kitalalta a fenyeget6 romlasrél szdl6 dajkameséket, amelyek lehet6vé tették a golgafrinchamieknek, hogy népességtik haszontalan egyharmadatél megszabaduljanak. A maradék kétharmad salardan kitartott eredeti lakhelyén, és sikerekben gazdag, drémteli életet élt addig, amig az egész civilizacidt ki nem irtotta egy virulens kor, amelyet egy piszkos telefonkagyl6 inditott utjara. 26. fejezet Azon az éjszakan a hajé zuhanva ért féldet egy kimondottan jelentéktelen, kékeszéld bolygén, amely egy szintugy jelentéktelen, sarga nap kérul keringett a Galaxis nyugati karjanak egyik fel nem térképezett szégletében, amelyet messze elkeriult az elékelé tarsasag. A becsapédast megeléz6 drakat Ford Prefect adaz s egyben hiabaval6é kiizdelemmel tdlt6tte, hogy atallitsa a hajé iranyitoszerveit az elére elrendelt uti célrél. Hamarosan vilagossa valt szamara a programozok szandéka. Az volt a céljuk, hogy a rakomanyt biztonsagban, ha nem is zd5kkenémentesen, juttassak el rendeltetési helyére, am ekézben a hajét magat annyira meg akartak nyomoritani, hogy még csak gondolni se lehessen a rendbe hozatalara. A suvité, izz6 ereszkedés az atmoszféran at lehantotta a hajdfelépitmény és a védéburok legnagyobb részét. A végs6, dicstelen hasas a zavaros mocsarban mindéssze néhany sdtétségben eltdltétt drat hagyott a legénység szamara, hogy felélessze és kirakodja a mélyhtitott rakomanyt, amelyre senki sem tartott igényt odahaza. A hajé csaknem azonnal stillyedni kezdett, lassacskan atadva gigantikus tsmegét a nyalkas ingovanynak. Az égen fel- felbukkanéd meteorok — a leszallas izz6 maradvanyai — vilagosra festették az éjszakai eget, élesen kirajzolva a hajo sdtét sziluettét. A hajé obszcén és gurgulazo nydgést hallatott a szirke, hajnal elétti derengésben, majd 6rdékre elmerilt a btizés mélységben. Masnap reggel a felkel6 nap hig fénye hatalmas térségre vetult, tele jajongé fodraszokkal, szdvivékkel, k6zvélemény- kutat6kkal és tarsaikkal, akik foggal-kér6mmel azon igyekeztek, hogy kijussanak a szarazra. Egy kevésbé eltékélt nap valdészintleg nyomban Ujra lebukott volna a latvanytol, am ez tovabbkuszott égi utjan, mignem egy idéd utan a melegit6 sugarak hatasa érezhet6vé valt a kimertilten verg6dé6 lények szamara. Aznap éjjel, korantsem meglep6 mddon, szamtalan menekulé fulladt a mocsarba, s_ tovabbi millidkra becstilhet6k azok, akiket a stllyed6 hajé szippantott magaval. Mindazonaltal a tulél6k szama igy is szazezrekre rugott. Ezek kikecmeregtek a kérnyez6 szarazulatra, ahol néhany tenyémyi szilard talajt kerestek maguknak, hogy legyen hol leroskadni és pihenni egy kicsit az atélt remalom utan. Ketten a tulél6k kdézul kissé tavolabb kerestek helyet maguknak. Ford Prefect és Arthur Dent a kézeli domboldalrdal figyelte a borzalmas fejleményeket. Valahogy nem sikerilt igazan atérezitk ezt az egészet. — Piszkos egy huzas — morogta Arthur. Ford egy bottal piszkalta maga eldtt a féldet. — En inkabb — vont vallat — egy probléma leleményes megoldasanak nevezném. — Mért nem képesek az emberek békében és harméniaban élni egymassal?! — sopankodott Arthur. Ford hangos és rendkivil 6blés nevetésre fakadt. — Negyenkett6! — mondta sunyi vigyorral. — Hiaba, nem megy! Na, nem baj. Arthur ugy nézett Fordra, mintha az meg6rilt volna, s minthogy semmi sem utalt az ellenkezdjére, ugy érezte, t6kéletesen helyénvalo a feltételezés, miszerint csakugyan igy all a helyzet. — Mit gondolsz, mi lesz vellik? — kérdezte egy idé utan. - Egy végtelen univerzumban barmi megtérténhet — mondta Ford. — Még az is lehet, hogy tulélik a dolgot. Kulénés, de ez az igazsag. Ford szemében furcsa fény villant, amint tekintetével végigpasztazta a vidéket, majd ismét megallapodott a nyomorusag alattuk elteruilé latvanyan. — Azt hiszem, ki fogjak huzni egy darabig — mondta. Arthur élesen Fordra nézett: — Mért mondod ezt? — kérdezte. Ford vallat vont. — Csak egy megérzés -— felelte, de nem volt hajlandé tovabbi felvilagositast adni. — Oda nézz! — mondita hirtelen. Arthur kévette Ford mutatoujat. Odalent, a szétszorddott sokasagban egy alak mozgott -— de lehet, hogy a »tamolygas” sz6 pontosabb képet adna arrdl, amit csinalt. Ugy tint, hogy valamit cipel a vallan. Mikézben egyik fekvé alaktél a masikig duléngélt, részeg mddjara hadonaszott feléjuk a nala lév6 targgyal. Egy idéd utan feladta és ésszeesett. Arthur nem tudta mire vélni a dolgot. — Filmezés — mondta Ford. — A tdrténelmi_ pillanatok megd6rikitése. — Nem tudom, te hogy vagy vele — tette hozza egy pillanat mulva —, de részemrdl lelécelek. Egy darabig csendben Ultek. Egy id6 utan Arthur ugy érezte, hogy mondania kell valamit. — O66... — mondta — tulajdonképpen hogy értetted azt, hogy lelécelsz? — J6 kérdés — mondta Ford. — Nem j6n be semmi. Arthur a valla félétt hatrapillantva latta, hogy Ford egy kis fekete doboz gombjait tekergeti. Ford egyszer mar elévezette neki ezt a Szub-Eta DetektO-Méter nevii ketyerét, de 6 csak szérakozottan rabdlintott, és nem firtatta tovabb a dolgot. Arthur szamara az Univerzum két részre oszlott: a Féldre és minden egyébre, ami azon kivil volt. Tekintve, hogy a Féld id6kézben megsemmistlt egy uj hipertirsztrada épitése miatt, ez a vilagkép meglehetésen féloldalasnak ttnhet, am Arthur ragaszkodott ehhez a féloldalassaghoz, minthogy ez jelentette szamara az utolsd ésszekét6 kapcsot egykori otthonaval. Mindenesetre a Szub-Eta Detekt-O-Méter hatdrozottan a ,minden egyéb” kategériajaba tartozott. — Hallgat, akar a sult hal — mondta Ford, megrazva a ketyerét. Az am, stilt hal, gondolta Arthur, unottan nézegetve maga kérul a primitiv vilagot. Mit nem adnék egy jo kis fdldi silt halért! -— Gondoltad volna - szdlt Ford ingertilten -, hogy semmiféle adast nem leszek képes fogni ezen a nyavalyas sargolyon? Mondd, figyelsz te egyaltalan? — Mi van? — kérdezte Arthur. — Csak az, hogy nyakig benne vagyunk — mondta Ford. — Ja? —- felelte Arthur, akit a hir nem igazan ért meglepetésként. —Amig nem jén be semmi ezen a vacakon — mondta Ford -, addig nulla az esélyiink ra, hogy elhagyjuk ezt a bolygét. Lehet, persze, hogy csak valami htlye alléhullam-hatasrdl van szo a bolygé magneses terében. Ez annyit jelent, hogy addig kell menntink kérbe, amig j6 helyet nem talalunk a vételre. J6ssz? Ford felszedte a cuccat, és elindult. Arthur lenézett a dombrdl. A kameras férfi épp idejében vergédétt talpra, hogy lefilmezhesse, ahogy az egyik kollégaja O6sszeesik. Arthur letépett egy flszalat, és elindult Ford utan. 27. fejezet — Remélem, kellemes volt a vacsora — mondta Zamiwoop a padlén lihegé6 Zaphodnak és Trilliannek, miutan azok ujra materializalé6dtak az Arany Sziv csillaghaj6 parancsnoki hidjan. Zaphod_ kinyitotta néhany szemét, és fenyegetéen méregette vellik Zarniwoopot. — Maga?! — békte ki Zaphod. Talpra vergédétt, és odébb tantorcott. Talalt eqv széket. lerogyvott ra. — Betaplaltam a komputerembe az uti célra vonatkozo valészinitlenségi koordinatakat — mondta Zarniwoop. — Nemsokara megérkeziink. Addig pihenjen és késztiljén fel lelkileg a talalkozasra. Zaphod egy szdt sem szolt. Felkelt, odatamolygott egy kis szekrényhez, és eléhuzott egy Uveg janxeszt. Jot huzott beldle. — De ha ezzel végezttink — mondta Zaphod agresszivan -, akkor csakugyan végeztiink, igaz? Oda megyek, ahova akarok, azt csinalok, amit akarok, kifekszem a napra meg minden. — Azattdl fligg, hogy sul el a talalkozas — felelte Zarniwoop. — Zaphod, ki ez az ember? — kérdezte Trillian, aki még mindig bizonytalanul allt a laban. — Mit keres itt? Miért van a hajonkon? — Ez itt egy ostoba alak — felelte Zaphod -, aki talalkozni akar az Univerzumot iranyit6é pasassal. — Aha — mondta Trillian, és elvette az tveget Zaphodtol, hogy maga is igyon beldle... — Szoval, egy karrierista. 28. fejezet Az a legnagyobb gond... az az egyik legnagyobb gond, tudniillik van beldle tébb is... szdval, az emberek kormanyzasaval kapcsolatos szamtalan f6 gond egyike annak a személyével fligg 6ssze, akire ezt az egész dolgot rabizzak, jobban mondva, akinek sikertl ravennie a t6bbieket arra, hogy engedjék meg neki, hogy azt csinaljon veluk, amit akar. Osszegezve: jdl ismert tény, hogy azok az emberek, akik mindenaron kormanyozni akarjak a t6bbieket, ipso facto, a legalkalmatlanabbak erre a célra. Az dsszegzést ésszegezve: ha valaki el tudja érni, hogy elndkké valasziassa magat, akkor arra a vilagért sem szabad rabimi ezt a munkat. Az dsszegzés dsszegzését ésszegezve: az emberekkel folyton csak baj van. A helyzet tehat a kévetkez6é: a Galaxis egymast kéveté elndkei annyira élvezik a hatalommal jard hihot és palavert, hogy csak nagyon ritkan vesaik észre, hogy valdjaban nincs is hatalmuk. Es valahol a hattérben ott all mdg6ttlk valaki... Hogy kicsoda? Csakugyan. Ki lehet az, aki kormanyoz, ha nem hagyjak kormanyozni azt, aki hajland6 volna ra? 29. fejezet Egy jelentéktelen kis vilagban, valahol a nagy semmi kézepén — vagy pontosabban: annak a valaminek a kézepén, amit sohasem talalna meg senki, mert egy hatalmas valdszintitlenségi mezé védi az egészet, amelyhez mindéssze hat embernek van hozzaférése az egész Galaxisban — éppen esett az esé. Ugy zuhogott mar orak ota, mintha dézsabdl dntétték volna. Az esé kéddé porlasztotta a tenger felszinét, elverte a fakat, sarftirdévé kdpulte-dagasztotta a tengert dvezé kietlen vidéket. Pattogva zuhogott a kietlen vidék kézepén all6 kunyhd hullamlemez tetejére, elmosta a régdés dsvényt, amely a kunyhdtol a tengerpartra vezetett, és szétszorta az érdekes kagylohéjakbol rakott csinos kupacokat. A viské tetejét zuhogé esé filsiketit6en hangzott odabent, am ez mégis elkertilte a lak6 figyelmét, aki egész massal volt elfoglalva. Magas, gdéthdéds férfi volt a kunyho tulajdonosa, durva, szalmaszind hajjal, amely atnyirkosodott a tet6n atszivarg6 cseppektél. A ruhaja kopottas volt, a hata gérbe, s a szemei — noha ébrén volt — mintha egy alvdé lettek volna. A kunyhé kézepén utdtt-kopott karszék allt, mellette egy éreg, Osszekaristolt asztal. A berendezéshez_ tartozott tovabba egy régi matrac, néhany parna meg egy kicsi, de meleg kalyha is. Mindeme targyakon kivil volt odabent egy 6reg és kissé viharvert macska is, és épp ez kétdtte le most a férfi minden figyelmét. A géthés alak a macska f6lé hajolt. — Cic, cic, cic — mondta. — Cicuka-micuka-cucika... akar egy kishalat a cica? Szép kis halacska... akarja a cica? A macska hatarozatlannak latszott a kérdésben. Kelletlentl, mintha csak szivességet tett volna gazdajanak, megitégette mancsaval az elébe tartott haldarabot, majd észrevett a padlén egy porszemet, és arra 6sszpontositott. — Nem kell a halacska a cicanak? Akkor a cica le fog fogyni, és elpusztul — mondta a férfi. — Gondolom én, ambar ki tudja? — tette hozza bizonytalanul. Ismét odakinalta a halat. — Enni, vagy nem lenni — mondta —, ezitt a kérdés. Gondold meg, cicam. Azt hiszem, jobb, ha én ebbdl kimaradok. — Felsdhajtott. — Azt gondolom, hogy a hal finom, am ugyanakkor azt is, hogy az esé nedves. Hat ki vagyok én, hogy igazsagot tegyek ebben a kérdésben? Otthagyta a halat a féld6n a macskanak, és lepihent a karszékbe. — A, jol vélem latni, hogy megjétt az eszed, és eszed a halat? — mondta végil, miutan a macska, a porszem nyujtotta szérakozasi lehet6ségek teljes skalajat kimeritve, ravetetté magat a halra. — Oriildk, hogy enni latlak — mondta a férfi —, mert ellenkezé esetben képes lennél a lelki szemeim lattara elpusztulni. Felvett az asztalrél egy darab papirt és egy ceruzacsonkot. Egyiket az egyik kezében, a masikat a masikban tartva azon kisérletezett, hogy milyen kilénb6z6 mddokon lehet a kett6t 6sszehozni. Egyszer a papir ala tartotta a ceruzat, aztan féléje, aztan meg mellé. Megprdobalta a papirt a ceruza kéré tekerni, aztan a ceruzat a papir kéré. A ceruza tompa végével dérgdlni kezdte a papirt, aztan a kihegyezett véggel kisérletezett: A ceruza hegye most nyomot hagyott a papiron, s ez a felfedezés, mint mindig, most is felillanyozta. Ujabb papirlapot vett fel az asztalrél. Ezen keresztrejtvény volt. Réviden tanulmanyozta, s mielétt elunta volna a dolgot, beirt néhany meghatarozast. Rault a kezére. Erdeklédéssel konstatalta, hogy csontos Ulepe nyomja a kezét. —Ahal messzrél val6é — mondta -, legalabbis igy hallottam. Vagy csak Ugy képzelem, hogy hallottam. Amikor j6nnek azok az emberek — vagy amikor a képzeletemben j6nnek — azon a hat fényes, fekete hajon. Megjelennek vajon a te képzeletedben is, cicam? Te is szoktad latni 6ket? A macskara nézett, de azt jobban lekététte az igyekezet, hogy minél elébb legytrje a halat, mint az efféle spekulaciok. — Es amikor hallom a kérdéseiket, te is hallod ket? Mit jelentenek ezek a hangok szamodra? Lehet, hogy azt gondolod, hogy csak énekelnek valamit neked? — Ezen elmerengett egy kicsit, és régtén észrevette a buktatét a feltételezésben. — Lehet, hogy valéban neked énekelnek — mondta —, és én csak azt hiszem, hogy kérdéseket inteznek hozzam? Ujabb sztinetet tartott. Néha napokig tartott ndla a sziinet, csak hogy lassa, milyen is az. — Gondolod, hogy ma is itt jartak? — mondta. — Mert én igen. Ossze van sarozva a padi, cigaretta és whisky van az aszialon, hal van a tanyérodban, és az emlékuk ott van a képzeletemben. Tudom, hogy nem valami meggy6z6 bizonyitékok, de hat nem kézvetett-e minden bizonyiték? Es nézd csak, hagytak még itt valamit nekem. Atnyult az asztalon, és magahoz huzott néhany targyat. — Keresztrejtvény, szotarak és egy kalkulator. Kézbe vette a kalkulatort, és jatszadozni kezdett vele. Ez lek6tétte vagy egy ora hosszaig. A macska kdézben elaludt, de az es6é tovabb zuhogott odakint. Végtl félretette a szamolégépet. — Azt hiszem, igazam lehet, amikor arra gondolok, hogy kérdéseket tesznek fel nekem — mondta. — Csak azért vallalkozni ilyen hossai utra, hogy neked énekeljenek, szerfelett kUl6ndés viselkedés volna a résztikrél. Legalabbis nekem annak ttinne. De hat ki tudja? Ki tudja? Felszedett egy szal cigarettat az asztalrdl, s meggyujtotta egy darab parazzsal, amit a kalyhabdl vett ki. Mélyen beszivia a flst6ét, majd kényelmesen hatraddlt. — Azt hiszem, ma is lattam egy hajot az égen — monda végul. — Egy nagy fehér hajét. Sose lattam még ezt a nagy fehéret, csak azt a hat kis feketét. Meg a hat zdldet. Esa tébbit, ami — azt mondjak — olyan messzirél jon. De a nagy fehéret soha. Lehet, hogy bizonyos kértilmények kézt hat kis fekete ugy nézhet ki, mint egy nagy fehér? Lehet, hogy inkabb egy pohar whiskyt kéne innom? lgen, ez valészintbbnek ttnik. Felallt, hogy felvegyen egy poharat a matrac mellél. Tdltétt egy adagot a whiskystivegbél, aztan megint letlt. —Lehet, hogy valaki mas akar meglatogatni — mondita. Szaz méterrel odébb az Arany Sziv kint azott a zuhogd esdben. Harom alak tint fel a kajlitnyilasban. Behuzott nyakkal igyekeztek tavol tartani az esdt az arcuktdl. — Oda be? — kialtotta tul Trillian az esdt. — Igen — felelte Zarniwoop. — Abba a kunyhéba? — Igen. — Ktléndés — mondta Zaphod. — Itt a nagy semmi kézepében?! — csodalkozott Trillian. — Szerintem eltévesztetttk a hazszamot. Az nem lehet, hogy az Univerzumot egy kunyhdébdl iranyitsak! Elindultak az 6ml6é esében. Bérig azva érték el az ajtét. Bezérgettek. Dideregve vartak bebocsatasra. Az ajté kitarult. — Igen? — mondta a férfi. — Elnézést — mondta Zarniwoop -, de bizonyos jelek arra engednek kévetkeztetni, hogy... — Maga iranyitja az Univerzumot? — kérdezte Zaphod. A férfi Zaphodra mosolygott. — Igyekszem elkertilni — mondta. — Vizesek lettek? Zaphod racsodalkozott a férfira. — Hogy vizesek-e?! — kialtotta. — Mért, ugy néziink ki, mintha nem lennénk vizesek? — Nem, szamomra nagyon is vizesnek tlinnek — mondta a férfi —, de hogy ezt maguk hogyan élik meg, az megint mas dolog. Ha ugy gondoljak, hogy a melegt6l szarazabbak lesznek, akkor jobb, ha bejénnek. Bementek. K6érulnéztek a paranyi kunyhéban. Zarniwoop enyhe undorral, Trillian érdeklédéssel, Zaphod élvezettel. — Hé, 666... — mondta Zaphod — hogy hivjak magat? A férfi zavartan nézett rajuk. — Nem tudom. Gondolja, hogy hivni kéne valahogy? Nem volna_ szerfelett kilénés dolog nevet adni egy halom bizonytalan érzéki benyomasnak? A férfi hellyel kinalta Trilliant. Jomaga a szék karfajara Uult, Zamiwoop mereven az asztalnak tamaszkodott, Zaphod pedig lefekUdt a matracra. — Nocsak! — mondta Zaphod. -— Ez hat a hatalom székhelye! — Megcirégatta a macskat. — lde figyellen — mondta Zamiwoop. — Néhany kérdést szeretnék feltenni maganak. — Rendben — monda a férfi baratsagosan. — Ha gondolja, nyugodtan énekelhet a macskamnak. — Szereti, ha énekelnek neki? — kérdezte Zaphod. — Ezt téle kell megkérdeznie — mondia a férfi. — Mért, tud beszélni? — kérdezte Zaphod. -— Nem emlékszem ra, hogy valaha is beszélt volna — mondta a férfi —, de hat nem tul j6 a memoriam. Zamiwoop eléhuzott néhany feljegyzést a zsebébdl. — Lassuk csak — mondta -, ugyebar maga az, aki az Univerzumot iranyitja? — Ki tudna azt megmondani? — felelte a férfi. Zamiwoop kipipalt egy pontot a jegyzetében. — Midta csinalja ezt? — O! — mondta a férfi. - Ez a kérdés a multra vonatkozik, ugye? Zamiwoop értetlentl nézett ra. Nem éppen ilyen valaszra szamitott. — Igen, arra — mondta. — Ki tudja — mondta a férfi —, hogy a mult nem csupan egy fikcié-e, mely arra szolgal, hogy a kézvetlen fizkai benyomasaim és a_ lelkiallapotom kézdtt fesziilé ellentmondast feloldja? Zamiwoop a férfira meredt. Atazott ruhdja gdézdlégni kezdett. — $zoval, maga minden kérdésre igy szokott felelni? A férfi habozas nélkil valaszolt: — Csak azt mondom, ami az eszembe Otlik, amikor ugy képzelem, hogy az emberek kérdéseket intéznek hozzam. Mast nem mondhatok. Zaphod boldogan felnevetett. — Erre inni kell — mondta, és eléhuzta a janxeszes Uveget. Felpattant, hogy atadja az Univerzum iranyit6janak, aki 6rémmel vette at a flaskat. — Rajta, nagy uralkodém — folytatta —, hogy is van ez? — Ide hallgasson — mondta Zarniwoop. — Emberek jamak ide, ugye? Hajékkal... — Azt hiszem, igen — mondta a férfi, és atadta az liveget Trilliannek. — Es megkérik magat — folytatta Zarniwoop —-, hogy déntsén _helyettlk. Emberi életekrél, —_ vilagokrdl, nemzetgazdasagrol, haborukrol, mindenfélérél, ami odakint Zajlik az Univerzumban. — Odakint? -. kérdezte a férfi. — Hol odakint? — Hat odakint! — mutatott Zarniwoop az ajtora. — Honnan tudja, hogy van-e barmi is odakint? — kérdezte a férfi. -— Csukva van az ajto... Az esé tovabb zdrgette a badogtetét. Meleg volt a kunyhdéban. — De hisz tudja, hogy egy egész Univerzum van odakint! — kialtott fel Zarniwoop. — Nem intézheti el azzal a felelésségét, ha kijelenti, hogy az egész nem is létezik! Az Univerzum iranyitéja hosszu ideig gondolkodott, s kézben Zarniwoop csak ugy remegett a duhtél. — Nagyon biztos a tényeiben — mondta végil. — En nem tudnék megbizni egy olyan ember gondolataiban, aki biztosra veszi az Univerzum létezését, ha van olyan egyaltalan. Zamiwoop még mindig remegett, de csendben maradt. — En csak a magam univerzuma felél dénték — folytatta halkan a férfi. - Az én univerzumom a szemembél és a filembél all. Minden egyéb csak feltételezés. — Hat maga nem hisz semmiben?! A férfi vallat vont, és félvette a macskajat. — Nem értem, mire gondol — mondta. — Hat nem érti, hogy amit itt, ebben a kunyhdéban elhataroz, az embermilliék sorsat dénti el? Ez egyszertien borzalmas! — Nem tudom. Sohasem talalkoztam azokkal az emberekkel, akikrél beszél. Es gyanitom, hogy maga sem. Ezek csak szavakban léteznek mind. Balgasag azt allitani, hogy tudjuk, mi van a t6bbi emberrel. Ezt csak 6k tudhatjak, feltéve, ha léteznek. Nekik is megvan a maguk szembél és fUlbdl allé univerzumuk. —Azt hiszem, kiugrom egy pillanatra — szdlt kézbe Trillian, és kisétalt az esdébe. — Nem hisz masok létezésében? — eréskédétt Zarniwoop. — Nines véleményem a dologrdl. Honnan is volna? —J6 volna utananézni, mi van Trilliannel — mondta Zaphod, és kisurrant az ajton. Odakint Trillianhez fordult. — Mit gondolsz, egész j6 kezekben van az Univerzum, nem? — Nagyon j6 kezekben — felelte Trillian, és elindultak az esdben. Odabent Zarniwoop tovabb erdltette az esanecserét. — Hat nem képes felfogni, hogy emberek élete és halala mulik a szavan? Az Univerzum ura kivart, ameddig tudott. Amikor meghallotta a hajomotorok inditasat jelz6 halk zajt, beszélni kezdett, hogy a hangja elfedje a neszt. — Nekem ehhez semmi kézém — mondta. — En nem foglalkozom az emberekkel. Az tr a megmondhatdja, hogy nem vagyok egy kegyetlen ember. — Nocsak! — kapta fel a fejét Zarniwoop. — Azt mondta, hogy ,az Gr’? Ezek szerint mégiscsak hisz valamiben? — A, az csak a macskam! — mondta a férfi_ nydjasan. Felvette a macskat és megcirégatta. — Ugy hivom, hogy ,az tr”. Kedvelem Gt. — Rendben — mondta Zarniwoop, megprébalva sarokba szoritani ellenfelét. — Hat azt honnan tudja, hogy 6 létezik? Honnan tudja, hogy 6 tudja-e, hogy maga kedveli dt, vagy élvea-e azt, amit a maga kedvességének vél? — Sehonnan — mosolyodott el a férfi. - Fogalmam sincs réla. Egyszerien csak jdlesik egy bizonyos mddon viselkedni azzal a valamivel szemben, ami szamomra egy macskanak ttinik. Mért, maga nem igy szokott viselkedni? Elnézést, azt hiszem, elfaradtam. Zamiwoop lemond6 sohajjal nézett kéril. — Hol vannak a tébbiek? — kérdezte hirtelen. — Miféle tébbiek? — kérdezte az Univerzum ura, majd hatradélt a székében, és ujratéltétte a whiskyspoharat. — Beeblebrox és a lany. Az a kett6, aki itt volt! — Nem emlékszem senkire. A mult fikcié csupan, mely arra szolgal... — Baromsag! — fakadt ki Zarniwoop, és kirohant az esébe. A hajé elttint. Az es6 tovabb képtilte a sarat. Semmi sem utalt arra, hogy az imént-még egy hajd volt odakint. Zamiwoop beleorditott az esébe. Megfordult, visszaszaladt a kunyhdhoz, de az ajiét zarva talalta. Az Univerzum ura elszunditott a székben. Egy id6é utan ismét elkezdett jatszani a papirral és a ceruzaval, és 6rémmel fedezte fel, hogyan lehet nyomot hagyni egyikkel a masikon. Odakintrél ktlénb6z6 zajok sztrédtek be, de nem volt bizonyos a valédisagukban. Aztan egy alld hétig beszélt az asztalahoz, hogy lassa, hogyan reagal a dologra. 30. fejezet Aznap éjel tisztan, szemkapraztatoan elébujtak a csillagok. Ford és Arthur akkora tavolsagot hagyott maga mdégédtt, amelynek hosszat nem allt mddjukban megbecsilni. Végre pihendét tartottak. Az éj hts volt, a leveg6 tiszta és balzsamos, a Szub-Eta Detekt-O-Méter pedig tovabbra is néma maradt. Csodalatos nyugalom lebegett a vilag felett, magikus békesség, mely a fak finom illataval, a rovarok halk zsongasaval és a csillagok ragyogasaval kombinalédva csillapitélag hatott felzaklatott idegeikre. Mindez még Ford Prefectet is elgondolkodtatta — pedig 6 mar tébb vilagot latott életében, mint amennyit egyetlen hosszu délutan alatt lehetséges lett volna felsorolni —, hogy nem ez a vilag-e a leggydény6ériibb valamennyi kézul. Egész nap messze nyuld, dimbes-dombos zdld vidéken haladtak, melyet dus pazsit takart, tele buja illatu viragokkal 6s magas, stiri lombu fakkal. A nap melegitette, a lenge szell6é htsitette éket, Ford Prefect pedig mind ritkAabban vette el6 a Szub-Eta Detekt- O-Métert, és egyre kevésbé bosszantotta, hogy az még mindig nem volt hajland6 megszolalni. Kezdte egészen megkedvelni ezt a helyet. Noha az éjszakai leveg6 hivds volt, jol és mélyen aludtak a szabad ég alatt, s néhany éraval késébb — épp leszall6ban volt a harmatdjult erdvel ébredtek. Ehesek voltak mind a ketten. Szerencsére Ford néhany zsémlét gyémészélt a szlityéjébe a Teljesutban, s most ezt kaptak be reggelire, mielétt tovabbmentek volna. Eddig teljesen Gtletszertien vandoroltak, de most hatarozottan kelet felé vették az iranyt. Ugy gondoltak, hogy ha fel akarjak deriteni ezt a vilagot, akkor tudniuk kell azt is, hogy merrél jannek és merre tartanak. Mar majdnem dél volt, amikor elészér akadtak olyan jelre, amely a vilag lakott voltara utalt. Egy félig kibukkané arc volt ez, amely 6ket figyelte. Alighogy észrevették, mar el is tint megint. A retinajukban érzétt kép egy humanoidtdl szarmazott, akiben inkabb kivancsisagot ébresztett hirtelen felbukkanasuk, semmint félelmet. Féléraval késébb ujabb, az els6héz hasonlé arcot pillantottak meg, majd tiz percre ra még egyet. Egy perc mulva kijutottak egy tagasabb tisztasra. Megalltak. A tisztas kézepén vagy két tucat férfi és né allt Mozdulatlanul néztek szembe Forddal és Arthurral. Némelyik asszonyhoz gyerekek tapadtak, s a hattérben egy sor diledezd, agyagbol és agakbdl épult visk6 latszott. Ford és Arthur lélegzet-visszafojtva bamulta a csoportot. A legmagasabb férfi alig volt t6bb szazétven centinél. Enyhén eléregérnyedt tartasban alltak, hosszu volt a karjuk, és alacsony a homlokuk. Tiszta, élénk szemik érdeklédéssel figyelte az idegeneket. Latva, hogy nem viselnek fegyert, és nem kézelednek feléjuk, Ford és Arthur kissé megnyugodott. A két csoport egy darabig csak méregette egymast. Mindkét fél 6vakodott a mozdulatoktol. A bennsziléttek meglepetinek latszottak a behatol6k miatt, s noha semmi jelét nem mutattak az agressziv szandéknak, egészen nyilvanval6 volt, hogy kdézeledést nem _ dhajtanak kezdeményezri. Nem tértént tehat semmi, s ez valtozatlanul igy ment tovabb két egész percig. Két perc utan Ford ugy itélte meg, legfébb ideje, hogy valami térténjék. — Hellé — mondta. Az asszonyok kissé kdézelebb vontak magukhoz a gyermekeiket. A férfiak alig mozdultak, am egész megjelenésuk elarulta, hogy az Udvédést nem fogadtak szivesen — nem mintha tuls4gosan megorroltak volna érie, de semmiképp sem 6rultek neki. A férfiak egyike, aki valamivel elérébb allt a tbbieknél, és ennélfogva a vezértik lehetett, elélépett. Az arca komoly volt, nyugodt, csaknem Unnepélyes. -— Agghhhaaggghhhrrr ah ah rah aargh — mondta csendesen. Ez meglepetésként érte Arthurt. Annyira hozzaszokott mar ahhoz, hogy mindenrél, amit hall, azonnali forditast kap a filében lév6 Babel-haltél, hogy mar el is felejtette a jelenlétét, és most is csak azért jutott eszébe, mert Ugy tint, mintha nem mtikédne. Elméje mélyén jelentések arnyai vibraltak ugyan, de semmi olyan, amit salardan meg lehetett volna ragadni. Arra tippelt — mellesleg helyesen -, hogy ezek az emberek még csak a_ beszéd alapkezdeményeinél tartanak, s ezért nem képes a Babel- hal segiteni. Fordra pillantott, aki 6sszehasonlithatatlanul tapasztaltabb volt az efféle Ugyekben. — Szerintem — sairte ki Ford a szaja sarkan — azt kérdea té6link, nem lennénk-e szivesek nagy ivben elkerilni a falujukat. Egy pillanattal kés6ébb a férfilény beszédes kézmozdulattal megerésiteni latszott ezt az értelmezést. — Raargggghhh arrgggh, argh argh (ah ah) rraarraah ag — folytatta a férfilény. -— Amennyire ériem - mondta Ford -, nagy altalanossagban arrél van szd, hogy nyugodtan folytathatjuk az utunkat, amerre nekUnk tetsak, de nagyon boldogga tennénk éket, ha inkabb megkertlnénk a falut, ahelyett hogy atmegytnk rajta. — Hat akkor mit csinaljunk? — Azt mondom, tegyUk éket boldogga -, javasolta Ford. Lassan, évatosan kévették a tisztas peremét. Ez lathatoan jO fogadtatasra lelt a bennsziilétteknél, akik enyhe meghajlas utan tovabb intézték dolgaikat. Ford és Arthur folytatta utjat az erdédben. Néhany szaz méterrel a tisztas utan hirtelen egy kis rakas gyimdlcsdét vettek észre az 6svény mentén: egyrészt apré bogydfélék voltak ezek, amelyek felttinéden hasonlitottak a malnara és az eperre, masrészt kasas, zdld héju nagyobbak, amelyek a kértére emlékeztettek, ugyancsak feltlinéen. Egészen eddig messzire elkerilték a _ ktlénféle gyUmédlcséket, noha a fak és a bokrok roskadoztak téluk. — Fogjuk fel ugy — mondta Ford Prefect utjuk kezdetén, hogy az idegen bolygdékon talalhaté gylimédlcsfélék vagy meg6lik az embert, vagy életben tartjak. Ennél fogva csak akkor érdemes kisérletezni vellik, ha véegképp nem akad mas. Tartsd mindig szem elétt: az egészséges stoppolas titka a vitaminszegény taplalkozas. Ford és Arthur tehat nem minden gyanakvas nélkul nézte az ésvényen heveré rakast. Olyan étvagyuk lett a latvanytol, hogy csaknem beleszédiltek. — Fogjuk fel igy — mondta Ford —, 666... — Igen?... — mondta Arthur. — Azon gondolkodom, — hogyan is kéne felfognunk, hogy a végén megehessuk az egészet... — magyarazta Ford. A lombok kézt atszir6d6 napsugaér megcsillant a kértekinézeti dolgok feszail6 héjan. A malna- és eperkinézetii dolgok kévérebbek és érettebbek voltak valamennyi Arthur altal latott malna- és eperszemnél, beleértve azokat is; amelyek kizardlag tejszines fagylaltreklamokon fordulnak el6. — Mi volna, ha elészdr ennénk, és csak azutan gondolkodnank? — vetette fel Arthur. —Lehet, hogy épp ezt akarjak elérni. — Oké, akkor fogjuk fel igy... — Eddig jél hangak. —Eza gylimilcs azért van itt, hogy megegylik. Lehet, hogy eheté, lehet, hogy mérges. Vagy megetetni akarnak vele, vagy megétetni. Ha mérges, és nem esszlik meg, akkor, egyszertien masképp fognak végezni veltink. Ha tehat nem esszuk meg, mindenképp végink van. — Tetsak, ahogy gondolkodsz — mondta Ford. — Rajta, egyél meg egyet! Arthur bizonytalanul felvett egy kértekinézetti dolgot. — Sokat t6prengtem azon az édenkertes sztorin — mondta Ford. — He? —Edenkert. Fa. Alma. Emlékszel erre a részre, nem? — Persze. — Eza ti istenetek odarak egy almafat a kert k6zepébe, és azt mondja: ,Oké, sracok, azt csinaltok, amit akartok; de ah, ne egyetek az almabdl!” Es erre, mit ad isten, mégis esznek beldéle, és erre 6 eléugrik egy bokorbdl, és rajuk kialt ,Na, most aztan megvagytok!”. Persze, az sem valtoztatott volna a leanyzo fekvésén, ha nem eszik meg az almat. — Miért nem? — Azért, mert akinek olyan a mentalitasa, hogy szeret kalappal alcazott téglakat kinn hagyni a jardan, az sose adja fel. A végén ugyis besétalsz az utcajaba. — Te meg mirél beszélsz?! — Nem érdekes, edd meg szépen azt a gylimdlcsot. — Tudod, ez a hely tényleg majdnem olyan, mint az éden. — Edd meg a gytimélcsét. —... 6s ugyanolyan a trakta is. Arthur beleharapott a kértekinézetti dologba. — Kérte — mondta. Néhany pillanat alatt vegeztek az egésszel. Ford Prefect megfordult és elkialtotta magat: — Kész6njik! Nagyon szépen készénjuk! — kialtotta. — Igazan nagyon kedvesek! Aztan elindultak tovabb. A kelet felé tart6 utazas kévetkez6 dtven mérféldjén uj meg uj gylmdélcsadomanyra bukkantak az dsvényen, és noha egyszer-kétszer sikerult megpillantaniuk a fak kézt egy-egy férfilényt, kézvetlen talalkozasra t6bbé mar nem kerult sor. Mindketten szimpatikusnak talaltak ezt a népet, amely vilagosan kinyilvanitotta, hogy 6ril, ha békén hagyjak. Otven mérfdlddel odébb megsztint a gylimdlcs- és bogyoellatas, mert elérték a tengert. Nem strgette d6ket az idéd. Szép kényelmesen_ tutajt épitettek maguknak, és nekivagtak a tengemek. A viz viszonylag nyugodt volt, mindédssze kérilbeliil hatvan mérféld széles, s az atkelés elég kellemesen telt. A vidék, ahol partra szalltak, legalabb olyan szép volt, mint ahonnan jottek. Az életik tehat nevetségesen felhdtlen volt, s egyelére vigan megbirkéztak a _ célialansag és _ izolaltsag problémajaval is: egyszertien nem vettek rdla tudomast. Ha a tarsasag utani vagy elhatalmasodott volna benntik, tudtak volna, hogyan elégitsék ki, de egyelére Griltek, hogy a golgafrinchamieket t6bb szaz mérféldre maguk médgdtt hagytak. Mindazonaltal Ford Prefect ismét gyakrabban vette elé a Szub-Eta Detekt-O-Métert. Mindéssze egyszer észlelt valamilyen jelet, de az is olyan gyenge volt, és olyan hatalmas tavolsagrdél érkezett, hogy ez jobban lehangolta, mint a masktlénben folytonos némasag. Pillanatnyi szeszélynek engedve északnak fordultak. Tébbheti vandorlas utan ujabb tengerhez értek, épitettek egy masik tutajt, és atkeltek rajta. Ezuttal nehezebb volt az ut, a klima hidegebbé valt. Arthur egy kis mazochista bettésre gyanakodott Ford Prefectnél. Az utazas fokoz6d6 nehézsége mintha egyfajta céltudatossagot keltett volna benne, ami masktlénben hianyzott beldle. Feltart6ztathatatlanul nyomult elére. Eszak felé tarté Utjuk lélegzetelallita szépségii hegyvidékre vezette d6ket. A hatalmas, csipkézett, hdfedte csucsok megigézték érzékeiket. A hideg csontjukig hatolt. Allatbérékkel és -prémekkel fedték be testiiket. Ezeket Ford Prefect szerezte azzal a technikaval, amit kiugrott pralita szerzetesekt6| lesett el, odafenn a Hunian hegyeiben, ahol egy elmeszorfbazist Uzemeltettek. A Galanxis tele van frissiben kiugrott pralita szerzetesekkel, mert az agykontrolltechnikak, amelyet Cet a rend a vallasos fegyelem erésitése érdekében fejlesztett ki, egészen egyszertien szenzacidsak, és rendkivil sok szerzetes hagyja el a rendet kézvetleniil az utan, hogy a vallasi tréninget befejezte, még mielétt letette volna a végsd fogadalmat, miszerint élete hatralévé6 részét egy aprd fémladaba zarva tolti el. Ford technikaja szemlatomast f6ként abbdl allt, hogy egy darabig cséndben maradt és mosolygott. Egy id6 utan aztan valamilyen allat — példaul egy 6z — jelent meg ilyenkor a fak kézt, figyelmesen nézve Fordot. Ford csak tovabb mosolygott, pillantasa ellagyult, a szeme csillogott, Ugy tnt, mintha mély és egyetemes szeretet sugarzott volna beléle, olyan szeretet, amely a teremtés egészét dleli magahoz. Csodalatos nyugalom kéltézdtt ilyenkor az egész kérnyez6 vidékre, békés és dertis — mindez egyetlen atszellemilt férfi emanacidjaként. Az 6z lépésrdl lépésre kézelitett, mig végul szinte mar az orraval érintette Fordot. Ez volt az a pillanat, amikor Ford Prefect hirtelen elérenyult, és eltérte az allat nyakat. — Feronomkontroll — magyarazta Ford. — A megfelelé illat eléallitasan mulik az egész. 31. fejezet Néhany nappal azutan, hogy partra szalltak a hegyes vidéken, ujabb tengerparthoz értek, amely atldsan huzddott eléttuk délnyugattél északkelet felé. Fenségesen gyényérti volt ez a taj: a partvonalat mély szakadékok — fjordok — szabdaltak, helyenként égbe meredé jégttikkel tarkitva. Tovabbi két napon at kusztak-masztak a sziklakat és a gleccsereket, lenyligézve a taj szépségétél. — Arthur! — kialtott fel hirtelen Ford. A masodik nap délutanjan jartak. Arthur egy magas sziklan ult, és onnan nézte a mennydérgé tengert, amint hullamai a sziklas hegyfokot ostromoltak. — Arthur! — kialtott ismét Ford. Arthur arrafelé nézett, ahonnan Ford gyenge hangjat hozta felé a szél. Ford egy gleccsert tanulmanyozott éppen, amikor Arthur ratalalt. Egy kékes szini, massziv jégfal t6vében kucorgott, és rendkivul izgatott volt. Tekintete Arthur szemébe furdédott. — Nézd! — mondta. — Nézd! Arthur nézett. Semmi mast nem latott, csak a kékes szind, massziv jégfalat. — Aha — mondta -, egy gleccser. Mar lattam. — Nem — mondta Ford. — Csak nézted, de nem lattad. Nézd! Ford a jég mélyébe mutatott. Arthur erésen nézett, de semmi egyebet nem latott, csak elmosddott arnyakat. — Eridj hatrébb — eréskdédétt Ford —, és nézd meg onnan! Arthur hatrabb lépett, és onnan is megnézte. — Mégis mi az, amit latnom kéne? — vonta meg a vallat. Es akkor hirtelen észrevette. —Latod mar? Arthur latta. Ajkai szora nyiltak, de az agya ugy hatarozott, hogy korai volna még barmit is mondani, és becsukta éket. Aztan az agya afdlétt kezdett el merengeni, hogy vajon mi lehetett az a latvany, amirél a szemei jelentést tettek neki, am ekézben elengedte a kontrollt a szaja felett, amely erre azon nyomban kinyilott megint. A szajat ujfent becsukva, az agya most a bal keze felett vesztette el az uralmat, amely igy céltalanul kalimpalt 6sszevissza. A kdvetkezd masodpercben az foglalta el az agyat, hogy visszafogja a bal kezét, anélkul hogy a szajat elengedte volna, s ezzel egyidejtileg megprdbalt raj6nni, hogy mi lehet az a dolog a jég belsejében. Ez lehetett az oka annak, hogy most meg a laba mondta fel a szolgalatot, amit6l Arthur engedelmesen a féldre rogyott. Az a dolog, ami ekkora idegi izgalmat valtott ki Arthurbdl, egyfajta arnyékhalézat volt a jégben, mintegy félméternyire a felszin alatt. A megfelel6 szégbél nézve mindez egy idegen abécé méteres bettivé allt 6ssze. Azok okulasara, akik, mint Arthur is, nem olvastak magratheaiul, egy arc kérvonalai rajzol6dtak ki a széveg félétt. Egy 6regember arca volt ez, vékony és finom vonasu, gondterlhelt, de egyuttérz6. Az a fajta arc, amelynek gazdajaval szivesen kdt az ember Uuzletet. Ez volt az az ember, aki dijat nyert annak a partvonalnak a tervezésével, amelyen — immar bizonyosak voltak benne — éppen tartézkodtak. 32. fejezet Vékony nylszités tdltétte meg a levegét. Vinnyogva kavargott a fak k6zétt, felriasziva a mokusokat. A madarak egy része viszolyogva hagyta el a k6myéket. A zaj a tisztas kérul tancolt vihancolva. Huhogott, sipitozott, csikorgott, és altalaban véve fiilsértéen hatott. A kapitany mindazonaltal elnéz6 volt a maganyos dudassal szemben. Semmi sem _ tudta kizdkkenteni a_ lelki egyensulyabol. Ami azt illeti, mihelyt tul jutott pompas flrdékadjanak elvesztésén, ami hdnapokkal ezelétt kévetkezett be a mocsarbéli kellemetlenség alkalmaval, kezdte egész elfogadhatonak érezni ezt az uj életet. A tisztas kézepén all6 nagy sziklat kivajtak, s a keletkezett mélyedésben Ulve naponta dagonyazhatott kedvére, mikézben az alkalmazottak vizzel locsoltak a hatat. Meg kell jegyezni azonban, hogy a viz nem volt kulénédsebben langyos, mert még nem sikerult kimdédolniuk a melegitését. Oda se neki, gondolta, ez is megolddédik egyszer! Addig is felderit6k jartak be kézel s tavol a vidéket meleg vizti forrast keresve, lehet6leg valami szép arnyas tisztason, s ha netan egy szappanbanya is akadt volna a kézelben, hat az maga lett volna a t6ékély. Voltak, akik erre azzal hozakodtak eld, hogy tudomasuk szerint a szappant nem banyaszi szoktak odahaza. llyenkor a kapitany megkockaztatta azt a feltevést, hogy talan azért, mert ez a lehet6ség elkertlte a hazaiak figyelmét, amit a t6bbiek vonakodva bar, de kénytelenek voltak elfogadri. Nem, az élet nagyon is kellemesen telt, és a j6v6 még szebbnek igérkezett. Egyszer minden bizonnyal megtalaljak majd azt a meleg vizti forrast az amyas tisztason, és ha aztan egyszer végigvisszhangak majd a kidltas a dombokon, hogy megvan a szappanbanya, és napi 6tszaz darab a kitermelés, hat akkor igazan élvezet lesz furdédni. Nagyon fontos, hogy az embernek legyen mit vamia a jovotel. Huu, howd; nyui, hudu, udi, Gi, szolt a duda, egyre fokozva a kapitany amugy is kellemes varakozasat, hogy most mar biztos, hogy barmelyik pillanatban abba fogja hagyni. Ez megint csak egyike volt a jév6 altal tartogatott aprd 6rémdknek. Mi van még, ami kellemesnek mondhato? — kérdezte magatél. Nos, egy csomé6 dolog: a lomb vérésarany szine, most, hogy az 6sz bekészdntétt, az olldk békés csetiegése néhany lépésnyire a dagonyatdl, ahol két fodrasz egy szunyokal6 miivészeti igazgaton és asszsztensén gyakorolta a maga miivészetét; a sziklaba vajt fird6 szélén sorakoz6O hat fényes telefonon megcsillanéd 6sz eleji napsugar. Mert mi az, ami jobban melengeti az ember szivét, mint egy telefon, amelyik nem csdérég egyfolytaban (vagy-egyaltalan), ha nem hat telefon, amelyik nem csdrdég egyfolytaban (sdét egyaltalan). De mindennél kellemesebben hatott a kapitany kézérzetére annak a t6bb szaz embernek a boldog zsongasa, akik lassan kéréje gytiltek a tisztason, hogy tanui lehessenek a délutani bizottsagi tlésnek. A kapitany jatekosan megpéckdélte gumikacsaja csérét. Ezek a dél utani bizottsagi Ulések voltak a kedvencei. A gyilekez6 témeget idegen szemek _ tartottak megfigyelés alatt. Ford Prefect volt az, aki nemrég tért vissza az északi utazasrél, s most a tisztas szélén alld egyik fa agai kézott kucorgott. A hathénapos utazas alatt lefogyott ugyan, de egészséges volt, és a szemei élénken ragyogtak. Rénszarvasprém kabatot viselt, a szakalla olyan strdi volt, és az arca annyira lebamult, mint egy countryénekesé. © és Arthur Dent immar egy hete figyelte észrevétlen a golgafrinchamieket, s Ford ugy talalta, ideje végre megkavarni egy kissé a dolgokat. A tisztas lassacskan megtelt. Férfiak és nék szazai lebzseltek mindenttt. Cseverésztek, gylimdlcsét ettek, kartyaztak, ¢s altalaban véve jdl szdrakoztak. A futészerelések immar teljesen elpiszkolédtak, sdt elrongyolédtak, de a frizuraja makulatlan volt mindegyikuknek. Fordnak felttint, hogy sokan falevelekkel t6mték tele a fut6szereléstiket, s azon tUndédétt, hogy vajon a kézelgé tél elleni vedekezés egy fajtajardl van-e szo. Ford szeme Osszeszukult. Lehet, hogy a botanika érdekli 6ket? — morfondirozott. E spekulacidkbol a kapitany szava zékkentette ki, amely tulharsogta az altalanos zsibongast. — Akkor hat — mondta a kapitany — egy kis rendet szeretnék ezen a gylilésen, ha lehetséges. Mindenki egyetért velem? — Baratsagosan elmosolyodott. — Varjunk talan egy percet, amig mindannyian felkésailiink. A beszélgetés lassacskan elenyészett. A tisztason beallt a csend, az egy dudastdl eltekintve, aki képtelen volt kiszabadulni a maga vad és lakhatatlan zenés vilagabdl. A mellette allok levelekkel kezdték dobalni a muzsikust. Ha volt valami megmagyarazhaté oka ennek a viselkedésnek, ugy az elkerilte Ford Prefect figyelmét ebben a pillanatban. Egy kisebb csoport a kapitany k6ril gytilekezett. Egyikiik lathatoéan beszédre késztléddtt. Ezt abbdl lehetett tudni, hogy felallt, megkdszGértlte a torkat, majd a messzeségbe révedt, mintegy jelezve a tmeg felé, hogy régvest az évék lesz. A témeg természetesen valamennyi szemét a leendé szonok felé forditotta. Pillanatnyi csend allt be, amit Ford kedvezé idépontnak itélt meg, hogy dramai fellépését megejtse. A férfi szolasra készen fordult a tmeg felé. Ford lehuppant a fardl. — Hell6é, emberek — mondta. A témeg feléje fordult. — Ah, kedves baratom — szdélalt meg a kapitany -, nincs véletlentl gyufaja? Vagy déngyujtdja. Vagy ilyesmi. -— Nincs — mondta Ford némileg lehtitve. Nem erre szamitott. Elhatarozta, hogy kissé erélyesebben lép fel. — Nem, nincsen — folytatta. - Gyufam az nincs, ellenben van egy ujsagom a maguk szamara... — Kar — mondta a kapitany. — Az a helyzet, tudja, hogy kifogytunk beléle. Hetek dta nem tudtam egy meleg flirdét venni. Ford nem hagyta eltériteni magat. — Egy felfedezésrél hozok hirt - mondta -, ami esetleg érdekelni fogja magukat. — Szerepel a napirendi pontok k6zdétt? — vagott kézbe a férfi, akit Ford félbeszakitott. Ford megeresztett egy széles, countryénekes-mosolyt. — Viccel? — kérdezte. — Mar megbocsasson — méltatlankodott a férfi -, de mint sokéves megbecsilésre visszatekint6 igazgatosagi tanacsaddénak, kdtelességem felhimi a_ figyelmét a bizottsagi munka szabalyainak tiszteletben tartasara! Ford a tsmegre nézett: -— Ez az ember meg6rilt! — szégezte le. — Ez itt egy térténelem elétti bolygé... — Intézze a szavait az Ulnékséghez! — utasitotta rendre az igazgatosagi tanacsado. — De hisz nem is ul senki — mondta Ford. — Mindenki all! Az igazgatésagi tanacsad6 Ugy itélte meg, hogy a helyzet felhaborodott hangot tesz szlkségessé. — Akkor is UlInédkségnek kell hivni! — mondta felhaborodott hangon. — Mért nem mindjart alnoksagnak? — kérdezte Ford. — Kulénben sincs mire leulni, csak ez a szikla... — Nyilvanval6 -— mondta az igazgatosagi tanacsado, félretéve a felhaborodott hangot a jél bevalt fennhéjazas kedvééri-, hogy maganak fogalma sincs a modem tzleti mddszerekrél. — Maganak meg arrél nincs fogalma, hogy hol vagyunk — mondta Ford. Egy sipit6 hangu lany talpra ugrott, hogy sipité hangjat a t6émeghez intézze. — Fogjak be a szajukat! —- sipitotta.s - Be kivanok terjeszteri... — Talan inkabb terpeszteni!... — vagott k6zbe egy fodrasz vihogva. — Rendet! Rendet! - csattant fel az igazgatdsagi tanacsado. — Oké — mondta Ford -, lassuk, mi lesz ebbél! — Lehuppant a féldre, s megprdbalt tippelni, hogy vajon meddig fogja gyézni cémaval. A kapitany amolyan csillapité krakogasba fogott. — Rendet, ha szabad kérnem — mondta baratsagosan. — Most, a Fintlewoodlewix Gyarmatositasi Bizottsaganak 6tszazhetvenharmadik Ulésén... Tizmasodperc, allapitotta meg Ford, és talpra ugrott. — Ez 6riilet! — kidltotta. - Otszazhetvenhdérom bizottsagi ulés, és még a tlizet sem fedezték fel! — Ha volna olyan kedves — mondta. a sipito hangu lany -, és vetne egy pillantast a napirendre... — Napirendetlenségre! — fuvolazta boldogan a fodrasz. — ... akkor lathatna — folytatta a lany hatarozottan -, hogy éppen a fodraszok TUzkifejlesztési Albizottsaganak a beszamoldja kévetkezk. — O66... eee... — mondta a fodrasz azzal a fajta zavart arckifejezéssel, amelyet Galaxis-szerte ugy értelmeznek, hogy: ,Nem-e lehetne-e inkabb a jév6 héten, valamelyik szerdan?” — Rendben — tamadt Ford a hajvagasi specialistara. — Akkor halljuk, mit csinaltak eddig? Mik a terveik? Milyen elgondolasaik,vannak a tUzkifejlesztésrél? — Hat én... izé... — mondta a fodrasz. - Nekem csak néhany fapalcikat adtak... — Na és mihez kezdett velUk?... A fodrasz idegesen kotoraszi kezdett a futészerelés féls6 részében, majd igyekezete gylmdlcsét atadta Fordnak. Ford a magasba emelte a targyat, hogy mindenki jal lassa. — Hajcsavaré — allapitotta meg. A témeg élienezni kezdett. — Usse kova! — mondta Ford. — Roma sem égett le egy nap alatt! A t6émegnek halvany géze sem volt, hogy mirél beszél, de ettl fliggetlentl tetszett nekik a sz6veg. Meg is éljenezték. — Nos — mondta a lany -, maga nyilvanvaléan teljesen jaratlan az ilyen Ugyekben. Ha olyan régéta benne volna a marketing szakmaban, mint én, tudna, hogy mielétt barmilyen uj termék kifejlesztésre keriilne, elészér megfelelé felméréseket kell eszk6zdlni. Utana kell jarni, mi az, amit az emberek a ttizt6! elvarnak, hogyan viszonyulnak hozza, milyen a dolog imazsa a szemtkben... A témeg fesztilten figyelt. Arra vartak, hogy Ford valami csodalatosat mondjon. — Beteheti a fulébe! — mondta Ford. — Pontosan az efféle dolgok érdekelnek minket — helyeselt a lany. — Lehet, hogy az emberek olyan tzet akarnak, amit a fulkben tudnak viselni. — Olyat akartok? — kérdezte Ford a tsmegta6l. — Igen! — kialtottak néhanyan. — Nem! — kiabaltak masok boldogan. Fogalmuk sem volt az egészrél, de jdl éreztek magukat. — Es itt van az a kerékiigy — mondta a kapitany. — Mi van a kerékbigyoval? Borzaszté érdekes projektnek latszik. — Na igen — mondta a marketinges lany -, azzal van egy kis nehézség. — Nehézség?! — kialtott fel Ford. — Miféle nehézség? Hisz nincs még egy ilyen egyszerti gép az Univerzumban! A marketinges lany rosszalléan nézett Fordra. — Oké, Mr. Okostojas! — mondta. — Ha annyi esze van, akkor arulja mar el nekiink, hogy milyen szintinek kell lenni annak a keréknek! A t6émeg megvadult. Egyediil a védelem ellen, gondoltak. Ford vallat vont, és ismét lett a féldre. — Te szentséges Zarqnon! — sdhajtotta. - Hat ezek nem csinaltak az égvilagon semmit? Mintegy a kérdésre adott valaszként hirtelen kiabdalas hangzott fel a tisztas bejaratanal. A t6meg alig akarta elhinni, hogy még t6bb szérakozasban lehet része ezen a délutanon. Egy férfiakbol allé kilénitmény masirozott be a tisztasra a Golgafrincham 3. ezredének diszegyenruhajaban. A fele tarsasagnak megvolt még a Durr-O-Dum puskaja. A tébbiek landzsakat hordoztak, s menetelés kézben désszettégették 6ket. Mind a tizenkét f6 napbarnitott volt, egészséges, de teljesen kimerilt és saros. Az osztag csdrémpdélve medgallt, és ddéngve vigyazzba merevedett. Egyikuk felbukott, és Ugy maradt. — Kapitany ur! — kialtotta a masodtiszt (mert 6 volt a parancsnokuk). — Engedélyt kérek jelentéstételre! — Helyes, masodtiszt, Udvézid6m Ujra itthon s a tébbi. Talaltak meleg vizi forrast? -— kérdezte a_ kapitany lemondoan. — Nem, uram! — Mindjart gondoltam. A masodtiszt atcsdrtetett a tamegen, hogy tisztelegjen a furdd elétt. — Felfedezttink egy uj kontinenst! — Hol? -— A tengeren tul. .. -— mondta a masodtiszt, jelent6ségtellesen ésszehuzva a szemét — kelet felé. — Oh! A masodtiszt arccal a t6meg felé fordult, és feje flé emelte a puskajat. Nagyszerti ez a mai show, gondolta a t6meg. — Hadat tzentiink nekik! Vad és Gnfeledt ujjongas tort ki a tisztas minden zugaban. Ez a hir feltlmulta minden varakozasukat. — Allion meg a menet! — kidltotta Ford Prefect. — Varjunk csak egy kicsit! Talpra ugrott, és csendet parancsolt. Egy id6 utan teljesult a kivansaga, legalabbis amennyire a kérulmények lehet6vé tették, tudniillik a dudas épp a nemzeti himnuszt komponialta. — Muszaj szdlni ennek a dudanak? — érdekléddétt Ford. — O, igen — mondta a kapitany. — Elnyert ra egy palyazatot. Ford azt fontolgatta, hogy vitara kéne bocsatani a dolgot, de gyorsan belatta, hogy ez Grtiltség volna. Ehelyett egy jdl iranyzott szikladarabot inditott utjara a dudas felé, majd a masodtiszthez fordult. — Hadat tzentek? — kérdezte. — Ugy van! — nézett végig megvetéen a masodtiszt Ford Prefecten. — A szomszédos kontinensnek? — |gen! Totdalis haborut akarunk. Ez a harc lesz a végs6! — De hat nem is él ott senki! Ah, ez érdekes szempont, gondolta a t6meg. A masodtiszt Ford arcat flrkészte kitartoan. Olyan volt a pillantasa, mint egy par moszkit6, amelyik rendiletlendl k6réz tiz centire az ember orra eldtt, nem hagyvan eltériteni magat kédegyintésektél, légycsapoktdl s holmi 6sszetekert ujsagoktol. — Tudom — mondta —, de egyszer majd élni fognak. Ezért hatarid6 nélkuli ultimatumot hagytunk nekik. — Mit?! — Es folrobbantottuk néhany katonai létesitménytiket. A kapitany kihajolt a kadbdl. — Katonai létesitményUket? — csodalkozott. A masodtiszt pillantasa nyugtalanul cikazni kezdett. - Igen, uram, ugy éretem: potencialis katonai létesitményeket... Na jo... fakat. A bizonytalansag pillanata elmult. A masodtiszt tekintete korbacsként vagott végig a hallgatosagon. — Es ezenkiviil — bombdlte — kihallgattunk egy gazellat! Katonasan a hdona ala penderitette Durr-O-Dumjat, és a t6émeg eksztatikus ovacidja kézepette tavozott. Mindéssze néhany lépést sikertlt megtennie, mert a lelkes sokasag a vallara kapta, és tiszteletk6rre indult vele a tisztas szélén. Ford csak tlt tétlentil, és néhany kévet Utégetett egymashoz szorakozottan. — Na és mi mast csinaltak még? — érdeklédétt, miutan az Unneplés alabbhagyott. — Uj kulturat hoztunk létre — mondta a marketinges lany. — Csakugyan? — kérdezte Ford. - Igen. Az egyik producertink roppant érdekes dokumentumfilmet forgat a helybeli barlanglakokrél. — Nem is barlanglakok! — Ugy néznek ki, mintha barlanglakék volnanak. — Mért, barlangban laknak talan? — Hat... — Kunyhdban laknak, nem? — Biztos festik a barlangjukat! — kurjantotta egy tréfamester a tsmegbél. Ford diihésen fordult a k6zbeszdlohoz. — Nagyon vicces! — mondta. — Hat nem veszik észre, hogy kihaldfélben vannak?! Utban visszafelé Ford és Arthur két elhagyott falut is, talalt. A falvak k6értli erdé6ben meglelték lakdik tetemeit is, akik oda huzddtak félre meghalni. Az a kevés bennszilétt, aki még élt, levertnek és egykedviinek latszott, mintha nem annyira testi, mint inkabb lelki nyavalyaban szenvedtek volna. Lomhak voltak, tele végtelen szomorusaggal. Nem csoda: a j6véjlket ragadtak el t6luk. — Kihaléfélben vannak! — ismételte meg Ford Prefect. — Fel tudja fogni, hogy ez mit jelent? — O66... hogy nem tanacsos veliik életbiztositast kétni? — talalgatta az iménti tréfamester. Ford nem vett tudomast a k6ézbeszdlordl, ehelyett az egész t6émeghez intézte szavait. — Prébaljak felfogni végre — mondta —, hogy a kihalasuk kezdete egybeesik a megérkezéstinkkel. — Pontosan — mondia a marketinges lany. — Eza filmbenis remekil érzékelheté. Epp ez adja azt a szivbe markolé hatast, ami az igaz nagy dokumentumfilmek sajatia. A producer sziwel-lélekkel elkételezte magat az Ugy mellett. — Hogyne — mondia Ford. — Ugy vettem ki a producer szavaibél — fordult a lany a kapitanyhoz, aki épp bdbiskolni készilt -, hogy a kévetkezé filmet 6nrél akarja forgatni, kapitany. — Csakugyan? — riadt fel a kapitany. — Hat ez borzaszté rendes téle! — Roppant izgalmas szemszégbé6l jarja kérul a témat. Tudja, a felelsség terhe, a parancsnok maganyossaga... A kapitany egy ideig csak hiimmédgétt és ahazott. -— Nos, ami engem illet — mondta végil -, én nem hangsulyoznam tul ezt a szemszéget. Az ember sosincs igazan egyediul, ha vele van a gumikacsaja. Magasba tartotta a kacsat, amit a tsmeg elégedett tapssal jutalmazott. Mind ez ideig az igazgatésagi tanacsadd megkévilt nyugalommal ult magaban. Ujjhegyeit a halantékahoz szoritva igyekezett kifejezésre juttatni, hogy var, ha kell, akar egész nap. Ebben a pillanatban ugy hatarozott, hogy mégsem var egész nap, hanem ugy tesz inkabb, mintha az elmult féléra meg sem tértént volna. Szdlasra emelkedett. — Azt hiszem — mondta kimérten —, attérhetnénk végre a pénztigyekre. -— A pénaigyekre?! — dohogott Ford Prefect. — Miféle pénztigyekre? — Igen — ismételte meg az igazgatésagi tanacsad6 -, a pénztigyekre! — Na és honnan lesz pénztink — mondta Ford -, ha egyszer senki se termel semmit? A pénz, mint tudja, nem a fan terem! — Ha volna szabad talan folytatnom... Ford cstiggedten bolintott. — K6sz6ném. Nos, minthogy néhany hete elhataroztuk, hogy a falevelet ezentul t6rvényes fizet6eszkéznek fogadjuk el, természetesen valamennyien borzaszt6 gazdagok lettlink. Ford hitetlenkedve nézte a tsmeget, amint erre helyeselve felmordul, és kapzsin babralni kezdi a futoszerelésekben rejl6 levélkétegeket. — Ugyanakkor — folytatta az igazgatésagi tanacsadé — fellépett egy kisebb probléma is az inflaciéval, ami épp a levelek kénny beszerezhetéségével fligg 6ssze. Ennek az lett a kévetkezménye, hogy a jelenlegi arszinvonalon, tudomasom szerint, nagyjabol haromhektarnyi lombos erd6é reprezental egy vagon bikkmakknak megfelelé értéket. A t6meg nyugtalanul felmorajlott Az igazgatdsagi tanacsad6 csendre intette ket. — A problémat megkertilendé — folytatta —, oda kivanunk hatni, hogy a levelek jelentésen felértékelésre kertiljenek. Ezért széles k6ri lombtalanitasi akcidt foganatositunk, mélynek soran... 666... az dGsszes erdét elégetjtik. Feltételezem, hogy a kériilményeket is figyelembe véve valamennyien belatjak a leépés szlikségszertiségét. A témeg egy pillanatig bizonytalannak latszott a kérdésben, mig valaki ra nem mutatott, hogy ez a huzas mennyire megnévelné a zsebukben lévé falevelek értékét. Erre 6rémujongasban tdrtek ki, és allva éljenezték az igazgatosagi tanacsaddt. A tsmegben jelen lévé kényvel6ék kellemes varakozassal tekintettek a sikeresnek igérkezé 6sz elébe. — Maguk megbolondultak — allapitotta meg Ford Prefect. — Teljesen meghibbantak — prébalkozott mas oldalrdl. — Megkergult birkak gyllekezete az egész tarsasag — vilagitott ra ujabb szemszégbél. A vélemények szele kezdett Ford ellen fordulni. Ami eleinte remek szorakozasnak igérkezett, az mindinkabb puszta sértegetésnek hatott a tsmeg szemében, s minthogy a sértegetés ellentk iranyult, hamar elegik lett beldle. Megérezve a_ széliranyvaltozast, a marketinges lany egyenest Fordra tamadt. — Ideje volna — mondta — szamot adnia arrol, mivel tdltétte az elmult hénapokat, azdta, hogy elttint azzal a masik betolakodéval egyitt, mindjart a megérkezésutnk utan. — Utazgattunk — mondta Ford. — Megprdbaltunk kideriteni egyet s mast errél a bolygérdl. — Hat — mondta a lany kajan mosollyal -, ez sem tlinik valami produktiv tevékenységnek! -— Nem? Marpedig van egy érdekes Ujsagom a szamotokra, szivi! Megfejtettlk a bolygd jévdjét! Ford vart, hogy a bejelentés célba talaljon, de semmiféle hatast nem ért el vele. A golgafrinchamieknek fogalmuk sem volt rdla, hogy mirél beszél. Ford tehat folytatta: — Dingédgumit se szamit, hogy mostantél fogva mit csinaltok! Tékmindegy, hogy felégetitek-e az erdeiteket vagy sem. A jévébeli térténelmetek elintézett tigy. Kétmillid évetek van, és ezzel kész! Finita! Konyec! A kétmillid év végén a fajotoknak annyi: kinyiffan, kaput! Ne feledjétek: még kétmillid év! A témeg kezdte dthbe lovalni magat. Muszaj ezt a zagyvasagot végighallgatnunk? — gondoltak. Ki kéne fizetni a pasast egy marék falevéllel, hogy egyszer s mindenkorra békét hagyjon nektink! Nem volt sztikség fizetségre. Ford mar tavozdéban volt a tisztasrdl, s csak egy fejcsévalas erejéig id6ézdtt, latva, hogy a masodtiszt maris tliz ala veszi a kérnyez6 fakat Durr-O- Durjaval. Aztan mar csak egyszer fordult vissza. — Kétmillid év! — emlékeztette 6ket nevetve. — Nos — mondta a kapitany békit6 mosollyal -, akkor van még egy kis idé a furdésre. Nem adna ide valaki a szivacsomat? Kiejtettem a kadbdl. 33. fejezet Ugy egy méridlddel odébb, az erddben, Arthur Dent annyira elmertlt abban, amit csinalt, hogy meg sem hallotta Ford Prefect kézeledését. Ami azt illeti, meglehetésen furcsa dolgot mtivelt. Egy lapos sziklara felkarcolt egy nagy négyzetet, amit tovabbi szazhatvankilenc négyzetre osztott, tizenharom négyzettel oldalanként. Ezenkivil é6sszeszedett egy rakas kisebb lapos kévetis, és mindegyikbe belekarcolt egy bettit. A sakla kérul egypar morcos bennszulétt kuporgott, s Arthur most épp azon faradozott, hogy beavassa 6éket a kévek altal megtestesitett ktlénés tudomanyba. Nehezen boldogult vellk. A_ tanitvanyok mindent megprobaltak a kdvekkel — a lenyelést, elasast és elhajigalast beleértve —, kivéve azt, amire tanitani szerette volna 6ket. Arthur végre rabirta egyiktket, hogy kirakjon néhany kévet a felkarcolt tablazatra, ami annyit jelent, hogy még addig sem jutott el velUk, mint az el6z6 nap. Amilyen gyorsan fogyott a lények élni akarasa, ugyanolyan Utemben hanyatlott az intelligenciajuk is. Hogy példat mutasson nekik, Arthur maga rakott ki néhany bettit a tablara, aztan megprdébalta ravenni dket, hogy 6k is tegyenek hozza egyparat. Reménytelen volt minden igyekezet. Ford egy kézeli fa tovébél figyelt csendesen. — Nem! -— mondta Arthur az egyik bennszatléttnek, aki melankolikus rohamaban elkezdte ide-oda tologatni a betiiket. — Ertsd mar meg, hogy a Q tizet szamit, és... De hat, vilagosan elmagyaraztam a szabalyokat, nem? Ne, ne, légy szives, tedd le azt az allcsontot... Oké, akkor most kezdjik elélrél! De ezuttal probaljatok koncentralni. Ford még mindig a fa mellett allt. Fejét a tenyérére tamasztva, k6nydkkel délt a térzsre. — Mit csinalsz, Arthur? — kérdezte halkan. Arthur riadtan nézett fel. Hirtelen olyan érzése tamadt, hogy kissé ostobanak tlinhet Ford szemében. Aztan eszébe jutott, milyen nagy hatassal volt ra gyerekkoraban ez a jaték. Olyan volt, mint valami alom. De hat azok mas id6k voltak... vagy inkabb lesznek. — Bettkirakézni tanitom a barlanglakékat — magyarazta. — Ezek nem barlanglakok! — Ugy néznek ki, mintha barlanglakdk volnanak. Ford elengedte a megjegyzést a fille mellett. — Ertem — mondta. — Nehéz Ugy — legyintett Arthur. - Csak azt a szét ismerik, hogy gghrrr, de bettizni azt sem képesek. Sohajtva déit hatra. —Es mia célod ezzel az egésszel? — kérdezte Ford. — Muszaj tamogatni 6éket az evoluciédban, hogy gyorsabban fejl6djenek! — mondta Arthur dihésen. Azt remélte, hogy a lemond6 sdhaj, majd ez a kifakadas ellensulyomi fogja az ostobasag mindent elnyom6 érzését, amelytél pillanatnyilag szenvedett. Rosszul szamitott. — El tudod képzelni, milyen lesz az a vilag, amit ezeknek a kreténeknek az utédai fognak teremteni, akikkel jéttlink?! — ugrott talpra. — Elképzelni? — huzta fel Ford a szemdldékét. — Nem kell azt elképzelni: lattuk. — Na de... — Arthur reményét vesztve kalimpalt a kezével. — Lattuk és kész! — mondta Ford. — Nines mit tenni! Arthur belerugott egy kébe. — Elmondtad nekik a felfedezéstinket? — kérdezte. — Hmm? — mondta Ford elgondolkodva. — Norvégiarédl — magyarazta Arthur. — Sdartibartfaszt névjegyérél a jégben. Elmondtad nekik? — Mért mondtam volna? — kérdezte Ford. — Mi jelentésége lett volna a szamukra? — Hogy mi?! — hékkent meg Arthur. — Hogyhogy mi? Nagyon jdl tudod te is. Az, hogy ez a bolygé itt a Fdéld! Ahol megszilettem! — Megszilettél? — kérdezte Ford. — Oké: meg fogok sztiletni, na! — Igen, kétmillid év mulva. Mért nem mondod el nekik te? Eridj, és mondd el nekik: ,Elnézést, csak azt szeretném mondani, hogy kétmillid év mulva itt fogok megsziiletni a kézelben.” Aztan majd meglatod, hogy reagalnak ra. Felzavarnak egy fara, és tlzet gyujtanak alad. Arthur boldogtalanul emésztette Ford szavait. — Szembe kell nézned a tényekkel — mondta Ford. - Nem ezek a nyomorultak itt az é6seid, hanem azok a l6kdttek odaat. Ford odament a majomemberekhez, akik egykedviien kotorasztak a bettik k6z6tt. Megcsovalta a fejét. — Tedd csak el azt a kirakdst, Arthur — mondta. — Azzal ugyan nem mented meg az emberi fajt, mert ebbdl a bandabél sohasem lesz ember. Az emberi faj jelenleg a domb tuloldalan ul egy szikla kérul, és dokumentumfilmeket készit sajat magardl. Arthur pislogott. — Muszaj csinalnunk valamit -— mondta. Borzalmas maganyérzete tamadt most, hogy itt volt Ujra a Féldén. A Fdld6n, amely egy értelmetlen katasztréfa miatt veszitette el a jOvéjét, s amely a jelek szerint €ppen arra készul, hogy a multjat is elveszitse. — Nem — mondta Ford -, nem tehetsz semmit. Nem valtoztathatod meg a Fdéld térténetét, mert az a helyzet, hogy ez maga a Fdéld térténete. Akar tetszik, akar nem, a golgatrinchamiektél szarmazol. Kétmilli6 év mulva el fogjak pusztitani Gket a vogonok. A térténelmet nem _ lehet megvaltoztatni, mert az egyes részei Ugy illenek egymasba, mint a kirakés jatéké. Bizony, ilyen az élet! Ford félkapta a Q bettt, 6s nagy erdével egy tavoli fagyalbokorba hajitotta, ahol eltalalt vele egy stild6 nyulat. A nyul riadtan menekult, 6s meg sem allt addig, amig egy roka el nem kapta. A roka félrenyelte a nyul egyik csonitjat, és megfulladt a folyénal, amely késébb elsodorta. A kévetkez6 hetekben Ford Prefect félretette buszkeségét, és viszonyt kezdett egy lannyal, aki személyzetis volt odaat a Golgafrinchamen. Ford késébb borzaszt6an megrendilt, amikor a lany hirtelen elhalalozott, mert ivott egy t6csabdl, melynek vizét egy roékatetem fert6ézte meg. Mindéssze egyetlen tanulsag sztirhet6 le a sztoribdl: nem tanacsos Q bettkkel hajigalni a fagyalbokrokat. Sajnos azonban addédnak az ember életében olyan helyzetek, amikor az ilyesmi elkerilhetetlen. Mint az élet legtébb lényegbevagd dolga, ez az eseménysor is teljességgel rejtve maradt Ford Prefect és Arthur Dent elétt. Szomoruan nézték az egyik mordézus bennsziléttet, amint ide-oda tologatta a tablan a bettiket. — Cs6ré nyomorult barlanglaké — mondta Arthur. — Ezek nem... — Mi van? — Ah, ne t6rédj vele — mondta Ford. A szerencsétlen teremtés szanalmas _nyilszitésfélét hallatott, majd pufdlni kezdte a saklat. — Elpocsékolt idé volt, mi? — mondta Arthur. — Ah ah arghhhh — morogta a bennsziilétt, és ismét a sziklara csapott. — A telefonmosok lekérézték 6ket az evoluicidban. — Argh, grr, grr, grahh! — eréskédétt a bennsziilétt, és tovabb déngette a sziklat. — Mért déngeti ez folyton a saklat? — kérdezte Arthur. — Szerintem folytatni szeretné veled a kirakdést — vélte Ford. — A bettkre mutogat. - Valdszintleg megint azt prdbalta bettizni, hogy crqgrdwidiwdc. Szerencsétlen fldtas! Hidba magyarazom neki, hogy a cragrdwidiwdcben csak egy g van! A bennszillétt ismét megdéngette a saiklat. Arthur és Ford atlesett a valla felett. Nem akartak hinni a szemiknek. Az ésszekavart bettk kézul egy tucatra valot szép, egyenes sorba rendeztek. A sorba rakott bettik értelmes szot alkottak. Ez volt a szo: Negyvenketté! — Grrrargh gah gah — magyarazta a bennszawlétt. Duhésen félresép6rte a bettiket, és félrevonult egy kézeli fa ala, hogy csatlakozzon sziesztazo kollégajahoz. Ford és Arthur elészér a bennsziléttre meredt, aztan egymasra. — Az volt odairva...? — kérdezték egyszerre. — Az! -— vagtak ra a valaszt. — Negyvenkett6? — mondta Arthur. — Negyvenketté — erdésitette meg Ford. Arthur odaszaladt a két bennsztlétthéz. — Mit akartatok ezzel mondani? — kialtotta. — Mit jelentsen ez azegész? Egyikik elhemperedett, kirugott az ég felé, fordult még egyet, és elaludt. Amasik folldédult a fara, és vadgesztenyével kezdte dobalni Ford Prefectet. Barmi mondanddjuk volt is, tul voltak rajta. — Tudod, hogy ez mit jelent — mondta Ford. — Nem egészen. — Negyvenkett6 az a szam, amit a Bélcs Elme a Végsé Valaszként adott meg. — Tudom. —EsaFéldaza komputer, amit Bélcs Elme azért tervezett, hogy kikalkulalja a Kérdést a Végs6 Valaszhoz. — Ezt akartak elhitetni veltink, igen. — Es az organikus élet része volt a komputermatrixnak. — Ha te mondod... — Igenis, ezt mondom. Ez azt jelenti, hogy ezek a bennsziléttek, ezek a majomemberek itt — szerves részét képezik a komputerprogramnak, ezzel szemben mi és a golgatfrinchamiek nem! - De hat a barlanglakék kihaldban vannak, és a golgafrinchamiek nyilvanvaldan at fogjak venni a szerepuket. —Pontosan. Ezek szerint, érted, mi t6rtént? —Mi? — Figyelj — mondta Ford Prefect. Arthur kérilnézett. — Ez a bolygé most elég rohadt helyzetbe kertlt - mondta Ford. Ford egy pillanatig toprengeni latszott. — De valami mégiscsak ki fog sulni a végén — folytatta -, mert Marvin azt mondta, hogy latja a Kérdés lenyomatat az agyhullammintazatodban. — De... — Valészinileg nem ez az igazi Kérdés, legfeljebb annak egy torzitott masa, de igy is a kealinkbe adhatja a megoldast. Feltéve, hogy megtalaljuk, amikor azt sem tudom, hogy fogjunk hozza. Egy darabig szétlanul mélaztak. Arthur a fdldén ult, és flicsomékat huzigalt ki a gyepbél, de aztan rajétt, hogy ez nem az a fajta tevékenység, ami igazan le tudna kétni. Elvesztette hitét a fliben, a fak hidegen hagytak, a lankas dombokat lankatagnak érezte, a jévét pedig egy olyan csének latta, amelybe akaratatdl fliggetlentil huzzak bele az embert. Ford a Szub-Eta Detekt-O-Métert tekergette, de az néma maradt. Sohajtott egyet, és elrakta. Arthur felszedett egy betlit a hazilag eszkabalt kirakdkészletbél. Egy R volt az. Sdhajtva letette. A bett, amelyik mellé kertilt, egy A volt. Az annyi mint AR.. Melléjuik ldkGtt még egypar bettit. Ugy adddott, hogy éppen egy S és egy Z kertllt az AR elé. A dolgok kilénés egybeesése folytan az eredménytl kapott szd t6kéletesen kifejezte Arthur kézérzetét ebben a pillanatban. Egy masodpercig a négybetlis szdra meredt. Nem szandékosan valasztott, a puszta véletlen mtive volt az egész. Arthur agya lassacskan egyesbe kapcsolt. — Ford! — szélalt meg hirtelen. - Ha az a Kérdés tényleg bevésédétt az agyhullammintazatomba, és nem tudok réla, akkor a tudatalattimban kell lennie. — Gondolom, igen. — Lehet, hogy a felszinre tudnank hozni azt a tudatalatti mintazatot! — Oh, csakugyan? — Igen, csak be kéne vezetni egy véletlenszerti elemet, amit aza mintazat a maga képére tudna formalni. — Mégpedig hogy? — Mégpedig ugy, hogy bekdtétt szemmel bettiket huznék ki egy zsakbdl. Ford talpra ugrott. — Ragyogo! — mondta. Eléhuzta a t6rulk6zét a szatitydjébdl, és néhany csomo segitségével zsakka alakitotta. — Tiszta d6rilet - mondta —, szemenszedett képtelenség! De ki kell prébdlnunk, mert képtelenségnek viszont ragyogo. Gyertink, ne totojazz! A nap teljesen elbujt egy felh6 mdgétt. Néhany banatos esdécsepp hullott rajuk. Osszeszedték a maradék bettiket, és beleszartak a zsakba az egészet. Ford ésszerazta a zsak tartalmat. — Oké — mondta -, csukd be a szemed. Gyeriink, huzzal, mire varsz! Arthur behunyta a szemét, és benyult a kéveket tartalmazo t6rulkéz6be. Egy darabig kotoraszott odabent, aztan eld6huzott harom bettit, és atadta 6ket Fordnak: Ford abban a sorrendben rakta le 6ket ahogy megkapta. —M-—mondta Ford -, |, T Mit! Ford csak pislogott. — Azt hiszem, mtk6édik! — mondta. Arthur tovabbi négy bettit nyomott Ford markaba. -K,A, P, S Lehet, hogy mégsem mUkédik — mondta Ford. — Itt van még négy. -— Z,H,A, M.... Kapszham... Sajnos, ennek nincs semmi értelme. Arthur ujabb két bettit huzott el6 a zsakbdl. -—E, G, kapszhameg... Kapsz ha meg! — kialtotta Ford. — Mukdédik! Elképeszté, de tényleg mtikédik! — Van még! — Arthur lazas igyekezettel huzgalta el6 a bettket. - S$, Z, O - mondta Ford -, R, Z, O, D... Mit kapsz, ha megszorzod... A, H, A, T, O, T... a hatot... mit kapsz, ha megszorzod a hatot...K, |,L, E, N,C, C, E, L... kilenccel... Arthur szunetet tartott. — Gyertnk, add mar a kévetkezét! — kévetelte Ford. — 066... odaadtam mindet — mondta Arthur —, ennyi volt benne. Félegyenesedett Ultében. Nem tudta, mit mondjon. Ismét kdrbekotoraszott az 6sszecsomdézott tdrUlk6ézdben, de nem akadt tébb bettire. — Ugy érted, ennyi az egész?! — kérdezte Ford. — Ennyi. — Hatszor kilenc. Negyenkett6. — Ennyi. Ennyi az egész. 34. fejezet A nap ismét elébujt, és vidaman sutdtt a két férfira. Valahol egy madar dalolt. Meleg fuvallat suhant a fak kézétt, meg-megemelte a viragok fejecskéit, tovaragadva illatukat az erd6én at. Egy rovar déngve igyekezett a dolga utan, akarmi is az a sUrgetd dolog, amit egy rovarnak késé délutan kell elintéznie. Emberi hangok szalltak a stiriben, s egy pillanattal késébb két lany bukkant ki a tisztasra. Meglepetten torpantak meg Ford Prefect és Arthur Dent latvanyatol, akik a csaléka latszat szerint fajdalmas gdrcsben fetrengtek a féldén, noha valdjaban csak a néma nevetés razta 6ket. — Maradjatok! — szdlalt meg Ford Prefect két réhdégés k6ézétt. - Mindjart 6sszeszedjuk magunkat. — Mi tértént? — kérdezte az egyik lany. Kett6juk kéziil 6 volt a karcsubb és a magasabb. Odaat, a Golgafrinchamen, kezd6 személyzetis volt, de nem nagyon szerette ezt a munkat. Ford végre ésszeszedte magat. — Elnézést — mondta -, hello! Epp az élet értelmérél elmélkedttink a baratommal. Mondhatom, léha egy tevékenység! — Oh, maga az?! — mondta a lany. — J6 nagy botranyt kavart ma délutan. Elé6szér egész szdrakoztatd volt, de aztan elvetette a sulykot. — Csakugyan? Hat igen. — Na és mire volt j6 az egész? — kérdezte a masik lany, egy alacsonyabb termetti, kerek arcu teremtés, aki odaat a Golgafrinchamen egy kis hirdet6écég miivészeti igazgatdja volt. Barmilyen nyomorusagos volt is az itteni élete, legalabb azzal a halas tudattal tert nyugovéra minden este, hogy akarmi is var ra masnap, egy biztos, hogy nem szaz darab csaknem azonos fényképfelvétel lesz az, amelyek mindegyike ugyanazt a sejtelmes fényben jatsz6 fogkrémes tubust abrazolja. — Hogy mire? Semmire. Semmi se j6 semmire — mondta Ford Prefect boldogan. — Gyertek, csatlakozzatok hozzank. En Ford vagyok, ez pedig itt Arthur. Epp semmittevéshez készulédttink, de varhat egy kicsit a dolog. A lanyok bizalmatlanul néztek a két férfira. — En Agda vagyok — mondta a magas [any -, 6t pedig Mellanak hivjak. — Hellé, Agda, hellé, Mella! — készéntétte 6ket Ford. — Hat te? Beszélsz egyaltalan? — kérdezte Mella Arthurtol. — Tulajdonképpen igen — mosolyodott el Arthur —, csak nem olyan sokat, mint Ford. — Remek. Révid sztinet kévetkezett. — Hogy értetted azt — kérdezte Agda —, hogy csak kétmillid éviink van? Nem tudtam semmit kiokoskodni abbdl, amit mondtal. — Ja, az? — mondta Ford: — Nem érdekes. —Annyi az egész, hogy ezt a vilagot le fogjak rombolni egy hipertirsztrada épitése miatt — mondta Arthur vallat vonva. — De ez kétmillid év mulva esedékes, és kilénben is vogonmunka. A vogonok mar csak ilyenek. — Vogonok? — kérdezte Mella. — Igen, de te még nem hallhattal rdluk. — Honnan veszitek ezt? — Igazan nem érdekes. Mindéssze egy alom a multbdl... vagy a j6vébél. — Arthur mosolyogva forditotta el a fejét. — Nem zavar, hogy zagyvasag, amit mondasz? — kérdezte Agda. — Ide hallgassatok, felejtsétek el az egészet — monda Ford. — Semmi se szamit. Gydény6érii id6nk van, élvezzétek. Ott a nap, itt a zdldell6 dombok, lent a vélgy és a folyd, amott az ég6 erdé... — De még ha alom is, amit mondasz! Meg kell hagyni: elég borzaszt6 alom! — mondta Mella. — Egy Ursztrada miatt elpusztitani egy vilagot! — Oh, hallottam én mar ennél rosszabbrol is — mondta Ford. — Olvastam egy bolygérdl, odaat a hetedik dimenziéban, amit biliardgolyoként hasznaltak egy intergalaktikus kocsmai partin. Egyenest belelétték egy fekete lyukba. Tizmilliardan pusztultak el egy csapasra. — Orillet! — mondta Mella. — Az. Es raadasul csak harminc pontot ért a lékés! Agda és Mella pillantast valtott. — Tudjatok mit? — szélalt meg Agda. — Ma este, a bizottsagi gyuilés utan partit rendeznek. Elj6hettek ti is, ha akartok. — Oké, rendben — mondta Ford. — Részemrél is — csatlakozott Arthur. Szamos 6raval késdébb Arthur és Mella egymas mellett tlt a fiben, és a felkelé holdat bamulta a fak tompa izzasa féldtt. — Aza sztori a vilag elpusztulasardl... — kezdte Mella. — Ja, kétmillid év mulva. —Ugy mondod, mintha tényleg hinnél benne. — Hiszek is. Merthogy ott voltam. A lany hitetlenkedve csdévalta meg a fejét. — Olyan furcsa tudsz lenni! — mondta. — Tévedsz. Nagyon is atlagos vagyok — felelt Arthur —, csak nagyon furcsa dolgok térténtek velem. Mondhatni: inkabb megkulénbdéztetett vagyok, mint kUl6nbéz6. — Es az a masik vilag, amirél a baratod mesélt? Az, amelyiket a fekete lyukba ldéktek. — Arrél nem tudok semmit. Abban a kényvben olvashatott réla... — Milyen kényvben? Arthur elhallgatott. — A GALAXIS Utikalauz stopposoknak cimiben — monda végul. —Azmeg mi? — Hat, csak valami, amit az este behajitottam a folyéba. Nem hinném, hogy az életben szlikségem lenne még ra — felelte Arthur Dent. 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet A. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet 9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet 18. fejezet 14. fejezet 15. fejezet 16. fejezet 17. fejezet 18. fejezet 19. fejezet 20. fejezet 21. fejezet 22. fejezet 23. fejezet 24. fejezet 25. fejezet 26. fejezet Tartalom 27. fejezet 28. fejezet 29. fejezet 30. fejezet 31. fejezet 32. fejezet 33. fejezet 34. fejezet