LIBERALIZMUS ÉS ETATIZMUS.
(A társadalomtudomány körkérdésére.)
Társulatunk vezetösége elhatározta, hogy a liberalizmus kérdésében ankétet tart. Azokhoz, akik tudomása szerint foglalkoztak a kérdéssel, a következö levelet intézte :
Az élet mai nehézségeit, a társadalmi intézmények böködésének nyilvánvaló zavarait vagy erötlenségét mind gyakrabban magyarázzák azzal, hogy a liberalizmus korszer?tlenné vált, nem alkalmas többé arra, hogy végsö társadalmi elv gyanánt szerepeljen a nemzetek életrendjének szabályozásában. Kétségtelen, hogy az orthodox liberalizmus és a politikai velejárója : a polgári demokrácia intézményei szinte világszerte válságba jutottak. A parlamenti, kormányrendszer válsága már agyontárgyalt, de meg nem oldott kérdés. A korlátlan gazdasági szabadverseny elve mind nemzetközi vonatkozásban, mind az államok határain belül érvényét vesztettnek tekinthetö, hiszen a gyakorlatban máris a korlátok özönébe ütközik. A tanulási szabadságot, minthogy súlyos társadalomszerkezeti nehézségekre vezetett, burkolt és nyílt akadályokkal próbálják áttörni. A jogegyenlöség értékének túlbecsülése szétfoszlott a hatalom- és jövedelemeloszlás nagy széls?ségei mellett, melyek a liberalizmus elvi alapjain biztonságban terpeszkedtek el s a preventív szociálpolitika helyett a therapeutikus szociálpolitika költséges és sokszor csak szemfényvesztö útjára terelték a törvényhozást. A liberalizmus megoldatlan problémáit nyomon követve egy mind kiterjedtebb etatizmus (és ennek nyomán bürokratizmus) ötlik szemünkbe, mely az élet növekv? nehézségeit oly kis eredménnyel próbálja elhárítani, hogy sokan már a medicina peior morbo-t emlegetik.
Ilyen viszonyok között társulatunk vezet?sége elhatározta, hogy tudományos érdekb?l, de egyben a hazai tudományos közvélemény kialakítása céljából is felkéri a magyar társadalom közproblémáival foglalkozókat, hogy a lehet? tömörséggel és folyóiratunkban közlésre alkalmas módon közöljék véleményüket abban a kérdésben, hogy
r. miben látják a liberalizmus hibáit és hiányait,
a. megfelel? orvosszert látnak-e e bajok ellen az etatizmus növelésében,
3. min? más utakat tartanának aktuálisan célravezetöbbeknek? Talán említeni is szükségtelen, hogy bár a hazai viszonyok lebegnek els?sorban szemeink el?tt, a liberalizmusnak tudományos tartalmára gondolnunk s igen fontosnak tartjuk azoknak az eredményeknek figyelembevételét, amelyek a különböz? államokban (Olaszország, Németország stb.) a liberalizmus átalakulása, illet?leg más társadalomrendezö elvek érvényesítése következtében megállapíthatók. Kívánatos, hogy a társadalmi élet minél többirányú nyilvánulása nyerjen megvilágítást a hozzászólók nyilatkozataiban, tehát nemcsak a politikai, gazdasági és kulturális élet általában, hanem ezek fontos részletproblémái is. Hogy csak néhányat említsünk, pl. a politikai témakörben a szervezkedés, a vezetökiválasztás, az elit, a társadalmi osztálytagozódás stb. kérdései, a gazdasági témakörben az állami beavatkozás, a protekcionizmus, a vámvédelem, a jövedelemeloszlás, az érdekképviseleti szervezkedés, a hitelélet, a bér- és árpolitika, a szociális közgondoskodás kérdései, a kulturális témakörben a szelekció, az iskolafenntartás, a min?sítési rendszer, a közszellemalakító tényez?k : a sajtó, az irodalom, a színház stb. kérdései, a közvélemény s a közszellem kérdésével kapcsolatosan a gyakorlati erkölcs reformjának kérdéskomplexuma. Szeretnénk tisztázva látni a liberalizmus és a xéplélekben tükrözöd8 nemzetegyéniségek kapcsolatait s azokat az okokat, amelyek miatt a liberalizmusnak más és más a megvalósulási formája s mások a kinövései a különböz? multú, társadalmi struktúrájú, fejlettség? nemzeteknél.
Mind a körkérdés anyagának könnyebb áttekinthetése érdekében, mind pedig a mai közlési nehézségek miatt mégegyszer kérjük a. hozzászólások plasztikus tömörséggel való fogalmazását s azt, hogy egy-egy nyilatkozat lehet?leg ne haladja meg a három-négy nyomtatott oldalnyi maximális terjedelmet.
Huszonöt választ kaptunk. Több levelünk válasz nélkül maradt olyanok részéröl is, akiknek közönyét az ügy érdekében ?szintén sajnáljuk. Ám a téma kényes, vannak, akik nem szeretnek nyilatkozni érdekek és érzelmek ütközöpontjában álló kérdésekr?l. Viszont a hivatottak többsége nem igy gondolkozott s a beérkezett válaszokból éles, tiszta, ?szinte kép bontakozik ki a gondolatoknak arról a gazdag szövedékéröl, amely ma e középponti társadalmi kérdés tekintetében a legjobb elmélet világszerte foglalkoztatja.
A hozzászólások nem tükröztetnek azonos társadalomszemléletet, de hiszen éppen az volt a célunk, hogy mintegy színkép-sorát kapjuk meg, miképen rajzolódik e fontos probléma a különböz? korú és életfelfogású, de a közérdeket ?szintén kivánó gondolkodók lelkében s milyen irányban indítja a jobb jöv? keres?itöl
A teljes ?szinteség, tárgyilagosság s a javítás tiszta vágya bizonyos bels? összhangot hoz a hozzászólásokba. Ezt az olykor mer?ben ellentétes megállapítások vagy kívánságok sem rontják meg. A hang az igazságkeresésé, nem a dialektikával sikert hajszoló polemiáé. Ezért volna indo
kolatlnn tárgyi csoportokba : liberálisok, antiliberálisok és egyeztet?k estyportjába sorozni, vagy inkább er?szakolni a nyilatkozókat. A szerz?(k neve nclc bet?rendjében közölt hozzászólásokból talán még jobban lrozlictfS a megismerésre törekvés egyéni er?feszítése és így célunknak megfelel?en az olvasó is inkább részt vesz az eszmetisztázó munkában, amely e sok vitára késztet? problémakörben ma annyira idöszer? és szükséges.
*

Bernát István ;
A liberalizmus azt hitte és remélte, hogy felszabadítva az egyént. azoktól a békóktól, amelyek a multban a vallás, állami rend, hagyományok révén kötötték, oly új életet és virágzást fog teremteni, melyhez a mult eredményei nem is lesznek hasonlíthatók. Tehát az egyéni elhatározásokra, érzésekre akart támaszkodni, s ezek irányítóját saját tudásában találja föl. Ennek megfelelöen a francia forradalom az ész istennöjét ültette a régio LW naw..a
«halunák és bálványvk· helyébe. Iüztos volt benne, hogy a fölvilágosult önzs a legjobb és legmegbízhatóbb útmutatója lesz felfelé fvelö pályáján. Nekünk jutott a szerencse, hogy megérjük a hibásan fogalmazott társadalmi és politikai rend megdöltét.
A mult hagyományait lerontva, intézményeit eltakarítva, az általános választójog révén a föhatalmat a tömeg kezébe téve, a liberalizmus megvalósítá azt, amit akart. Saját törvényhozójává, söt Istenévé tette az cgyat, evangéliumává az önzést. De nem tette sem jobbá, sem pedig boldugahbá az embert ; a pusztítást kifogástalanabbul elvégezte, mint az alkotó munkát. Ahhoz nem volt ereje, hogy a fejlödés törvényeit megnrásltsa.
A fentiekben röviden utalunk arra, hogy az a hármasjelszó, amellyel zi francia forradalom elindult és amelyröl bebizonyult, hogy ellentéteket szül, a liberalizmus sarkában az egyenlötlenség a szabadságnak a megmerevítését az etatizmust, gazdasági téren pedig a kicsiny, de élelmes csoportok uralmát idézte fel. Igaza van Dékány Istvánnak, amikor a legutóbb megjclent, nagy tudásról és komoly diszciplináról tanuskodó, - a társadalom filozófia alapfogalmairól szóló munkájában hivatkozik arra, hogy a világ cr<önek összetevésében nem mi emberek vagyunk a vezérek, az eredö vonalát nem mi húzzuk meg, hanem maguk az erök. Ezzel összeomlott az a vélemény is, amelyet az emberiség hosszú idön át uralt, hogy tudnüllik saját magának törvényhozója lehet és e fölötte álló hatalmat elismerni - döreség volna. Viviani, egykor Franciaország miniszterelnöke, dicsekedett azzal, hogy azokat a fáklyákat, amelyek valaha a felsöbb élet útjait megvilágitották, sikerült kioltani. Ez annyira igaz, hogy ma a franciák a teljes sütétség útjain bolyonganak és az a nemzet, ahol a kabinetek sorsát Léon llum és társai döntik el, ahol élelmes fezörök és politikusok összefogva zsarolj ák és szegényítik az alsó rétegeket, - lemondott arról, hogy a bámulat és tisztelet tárgya lehessen.
A szabadság így elvezetett a szolgasághoz, az egyenlöség az oligarchiához. Lehet-e nagyobb hanyatlást és megcsúfolást elképzelni annál, minthogy elhitették a démosszal, hogy ura mindennek, holott a mélyebbre látók tudják, mint alakítják a közvéleményt egyes klikkek saját javukra az ezek kezében levö sajtó és népgyölések vezetöivel.
A szabadjára eresztett önzés szinte örületesen sarkalja a munkára való kézséget, melyet a jutalom biztossága még jobban szít, de éppen, mert önzés, bomlasztja a társadalmi rendet, erösíti a centrifugális törekvéseket.
A liberalizmusnak tehát, mihelyt teljesen érvényesülni tudott, el is kellett bukni. Vezet?elvének - a felvilágosult önzésnek -köszönhetjük, a trianoni és egyéb mesterm?veket, a XX. század legnagyobb b?nét és botlását.
Ezekkel a valójában nem békeszerz?dések, hanem ukázok jellegéjé
vel bfró intézkedésekkel klvánták rendezni Európa jöv(ijét. Ma már látjuk, hogy ez mennyire nem sikerült és a franciáknak makacs ragaszkodása ezeknek a szerzödéseknek változatlan fenntartásához, mutatja, hogy az egykori nagy nemzet hová jutott. A liberalizmusból nött ki a szabad verseny révén a nagyon is kifogásolható plutokrácia, ami az egyenlöség tönkretételét jelenti. Az önzés természetes ellensége a tes±vériségnek, tehát az utóbbinak bukására törekszik.
Hazánk már régóta nagyon hajlott arra, hogy a politikai és gazdasági étren minél több feladatot ruházván a központi hatalomra, lehetöleg igyeketett magát mentesíteni az áldozatokkal és eröfeszítésekkel járó feladatokzól. Már Széchenyi István panaszolja ezt az irányzatot és természetesen nem is helyesli. Mindamellett az etatizmus folyamata, amióta a nemzet kezébe vette sorsának intézését, mind nagyobb arányban erösödött. Módot adott ennek a folyamatnak erösítésére és kiterjesztésére az, hogy a állam a külföldi kölcsönök segítségével mindinkább kifejleszthette az ö ide irányuló törekvéseit. A két törekvés egyesülve olyan hálózatát teremtette meg a bürokratizmusnak; a mindenre kiterjedö állami gondoskodásnak, amilyenröl hajdanában nem is álmodtunk. Keveseknek jutott eszébe, hogy ez súlyos és káros események szülöje lehet. E sorok irója rövid néhány évvel ezelött a felsöház egyik ülésében reámutatott az állami mindenhatóság veszedelmeire és kiemelte, hogy ez az egyéni törekvések gyöngülését és így a haladás igazi forrásának elszáradását fogja jelenteni. A felsöház trelyesléssel fogadta ezelcet a fejtegetéseket, ami azonban a régi irány megváltoztatását nem vonta maga után.
Most azonban eljutottunk oda, hogy az állam nem rendelkezvén kellö anyagi eszközökkel, kénytelen ezt a tevékenységet korlátok közé szorítani. Kívánatos lenne azonban, hogy a politikai világ vezetöi és maga a közvélemény is ezentúl tudatára ébredjen annak, hogy itt mily veszedelmes irányban folyik a fejlödés és igyekezzék ezt módosítani és az államnak beavatkozását a lehetö legszökebb körre szorítani. Az igazi fejlödés nem lehet el az egyéni tehetségességek megerösítése nélkül. Kik figyelemmel kísérték fejlödésünket, tudják, hogy i867 óta az államosító törekvéseket mindig azzal igyekeztek igazolni, hogy azok kellö idöben megszönvén, tért fognak engedni az állami támogatás révén megerösödött egyéni és társadalmi munkának. Ehelyett azonban, csaknem mindenütt - ennek az ellenkezöje következett be.
Mialatt a tájékozatlan, vagy félrevezetett tömeg még mindig hitte, hogy a szabadság és egyenlöség révén eljut, nem a testvériséghez, amivel nem igen törödött, hanem az ígéret földjére : az anyagi jóléthez, annyi nagy eredmény után, mit a maga javára a XIX. században elkönyvelt és amiböl az anyagi jólétnek szinte végtelen és biztosított fejlödésére vont következtetést, bekövetkezett ennek ellenkezöje. Ma már kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a világ napról-napra szegényebb lesz, a mezfígazdaság teng?dik, verg?dik az alacsony árak miatt, a gyáraknak nagyrészét becsukják, a nemzetközi kereskedelem oly mértékben zsugorodik össze, hogy ha e folyamat meg nem akad, akkor egy pár éven belül már jóformán csaknem teljesen likvidál. Az etatizmusról, nálunk csak pár éve van szó. Nyugaton, legalább is a komoly gondolkodóknál már régen aggodalmakat okoz. Paul Leroy-Beaulieu, a Cohége de Franceban a nyolcvanas években, tehát már 50 év el?tt fölhívta a figyelmet arra a jogtalan és káros terjeszkedésre, mit az állam az egyén rovására mind merészebben kezd gyakorolni.
Beszél a máglyáról, melyen az emberi szabadságot feláldozzák az új Mindenhatónak, az államnak és azokról, akik az új irány szolgálatába állva, készek feláldozni a nyugati civilizációt és meghajolni az új, az állami mindenhatóság által teremtett szolgaság igájában hajtva fejüket
Ezeket konstatálva, megkísérelhetjük a feleletet arra a nehéz kérdésre, milyen más utakra kell térnünk, ha a helyzeten javítani akarunk ö
Szerintünk a megzavart társadalmi, gazdasági és politikai rend bajainak f?forrása az, hogy lemondva arról az ideálról, amit a humanisták annyi komolysággal igyekeztek az életbe átvinni, tudniillik az emberi egyéniségnek, tehát testi és szellemi tulajdonainak arányos és minden oldalú fejlödéséröl, a XIX. század szinte kizárólag a materiális haladást istenítette, annak eredményeit igyekezett az élet igazi és végs? célja gyanánt odaállítani. Ebb?l szükségszer?leg következett, hogy a nagy technikai fölfedezések és találmányok elhomályosították az emberek látását, törekvésüket egyoldalúvá tehát hézagosakká alakították. A közelmult Ig32-ik évben Ezvivcg, a Brit Tudományos Társaság yorki nagygy?lésén elmondott elnöki beszéde szerint, a haladás különösen fizikai és gazdasági téren igen nagy volt, de elmulasztották fejleszteni a bels? erkölcsi er?ket, amelyek hivatva vannak az emberi tevékenységnek irányt adni. E végzetes mulasztás sodorta oda a világot, ahol ma áll, abba a tehetetlen reménytelenségbe, amelynek legszólóbb bizonyságai a leszerel? értekezletek, a londoni világkonferencia teljes meghiúsulása, a munka nélkül maradt milliók, a termelésnek ész nélkül való fokozása, amely a fölösleges tömegek elhelyezése Iehetetlenné válván, azoknak megsemmisítéséhez vezet.
A mult és jelen közötti nagy különbséget, talán mi sem teszi élesebben szemlélhet?vé, mint az, ha szembeállítjuk az elmult századok hitvallását azzal, amit ma a tömegek vallanak. Hajdan azokat a célokat, amelyekért élni és meghalni méltó, a franciák «Un roi, une foi, une dame»-ban foglaltak röviden és hatásosan össze, ma pedig a gyári munkásoknak és az azokat vezetö rétegeknek fölfogása a mi Dieu, ni maftre»-ben kulminál és vezeti öket az élet útjain, de nem fölfelé és nem boldogabb világba.
1 L'Etat moderne et les fonctions.

Dékány István :
A világháború utáni államfejlödés sehol sem mutatja, hogy a liberalizmus klasszikus elvei felé haladt a világ, de egy kivétellel (Szovjet) egyik állam sem mutatja, hogy leszámítva Iényeges érzületi áthangolódást, a liberalizmus gyökeres félretételéröl van szó. Viszont mindenütt el?térbe Jép az egyre aggasztóbb méret?nek nézett államhatalom, az etatizmus, anélkül, hogy ezt kifejezetten bárki is akarná. Ez a fejl?dés automatikus, nem öntudatos és nem elvszer?. A praxis ny omul el?térbe, elvi alapok mell?zésével. Nacionalizmus, szocializmus, fasizmus, bolsevizmus, nemzeti szocializmus, amerikanizmus stb. egy-egy meglév? (t. i. állami) hatalomra támaszkodnak, mert szervezettséget, normák er?teljes garanciáit másutt immár nem találják egy gyors újjászervezés érdekében. A gyorsaság szüksége (pl. a termelés irányításában) s az új problémák özöne mögött az eltömegesett társadalom szükségletei, anyagi nyomora, lelki insége s eszmék utáni szomjúsága képezik a feszít? eröt, több helyütt a puszta élni akarás kiált létminimum után. Mindenütt etatizmus, ha akarjuk, ha nem. A fejl?dés iIy iránya szükségszer?nek Iátszik. Miért ép az állam kerül mindenütt el?térbe Az okok szociológusok el?tt jó ideje ismeretesek.
A gazdasági individualizmus nem mondott cs?döt ; szervez? egyéniségek bámulatos arányú és tökéletesség? üzemi formákat teremtettek, de üresen hagyták az atomizált tömegek meggyözödéseit: ezek ellenségesek az atomizálódással, a mechanikus munkakultúrával, a nagyszervezetekkel (kartellek) szemben. A gazdasági individualizmus nem tudott, az anyagi ellátás részleges megoldásán kívül, egészséges közszellemet, morálist tömegkultúrát teremteni. A gazdasági liberalizmus az anyagi szükségletek materializmusát éleszti, materialisztikus alapon pedig nem Iehet szó tömegek aránylagos kielégültségéröl, megnyugvásáról. A liberalizmus termelési rendszere az iparfejlesztés felé vitt. Ez a város er?ltetett fejl?désére vezetett, az ily urbanizálödás azonban nem a szellemi és erkölcsi urbanitást jelenti, hanem éhes tömegek akkumulációját, materiális igények emelkedését. A liberalizmus által hirdetett egyéni önkifejtés» és feltörés vágya ritkán vezetett másra, mint egoizmusra, hatalmi és materiális mohóságra. Az ú. n. szabad verseny optimisztikus öncsalódás, sem nem jelent szabadságnövekedést, sem nem pozitív, közös célért való versenyt, ellenkez?leg egy negatív, legázoló verseny hátrányai váltak szembeszök?vé, kínos állapotokat feltüntet?vé. A tényleges, kaotikus verseny szétbontott helyi hatásokban gazdag kisközösségi és régi korporációformákat az egyenl?ség és szabadság nevében. Megritkult a társadalom önellenörzö erejének atmoszférája s a nehéz lélegzés szimptómái jelentkeznek. A kaotikus verseny szabad feltörést, korlátlan aszcersdenciczt hozott, a felemelkedésbeli ököljog» korát jelentette : a társadalom rétegz?désében minden rendezettség, elvi alap elpárolgott s maradt elöttünk egy vertikálisan amorf társadalom. Az uralkodó..,
optimizmus hite szerint a szelekció magától megy, tehetségek, felemelkedésre érdemesek automatikusan megtalálják útjukat, mind a társadalom, mind a maguk javára. Itt is keser? öncsalódás állt elö : értékes egyének felhasználatlanul hevertek, kell? erej?, vezet? vénájú elit szórványosan és összefüggéstelenül alakult ki. Nagy szociálpolitikai feladatok megoldására alkalmas teremt? elme kevés. Miközben a feladatok halmozódtak, kisebb, még funkcióképes szervezetek az ú. n. szabad versenyben letörtek, egyre nehezebbé vált a tömegek problémáinak megoldása : a társadalom laza szövete egyre szétfoszlóbb lett. Ugyanakkor általában az c<állam minimumát» vélték normálisnak és követelend?nek. S az eredmény Mindenütt el?térbe kellett jutnia az államnak, minél inkább atomizálódott a társadalom, hiszen az is kiviláglott, hogy a szabad verseny által kipusztított vagy feleslegessé tett kisüzemek helyébe oly nagyüzemrendszer lépett, melynek ellen?rzésére ma már nem képes más szervezet, mint . az állam (s?t olykor . az állam sem !). Az etatizmusnak tehát el kellett érkeznie, annyival is inkább, mert a többi társadalmi ellenörzö tényez? s irányító szerv : a közvélemény, az egyház, nem mérk?zött meg az állammal, nem is akart párhuzamosan er?s akciót. Az állami normák «inflációja ép ennek a szimptómája. Nemzeti, teljes önrendelkezés igazában régóta nincs meg, mint ahogy si nemzeti közszellem is ellanyhult a XIX. század végére. Államivá kellett Icnnie minden nagyobb és tömegérdeket képviselö akciónak és vezetésnek. Az étatizmus így kezdte jelenteni a XIX. század végén a túlnövekedett ;államiságot, anélkül, hogy ez elméleti tiltakozásnál egyéb lehetett volna. Az «állam minimumának elve nem jelentett demilitarizálást. A verseny elve külpolitikai feszültséget, hódítást igazolt, a liberalisztikus materializmus gyarmatszerzésre, imperializmusra ingerelt, így hozta meg a század c:leje a világháborút, majd az autarkiás kisállami széttöredezést.
De mire vezetett a politikai liberalizmus? A széttöredezett, atomizált társadalom egyéni atomjait egyre inkább pusztán küls?leges toborzás útján kapcsolták össze «pártán, mely tulajdonkép érzületi, «világnézeti alapvonásban egyre szegényebb lett, lassan elgyengült a pártélet, maga a parlamentárizmus is és mikor igazi pártokra lett szükség, új pártformák, militarizált pártok alakultak - nem uralkodó, de szimptómatikus jelenség e·z - s ezek immár négy országban jelentettek sorsdöntö fordulatot s kezdettek hirdetni új államéthoszt.
A szocializmus sem hozott lényeges változást : bár a liberalizmus ellenkez? elöjelö árnyékképe, maga is akaratlanul individualizál, atomizál, küls?leg a demokratikus egalitarizmus kliséit használja, de belül diktatórikus a velejéig. A városi tömegek szükségleteit a maga részéröl is urbanizálja, emeli, egy új nemesi rétegnek látszik a nagyipari munkásság egy r(toge a parasztsággal egybevetve. Az egyéni, szabad verseny helyett ott van : mesterségesen feldagasztott osztályharc, az egyéni aszcendencia helyett ott van a nagyipari munkásság harc útján való tömeges felemelkedése. Ott
van az egyénileg szabad, azaz kaotikus verseny helyett a gazdasági liberalizmusban is lüktet? üzemi gondolat : a mindent szervezés elve, a felvilágosodott racionalizmus örökre forradalmi arányokban. Ezért lesz étatista a. szocializmus is : az államnak kellene mindent c<szocializálnia és szerveznie. Hiányzik itt is a társadalom függ?leges tagozásának elvi átgondolása ; pozícióérzés, hivatásérzés és szolidaritásérzés mint az el?bbi kifolyása a mult id?k ködös fogalmainak bélyegeztettek. Röviden ezek a szociológusok és a társadalomtörténészek által kiderített hiányosságok. Mindamellett gyökeresen hiú azt hinni, hogy egyszerre új jöhet. Az etatizmus nemcsak kopogtat az ajtón, már itt is van. A kérdés csak az, hogy minö etatizmust fejleszt ki egyik, vagy másik ország, hogy vajjon egy bürokratikus etatizmusról, avagy egy nevelö és invenciózus etatizmusról van-e szó, olyan új államéthoszról, mely élö közszellemet táplálva tudományos, vallásos, nemzeti stb. talajnedvekböl táplálkozik-e, vagy egy «fellah-szellemet» tenyészt, mely a puszta továbbélés szürke köznapi robot-hangulatát nevezi fejl?désnek.
A fejl?dés igazi útját mindenekelött szervezett elitalakításban látom, mely új, széleskör? társadalomszemléletben, szolidaritásérzésben, morális áldozatosságban, ?szinte vallásosságban, technikai tudásban, gyakorlatiasságban edzett és aktuálisan cselekvöképes. Nem kétséges, hogy ily elit több lesz, mint lassú és tétovázó bürokrácia. Általában pedig nem kétséges, hogy a szabadon alkotó egyéni er?k nem mellözhetök a jöv?ben sem. Az egyéni szabadság nem ellentétes a szolidaritásérzéssel, kulturális érzék és önkifejlödés hajlama a tömegek korában épúgy keli, mint régen. Ez a fejl?dés pedig spontán egyéni és társadalmi energiák felszínre kerülésén múlik, nemcsak egy állami szervezettségen, állami szabványosság el?térbe helyezésén. Gazdaság- és kultúrpolitikai koncepciókat nem pótol soha egyedül alkotmányjogi berendezés, puszta adminisztráció és jogpolitikai koncepció.

Gy?ry Jen6:
«Liberális els?sorban «b?kez?t», «adakozót jelent ; «actio Liberalisr nemes cselekedet, «Liberalitas in fyatyeso, «liberalitas ingenü» a természeti jóindulat, a lelkületi elökelöség, nyilván embertestvér iránti szívnemesség és «vindicaye in libertatemo megszabadítani a láncoktól, a nyomasztó tehertöl. Van aztán egy másik értelem is. «Liber» a Bacchus isten ; «libeyalian pedig ennek a borg?zös istennek szabados ünneplése.
Ha a szó nemesebb értelméb?l indulunk ki, a liberalizmusnak a politika történetében magasztos eszmék és gondolatok korszakaként, a megért?(S, segít? és társadalmat egységesítö felebaráti szeretet objektivációjakónt kellene elénktárulni. A «liberalizmus» felszabadít az emberi gonoszság rs az aljas lelkület kizsákmányoló önkénye alól, az isteni hasonlóság öntudatra ébreszti és kivonja az embert a durva anyagiasság poshadt légkörétöl, a tudatosan nemes cselekvés lehetöségeit alapozza meg és a lélekkel tolt juttatások, a szeretet alapján való egyenlösítés fenkölt szellemét teremtiI6 
a szociális együttesbe. Benne a demokrácia azt jelenti, hogy valamennyi ember egyformán jogos, söt kötelezett a formabefejezett embermivolt elérésre ; célja, hogy a lelkületi magasságban valósuljon az egyenlöségi eszme. I:zt a magassági fokot kivétel nélkül, legalábbis lehetöleg mindenkivel el6retni a «vindicare in libertatem· alapgondolata. Ezért van a liberalizmusban erö és erély is, mely tekintet nélkül osztály- és rétegbeli hovatartozandóságra, a társadalmi hatalom segélyével mindenkit egyaránt kényszerít lelkületi habitusa feljavítására. A liberalizmusban nem valamennyi ember egyenlö, ilyen csak lehet, mert szabadsága van hozzá. Itt az emberek a lelkületi fokuk szerint egyenlöek, hiszen az elökelö lelkület általában nem lehet egyenlö az inferior aljassággal, a nemesség a póriassággal. A liberalizmusban a a nemesség» t. i. a lelkületi elökelöség, nem osztály a közönséges értelemben véve, de annál inkább elkülönödés a pórias jellemektöl. I.nnek a nemességnek az elöjogait megszüntetni nem szabad, mert ezzel a szabadság gondolatát szüntetnénk meg és Aristoteles-féle «született rabszolgákat» tenyésztenénk. Ennek az exkluzivitásnak az elöjogait alsóbb osztály» nem, de mindenki egyenként megszerezheti, mihelyt lelkületileg tökéletesedett, mihelyt szabaddá vált. Ez a liberalizmus.
Körkérdésünkre, hogy mi a történelmi liberalizmus hibája és hiánya, kumulatív felelhetünk a legvilágosabban : mindaz, ami benne nem «liberalitas ingenü· és nem cactio liberalis», hanem érdekhajszoló pozitív rövidlátás és - politikában, társadalmi és gazdasági életben - meröen anyagias türtetés, szeretettelenség és kapzsi profitláz. Vagy másként : a formabefejezetlen, lélek és Isten nélküli ember és a Comte-féle filozófiai-theológiai nyaktilómvelet következtében végcélt tévesztett, mesterségesen összegabalyított világnézet !
Képzeljük magunkat a XVIII. századvégi Franciaországba. Az encien regime kiváltságosainak egy kis csoportja minden téren uralkodik. Az ipar ós kereskedelem révén meggazdagodott polgárság a hatalomból is ki akarja venni részét. Érezni kezdi, hogy éppen olyan ember, mint a nemes, van vagyona, möveltsége és mégis háttérbe van szorítva. Megszületik a szabadmozgás szükségességének és az egyenlöségnek a gondolata. Rousseau a teljes, a korlátlan, a fenntartás nélküli egyenlöséget követeli. Ez a liberalizmus elsö /kzisa, a politikai, melyben az egyenlöség a szabadság rovására elötérbe tolódik : a demokrácia.
h(Hibái : I. Az emberi egyenlöséget nem a lelkületek finomítása által a magasabb fokozatokban igyekszik valósítani, az elöjogok» félreértett fogalma alapján nemes gondolkodású és inferior embert egy kalap alá akar venni.. 2. A nemesség politikai visszaéléseit nem megszüntetni, hanem azokból,ul r(szesedni kíván. Ezentúl a harmadik rend» akar úgy önkényeskedni ía hatalmaskodni, mint eddig a nemesség. Tehát nem «haladás a szellemén:m·, csak személycsere. Ezzel a történelmi liberalizmus útitáskája eleve salakkal rakódik meg cs morálja nem fenékig tejföl.
valóban nemsokára terhére lesz az egyenlöség». A szabadság veszedelemmel fenyegeti a polgárság vagyonát is. Erre a liberalizmus második /áxisába lCp, a politikai térröl átfordul a gazdaságira. A versenyfeltételek egyenlösége lesz az egyedüli egyenlöség, melyet elismer. Föhibája : a kétszínöség. Egyrészt a régi kiváltságok ellen fordul, szabad és egyenlö akar lenni, másrészt elejét veszi annak, hogy valamennyi ember, nevezetesen a munkásosztály egyenlöségi alapon részt kérjen abból az elönyös gazdasági helyzetböl, mely a polgárságot vagyoni és politikai törekvéseinek elérésére képessé teszi.
Következik a harmadik fázis. A régi Macchiavelli-szellem, az így van méltánylása veszi át a teret a «hogyan kellene lenni» helyett. Comte és a pozitivizmus az erkölcsi aggályoknak radikálisan veszi elejét azzal, hogy a filozófiai fejet és a theológiai lelket levágja a társadalmi gondolkodás testéröl. A végcél elesik, a gyakorlati hasznosság «kis céljai» összekuszálják a törekvési irányokat, elaprózzák a társadalmi egységet és a liberalizmus a mai formájában mint világnézet jelentkezik. Már nem politika, nem gazdasági eszme, hanem egységes cél nélküli, a profit érdekében magát erkölcsi aggályokon túltevö, a pillanatnyi hasznosság, a kereskedöi ötletesség és a konjunkturális kiaknázás elvtelen elvére felépülö amerikanizmus. Egy beteg világszellem, melyben mindent szabad cselekedni és nemcsak <·actio liberalisto.
Ez a fajta liberalizmus a lelkületi inferioritás demokratikus egyenlöségi eszméje, a valamennyi ember hasonítási törekvése - a morál erös kizárásával - a merö profitszellem alacsony szintjén. Tragikus vonása az egyoldalú észkultúra, helyesebben a gyakorlati ügyesség és fondorlat pallérozása a céltudatos akarat és a morális lelkület nevelése helyébe. Az ilyesféle észkultúra és liberalizmus ismereteit jóra és rosszra is használhatja s miután a profit van elötérben, inkább rosszra használja. c<Az ember mint tní·érték lecsúszik és a tárgyi determinizmus veszi át diktátori szerepét.
Ezen liberalizmusnak hibája abban foglalható össze, hogy egyáltalán nem liberalizmus a szó nemesebb értelmében, hanem kótyagos fejö szatirok «liberaliao ünnepe. A liberalizmus nem haladta meg, hanem el sem crte magát a történelmi liberalizmusban. Bekövetkezése nemesebb formáiban az emberiség érdekében még esedékes. Ami a mai liberalizmusban nemesl,,, lélek és tiszteletreméltó szellem, ennek az eljövendö liberalizmusnak tulujct;tengetése. Az igazi liberalizmus a szereteteszme és a lelkületi egyenI(fagck valósítása, a korrektúra tehát ebben az irányban keresendö.

Ihri.g Károly :
Z. A liberalizmus a teljes egyenlöség elvére hivatkozva, minden korlátnak lebontását követeli, amely - szerinte - az egyéni érvényesülésnek az útjában áll. Politikai téren az emberi alapjogok alkotmányszerö biztosítása és föképpen az általános választójog, gazdasági téren pedig a szabad verseny az a legföbb elv, amely szerinte az egyenlöség és a szabadság eszményi megtestesülése. A következmény a pártok uralma a politikában és a töke hatalma a gazdasági életben. Közös östöl, a liberalizmustól származván, egyenrangúak («ebenbürtig») és gyakran házasságot kötnek egymással ; ilyenkor, mint a valóságos házasságoknál, mindig az egyik van fölényben, csak azt nem lehet tudni, hogy melyik a kettö közül : a töke szolgálja-e ki a pártokat, vagy a pártok a tökét. Ez az erkölcstelen viszony korrumpálja mindkettönek szervezetét : a parlamentet, mint a pártoknak és a részvénytársaságot (illetve más töketársulatokat), mint a tökének szervezeteit.
Az eredmény az, hogy az individualizmus túltengésének összes kóros tünetei jelentkeznek, így a féktelen egoizmus, a nyers materializmus, a gazdasági eröszak stb. Mindezek kiszakítják az egyént azokból a társadalmi csoportosulásokból, amelyek etikai alapon nyújtottak neki hátvédet ; társadalmi csoportosulás csak két alapon : a politikai vagy gazdasági célok azonossága alapján történik, amelyek azonban kíméletlenül elgázolják az egyént, amint gyengének, és elejtik, amint hasznavehetetlennek bizonyul. A társadalom tehát atomizálódik és az egyenlöség elve a gyakorlatban a legnagyobb egyenlötlenséget jelenti, a csaléteknek használt szabadságból pedig a többségnek édes-kevés jut azokkal szemben, akiket vállai fölé emelt (választó helyzete pártkényurakkal szemben, kisrészvényes helyzete a részvénytársaságban).
Mivel a társadalom fejlödésében nincs ugrás és a jelenben mindig megtalálhatók a multnak, valamint a jövönek kisebb-nagyobb nyomai, az alapelvek sem érvényesülhetnek, hogy úgy mondjam, vegyileg tiszta alakban. A liberalizmus korszakában is meg lehetett találni más társadalomszervezö alapelveknek nyomait. De ha ezeket lefejtjük, a liberális társadalom váza feltétlenül úgy tönik fel, amint fentebb jellemeztük. Talán nem volna meddö kísérlet kimutatni, hogy annak valamely formája a történelemben mindig megjelenik, valahányszor az emberiség fellendülö korszakba érkezik. Akkor támad az az érzés, hogy a megkötöttségektöl való felszabadulás jelenti mindenkinek a legnagyobb boldogulás lehetöségét. És mivel az általános gazdasági emelkedésböl több vagy kevesebb mindenkinek jut, mindenki helyzete javul, ami úgy tönik fel, mintha a liberalizmus általajandékozott szabadságnak volna a következménye. l3izonyos idö mulva aztán az erösek túl sokat kezdenek lefoglalni a maguk részére. Idöközben a fellendülés természetes elernyedése is bekövetkezik. Igy a tömegeknél beáll az ellenkezö irányú hangulat, vagyis az a meggyözödés, hogy a szabadság feláldozása árán kell biztosítani azt az egyenlöséget, amely a tömegek számára többet, az erösek számára kevesebbet jelent. Ily módon vélik egyenletesebben elosztani azt, ami a társadalom rendelkezésére áll és ami tekintettel arra, hogy a fejlödést hanyatlás váltotta fel - mindig kevesebb lesz. Idövel beáll az egyensúly, ez ismét az expanzív eröket emeli felszínre és így újból megindul az ellenkezö irányú fejlödés.
Áttérve már most a kérdésnek tisztán gazdasági vonatkozásaira, Magyarország szempontjából a legfontosabb az, hogy a mezögazdaságnak a liberális gazdasági rendszer, illetöleg annak jelenlegi formája, a kapitalizmus, nem felel meg. Ez a rendszer az ipar és kereskedelem testére van szabva. A mezögazdaságot is belekényszerítette a fejlödés, de ez most már nem bírta ki tovább a Prokrusztesz-ágyban : vagy elvérzik, vagy megfullad. A gazdasági egyensúly megingásának és igy a mai válságnak is ez az alapoka.
2. Vajjon megfelelö orvosszer-e az etatizmus növeléseö Attól függ, hogy mit értünk utóbbi alatt. A liberalizmus káros következményeinek egyetlen ellenszere, hogy az atomokat visszahelyezzük a maguk rendszerébe, mégpedig abba, amelynek etikai elvek is a tengelyét alkotják. Tehát olyan szervezeteknek kell a tömegmegnyilvánulások helyett átvenniök a társadalom irányítását, amelyek kellö magaslatról ítélvén, az érdekeket összhangba tudják hozni. Jelenleg a társadalmon belül a legmagasabb etikai tényezö a nemzet és a legfelsöbb hatalom, annak szervezete, az állam.. Az érdekek kiegyenlítése az egész nemzetre kiterjedöleg tehát csak oly módon történhet, hogy a liberalizmus által elkülönített állami és társadalmi funkciók újból egyesíttetnek. Vagy a gazdasági és társadalmi élet szervezetei vonulnak be az államba (korporációs rendszer), vagy az állam szállja meg azokat (nemzeti szocializmus). Az eredmény nagyjából ugyanaz. Amennyiben ezt etatizmusnak nevezzük, akkor ez a kivezetö út.
Természetes, hogy valóságos és tartós javuláshoz csak akkor vezethet, ha valóban fejlödést és nem visszaesést jelent ; vagyis képes a sajátrendszerébe beilleszteni mindazt, ami a liberalizmusból, illetöleg a liberalizmusig elért eredményekböl egészségesnek és ma is hasznavehetönek bizonyult. A gazdasági életben sem fog tehát a kezdeményezés, a szabad verseny, az egyéni felelösség, a töke és profit stb. szerepe teljesen megszönni, de a társadalom megfogja találni azokat a szerveket és eljárásokat, amelyekkel a kinövéseknek elejét veheti.
Utóbbiak közt nagy feladat vár a szövetkezetekre, amelyekre vonatkozólag ma elmondhatjuk, hogy úttörök voltak a liberalizmus túlzásaival szemben való ellenállásban, hiszen már egy évszázaddal ezelött megtalálták azt a szervezési módot, amely a kapitalizmus egészséges elemeit a szolidáris
és tervszerö gazdálkodás szekere elé fogta. Ma sem lehet jobb megoldást találni, mint keresni a szabad és a kötött gazdasági rendszer legszerencsésebb kompromisszumát és miután ennek a rendszere a szövetkezeti gazdálkodás, az állam mellett az fog növekvö jelentöséggel bírni.
3. A szövetkezetek szerepének hangsúlyozása tulajdonképpen megadja a választ arra is, hogy az etatizmus helyett van-e célszeröbb kivezetö_ út. Helyette nincs, de mellette vannak mások is, mindenekelött a koopera tizmus. Ez éppúgy gazdasági pendant-ja a politikai korporációnak mint a parlamentek a tökés társulatoknak a liberalizmus uralma alatt. Az állam tehát ne törekedjék arra, hogy ahol a gazdasági szabadságot meg kell kötni, minden feladatot a maga részére foglal le, hanem ellenkezöleg, iparkodjék azon, hogy az egyének autonóm szervezetei minél jobban kiépüljenek. Arra természetesen ügyelnie kell, hogy e szervezetek a nemzet eszmei és gazdasági célkitözéseibe beilleszkedjenek. Bármint nevezzük is e szervezeteket, alapelvük ugyanaz, ami a szövetkezeteké : a nyereségelv mérséklése a szükségletei által. Igy tehát a politikai korporációk legtermészetesebb kiegészítöje a gazdasági kooperáció.

Krisztics Sándor:
A liberalizmus hanyatlása és az állami beavatkozás növekedése, a világpolitikai zavar mellett a legégetöbb problémája korunknak.
A Magyar Társadalomtudományi Társaság bölcs elnöksége, amid?n körkérdését formulázta, annak a nemes kötelességnek tett eleget, hogy a kor centrális problémájának megoldása felé kell irányozva lennie minden szellemi erönek mindaddig, míg a megoldás tényezöi kellöképpen fel nem fedetnek.
A liberalizmus hanyatlását a szabad kereseti társadalmi szerkezetben életben általa lehetövé tett olyan fejlemények idézték elö, melyek ellen feltétlenül védekeznie kell úgy az állami szervezetnek, mint az államalkotó társadalom gerincét képezö középosztálynak. A liberalizmus hibái és hiányai, a liberalizmusnak az etatizmust elömozdító hatásában nyilvánulnak meg, s ez a hatás több mint hiba, vagy hiányosság. A hibákat meg lehet javítani, a hiányokat ki lehet küszöbölni, de a hatások ellenhatásokat szülnek, organikus jellegöek, megérnek és új formákat sarjasztanak.
A liberalizmus szerephez juttatta az állami életben a nagy tömegeket, egyenlövé tévén az alsóbb osztálybelieket az államban elöbb vezetö osztályokkal. Amidön e fejlödés eljutott addig, hogy hatásában tartani kellett. attól, hogy a proletáriátus martalékává válnak a szabadkereseti társadalmi szerkezet keretében keletkezett óriási kultúrértékek, akkor az államhatalom erösítésében mutatkozik az egyetlen mód, mellyel gátak közé lehet szorítani a sötét hullámokat.
Ha a liberalizmus a középosztály pozíciójának kivívása körül, a rendiség ellen, nagy eredményeket ért el, úgy az egyenlöség irányeszméjének hirdetésével és érvényre juttatásával az alsóbb társadalmi osztályok megerösödését oly mértékben mozdította elö alig egy évszázad alatt, hogy ezen társadalmi rétegek követeléseivel szemben a továbbra is liberális elvek szerint kormányzott állam már meg nem állhat. Nem lehet a liberalizmus érvényesüléséröl szó akkor, amidön mind nagyobb tömegek hitvallása lesz a kommunista apostol, Lenin szava : «A szabadság csak polgári elöítélet».
Amennyiben a liberalizmus a szabad verseny végletekig való kifejlesztésével valóban elömozdította az emberi haladást, ennek a szabad versenynek a végletekig való támogatásával és megvédésével nagy mértékben
Ez járult hozzá a szabad kereseti társadalmi szerkezet elfajulásához, ahhoz; hogy a kapitalizmus jármába kerüljön az emberiség. A hatás magának a szabad kereseti társadalmi szerkezetnek a megingása lett, mely, hogy ne formálódjék át kommunista társadalmi szerkezetté, azt az államhatalom er?sítésén nyugvó fascizmus, nemzeti szocializmus egyelöre megakadá· lyozni látszik.
A liberalizmus tette lehetövé a kapitalizmus féktelen garázdálkodását a középosztálynak és az alsóbb osztályok kispolgári rétegeinek valóságos kifosztását. Amikor pedig a kapitalizmus soha nem képzelt fölényre tett szert minden államban, akkor az államok fölé is emelkedett, nemzetközivé vált. A nemzetközi kapitalizmussal a feltörö nemzeti erök csakis úgy vehetik fel a küzdelmet, hogy az állami szervezetet igyekeznek kiragadni a nagytöke öleléséböl. S minthogy egyéni erök a kapitalizmus tényezöivel szembe nem szállhatnak, magának az államnak az erejét kellett azzal szembe állítani, ami ugyancsak végét jelenti a liberális politika további érvényesülésének.
A liberalizmus a szabadversenyen nyugvó szabadkereseti társadalmi szerkezetével szemben állanak az egyén szociális érvényesülésének biztosságán, annak az államhatalom által való garantálásán nyugvó társadalmi zerkezetek. Ma az a helyzet, hogy a parlamenti kormányrendszerrel bíró, s ezért liberális velleitású állam ingadozik, egyenlöre még középen áll, de találkozó és ütközöpontja ezen két ellentétes törekvésnek. Jellemzö, hogy ennek az ingadozó államnak az erejét használja ma ki kartelljei és trösztjei védelmére úgy a kapitalizmus, ami ellene szól a liberalizmusnak, mint ahogy az egyén szociális érvényesülésének biztonságát is az etatizmusban látja a szocializmus, ami szintén ellene szól a liberalizmusnak.
A kapitalizmusnak helyes értelemben az a hivatása, hogy a természet és a munka mellett harmadik termelési tényezöként szerepeljen, nem úgy, mint a rossz értelemben vett kapitalizmus, amely lelküsmeretlen sp-i kulációt jelent a tökével és semmiképpen sem annak a termelés érdekében való felhasználását. Az elöbbi értelemben soha sem lesz mellözhetö a kapitalizmus és az univerzális célú államban, az etatizmus állapotában is meglesz.
Ki kell azonban véglegesen iktatódnia a társas együttélési folyamatból a termelési tényezönek nem tekinthetö kapitalizmusnak, melyet pedig a liberális törvényhozás tett lehetövé, s azután nem tudott, vagy nem is akart szigorával odahatni, hogy a kapitalizmus visszatartassék antiproduktív, kiszipolyozó funkcióitól. A kartellek és trösztök létezése igazolja a legjobban a kapitalizmusnak eltérését eredeti hivatásától és egyetlen értelmét<íl, hogy a szükséglet kielégítését a leghelyesebbé és a legolesébbá tegye, mert az utóbbi szempontot megkerülve, sok esetben a szükséglet kielégítést számosak számára megnehezítette, söt lehetetlenné is tette. A kartellek és tr<isztök megférnek a liberális állami szervezetben. Már pedig éppen a kart ullek és trösztök akadályozták meg a liberalizmus szabadversenyt fenn
tartó alapelvének érvényesülését, miszerint a kereslet és kinálat törvényéhez alkalmazkodik az átalakulás, mint önmöködö, szabályozó erö. A kartell és trösztvilágban ez a liberális közgazdasági alaptétel csödöt mondott. A kartell és tröszt árszabályozás nem felel meg a liberális követelményeknek. Még kevésbbé az a körülmény, hogy a liberális államnak magának is árszabályozóként kellett fellépnie. Természetesen kevés sikerrel. Jellemzö azonban, hogy az etatizmust számosan éppen azért tartják indokoltnak, s követelik, mert tröszt- és kartellvisszaélések léteznek és egyszeröen az államra kívánják a kartellek és trösztök szerepét bízni, amikor is elérhetö lesz, hogy a szükségletkielégítés olcsóbb legyen, de hogy a Ieghelyesebb Iesz-e, az kérdéses.
Csupán az optimista hiedelem világába tartozik ugyanis annak az állítása, hogy az egyéni vállalkozás háttérbe szorításával az univerzális állam boldogabbá fogja tenni az uniformizált egyént. Ez bizonyítva még nincs. Vezérgondolatként megvalósítására törekedni csak kísérletezést jelent. Egyelöre az bizonyos, hogy a liberalizmus nagy eredményei, az egyéni és politikai szabadságjogok érvényre juttatása, s a szabadverseny kialakítása, úgy, amint az a francia forradalom óta kifejlödött, nem vonták maguk után az emberi boldogulást, mindenki számára a gazdasági jólét alapjainak megteremtödését. Sem a klasszikus közgazdaság önmagát szabályozó tökeelmélete, sem a liberális jogalkotásnak a kapitalizmust szabályozó eddigi rendszerei nem váltak be. Az elöbbire a kialakuló kapitalizmus nem volt képes, míg az utóbbi az önmagát szabályozni képtelen kapitalizmusnak lett éppen a megrögzítöje, hibáinak intézményes fenntartója.
A liberalizmus nem csak azért hanyatlott le, mert érvényesülésének lehetösége alól mindinkább kicsúszott az ethikai alap, hanem mert nem tudott annyit nyujtani, dacára az egyén erösítésének, mint amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy minden ember a maga tehetségének és képességének méltó érvényesülését találja meg a társadalomban. A liberalizmus nem tudott eleget tenni az igazság társadalmi kategóriájának. Ezen oknál fogva a liberalizmus alapján kiépülö állami szervezet az egyénre gyakorolt hatásában logikai tekintetben is a liberalizmus hiányosságának eszmekörét gyökereztette be a lelkekbe. Amint a kereslet és kínálat szabad érvényesülése nem bizonyult árszabályozó erönek és árszabályozásnak kellett bekövetkeznie, a liberalizmus legérzékenyebb pontján kapott sebet a tömegek elött. És ez a seb egyelöre halálosnak látszik. Innen van az, hogy liberális eszmékre mind nehezebb erös pártokat felépíteni.
Az etatizmus viszont még nem találta meg az árszabályozásnak a normáját. Ezért nem lehet az etatizmust sem vakon követni.
A középkor teljesen megkötött gazdasági rendszerét a liberalizmus teljes gazdasági szabadsága váltotta fel. A két ellentétböl a szintézis vala
mely tervszerö gazdálkodásban keresendö, melynek irányítója azonban nm a magánvállalkozási szellem, hanem az állami omnipotencia lesz.
A liberalizmus háttérbe szorulása maga után vonta a demokratikus intézmények átalakulásának a szükségességét. Ennek tárgyalása azonban messze vezetne. Egy körülményt azonban különösképpen ki kell emelni. A liberalizmus hanyatlásának hatását a szocializmusra, mert az szinte váIasztóvíz erejö. Míg a liberalizmus fénykorában a demokratikus intézmények kifejlesztésének követelésében a fötényezö a szocializmus volt, addig, amint a liberalizmus tömegmozgalmi értelemben megingott, a szocializmus is levetette álarcát és az alsó néposztály diktatúrájának követö· lésével az univerzális állam végletekbe menö formáját tözte ki leplezetlen célj ául.
A szocializmusnak nemzetinek nevezett iránya ugyancsak egyoldalú osztályuralomra törekszik, csakhogy az alsóbb néposztályok diktatúráját nemzeti színbe öltözteti. A nemzetköziségröl lemondván, viszont a sovinlzmusnak minden árnyoldalát viseli magán.
Ha a szabadság fogalmi körének átalakulását is tekintetbe vesszük, úgy még élesebben rajzolódik ki a liberalizmus hatásaként keletkezö ellenhatások képe. Az univerzalizmus eszmekörében a szabadság is mást jelent, mint ahogy a liberalizmus annyi forradalom nyomán azt formulázta. Az egyéni szabadság értéktelen tantusz. A szabadság az egyénnek, mint állami szervnek az összességnek, a nemzetnek való szolgálásában áll. Az univerzalizmus eszmekörében csak politikai szabadság van, amely az egyén állami szerviségéböl folyik és az összességnek való szolgálat kötelességében nyilvánul meg. Van igazság ennek azirányú indokolásában, hogy az ember jelleme nemcsak az egyéni szabadság által fejlödik, hanem az önmérséklet és az engedelmesség által is.
Természetes, hogy a szabadság ilyetén értelmezése mellett az etatizmus számára megteremtödött az alap. Amit liberális felfogás szerint elképzelni nem lehetett, az valóra vált éppen a liberalizmusba vetett hit megingása folytán.
Ha a magyar helyzetre is tekintettel kívánunk lenni, úgy Magyarországon a liberalizmus eszmevilágának egészen speciális alakulásával állunk szemben.
magyar liberalizmus a magyar nemesség nagyszerö áldozatkészségéböl virágzott ki, a jobbágy felszabadítás tényében, s az I848-i törvények tartalmában. Az egyén erösítése a nemzet erösítését jelentette ekkor, s a magyar liberalizmus a nemzet erösítésének a feltétele mellett hozta létre kezdetben a maga alkotásait. A liberalizmus Magyarországon a nemzet felszabadulásának a tényével az idegen uralom alól lett a kormányzás alapelvévé és általa illeszkedett be nemzetünk a Nyugat civilizált államainak sorába. A haladásnak az a szolgálata, mely az egész világon jellemezte a liberális politikát, a magyar nemzetet is a haladás minden áldásában részesítette, mondhatni megerösítette a nemzetet a jövendö ezredév számára. Ha az osztrák elnyomás és a függetlenségi harc elvesztése után nem a liberalizmus politikájának érvényesülése következik, akkor a magyar nemzet végpusztulása elé nem állíttatott volna akadály, a költö énekelte nagy sír valóban megnyílt volna számunkra, melyet a liberalizmus nyomán haladottabb népek vettek volna körül anélkül, hogy szemükben gyászkönny ült volna. A liberális politika megmentette a magyar nemzetet, de amikor a megmentett erö megtartásáról van szó és mint az egész világon, a liberalizmus elöidézte haladás gyümölcseit kívánjuk megtartani, akkor nálunk is számolni kell ezen értékek különös megtartási módozataival, ha máskép nem, úgy az államhatalom növelésével, az egyéni szabadság korlátozásával, az állami beavatkozás folytonos kiterjesztésével.
Befejezésül legyen szabad ama felfogásomnak kifejezést adni, hogy a liberalizmus és étatizmus között való választás problémájának megoldása az egyén és tömeg közötti viszony örök tragédiájából folyik, melynek számos felvonása volt és lesz még, mindegyik egy-egy korszakos próbálkozást jelentvén.
Az etatizmusnak magának számos alakját és kialakulási módját dolgozták ki eddig, hogy úgy mondjam a Liberalizmus bastaydizálása formájában. Megérdemelné a mélyebben való foglalkozást különösen Wiese professzor neoliberalizmusa, Pesch professzor S. J. szolidarizmusa. A magam részéröl, mély meggyözödéssel, a megoldást legszívesebben a Rerum Novarum enciklika keresztényszocialista programmjában keresem. Álláspontom indokolására csak egészen röviden azt hozom fel, hogy az eddig javasolt elméleti megoldásokban, de az olasz fascizmus és német nemzeti szocializmus példáiban is egyformán fellelhetö a közérdek elötérbe tolásának követelménye az egyéni érdekkel szemben. De sem a neoliberalizmus, sem a szolidarizmus nem adnak pontos mértéket arra nézve, hogy amit az egyestöl elvesznek, azt mikép és mily formában adja az állam vissza. A fascizmus és nemzeti szocializmus jövöje is éppen a kiegyenlítés normájának a megtalálásától és helyes alkalmazásától függ. A keresztény szocializmus a közérdek érvényesülésének elismerése mellett valláserkölcsi alapon, minden, keresztény mindennapi imádságából, a «Miatyánk»-ból veszi az egyén és köz közötti kiegyenlítés normáját, úgy magyarázván az ima ama tételét hogy ,<mindennapi kenyerünket add' meg nékünk ma», hogy mindenki számára a neki járó kenyér legyen megadva, nem egyforma finom, s nem egyforma darabban, hanem kinek-kinek érdeme szerint valóan ; de elégedjék is meg az ember a neki jutóval, ne igyekezzék élete célját a vagyonszerzésben találni csupán. A keresztény szocializmus a szabadkereseti társadalmi szerkezettel megfér, és a leghumánusabban képes letörni a liberalizmus kinövéseit. XIII. Leó pápa különösen arra figyelmeztetett, hogy a vagyonosok önmegtagadás és jótékonyság által mozdítsák elö a társadalmi békét, az alsóbb néposztályba tartozókról való gondoskodás pedig
az állam feladatává tétessék, az állam támogassa a munkást, hogy bére megfelel? legyen védje az egészségét, segítse a családját.
A szabadkereseti társadalmi szerkezet megnemesbítését kívánja 1 keresztény szocializmus elérni. A jelenkorban ezért az ezirányú megoldásnak vannak a legnagyobb kilátásai az egyetemes emberi boldogulás valóra váltása körül.

Neubauer Gyula:
A világ mai gazdasági és egyéb nehézségei egy-két föokra, vagy számos apró okra vezethetök vissza. Azok között, akik hajlandók egy kimagasló okot megjelölni, szintén vannak ellentétes táborok. Igy állanak egymással szemben a liberalizmus ellenségei és a liberalizmus barátai, vagyis azok, akik a bajokat annak tulajdonítják, hogy liberalizmus volt vagy még van és azok, akik a bajokat annak tulajdonítják, hogy liberálizmus már nincs, hanem inteyvecioizynus van. Nem szabad feltenni, hogy ellentét áll fenn a liberálisok és az intervencionisták (étatisták) céljai között. Ha úgy a liberális, mint az étatista csak egyéni céljait követi, akkor egyiknek sincs igaza és egyik elv sem volna fenntartható, ha nem tudná a közérdeket maga mellett tanuságúl felhívni. Csak abból szabad kiindulni, hogy úgy a liberalizmus, mint az étazízmus a köz érdekében alkalmazott társadalomrendezö elv gyanánt kíván fellépni s azt kell eldönteni, hogy egyikük is, másikuk is mint közérdekö társadalomrendezö elv mennyire használható.
Próbáljuk meg kiindulóban a liberalizmus igazi elgondolását magunk elé idézni. A liberalizmus az embereknek a létért való küzdelmét úgy tekinti, mint egy sportmérközést, amelyben mindenki egyenlö feltételek mellett résztvehet és a versenyzök legjobbika gyöz. A verseny nem folyik le szabályok nélkül és a fair lay megkívánja, hogy a szabályokat a versenyzök mindegyike szigorúan megtartsa. A verseny nem egyszeri mérközésböl áll,hanem folyvást megismétlödik. A gy(öztes nem pihenhet a babérain és a vesztes nem veszti el egy verességgel összes chance-ait. A nemes versengés kifejleszti az egyéni képességeket és létrehozza a legkiválóbb eredményeket. A versengés felügyeleti hatóságának nincs más feladata, minthogy a fair play, a versenyszabályok megtartása fölött örködjék. A nemes versen-gés eredménye, hogy mindenki legjobb képességei kifejlödnek és mindenkia legnagyobb teljesítményekre szoríttatik. Nemcsak a legkiválóbb egyéni.eredménynek, hanem az összesség eredményeinek is a legnagyobbaknak kell tehát lenniök.A köznek csak az lehet ártalmára, ami a fair play-t veszélyezteti. 'Ez pedig kétféle lehet. A versenyz?k kijátszhatják úgy a szabályokat, hogya szabálysértés megtorlatlanul marad, s?t a szabálysértésb?l jogtalan el?-nyük származhatik, vagy pedig a felügyeleti hatóság elfogultan és részre- ,hajlóan kezeli a szabályokat. Az els? a liberalizmus hibája, ami a szabályokszigorítására vezethet, de egyben olyan agyonszabályozást okozhat, ami megbéníthatja a verseny menetét. Ez utóbbi pedig már az étatizmus jószán-dékú hibája. A második, a szabályok részrehajló kezelése, a kiválót elkedvet-leníti, a kevésbbé kiválót elkényebnesíti. Ez az étatizmus rosszhiszemú híbája. Az etatizmus jószándékú hibája szokott elöfordulni a szociális állami intervencióban, az etatizmus rosszhiszemö hibája jelentkezik a politikai állami intervencióban. A kérdés most már az, hogy a liberalizmus egy hibája, vagy az etatizmus két hibája a nagyobb-e. Az egyik oldalon a.fair play szabályainak kijátszása, a másik oldalon pedig a bürokratizmus és a.protekcionizmus jelentkezik. Nem új forma, hanem csak az utóbbi kett? válfaja a militarizmus, vagyis a közéletnek katonai elvek szerint vald agyonszabályozása. Ezekben az általános fejtegetésekben már benne rejlik a felelet a ,felvetett elsö két kérdésre. II. kérdés : miben állanak a liberalizmus hibái és hiánya felelet : abban, hogy a fair play szabályainak megtartására, a szabá-lyok kijátszásának megakadályozására nincs garancia. '2. kérdés : megfelel? orvosszer-e a bajok ellen az etatizmus növeléseö'Felelet : nem, mert bürokratizmusra és protekcionizmusra vezet,,illetve az etatizmus ez utóbbiak ellen semmi komoly garanciát nyujtani.nem képes.Már a harmadik kérdésre nem lehet ilyen egyszeröen feleletet adni.Mert ugyan min? más utakat láthatnánk aktuálisan célravezetöbbeknek a liberalizmus hibáinak és hiányainak kiküszöbölésére El?ször aktualitás nélkül próbálunk felelni. A liberális társadalmi rend önmagában nem alkalmas saját hibáinak és hiányainak kiküszöbölé-sére. De legalább is alkalmasabbá teheti egy egészségesebb és erkölcsösebb közszellem. Ez az egyik lehetöség, amit nem lehet egyszeröen tagadni, ha például az angol társadalmat akár csak a magyar társadalommal is összehasonlítjuk. Ha pedig a liberalizmus mégis korrekcióra szorul, nem kell mindjárt az ellenékez végletbe, az etatizmusba esni, aminek más értelmet adni nem tudunk, mint azt, hogy legalább is az állami beavatkozás túlsúlyát jelenti. Maga az állami beavatkozás szüksége aligha vitatható, de nem kell mindjárt azt hinni, hogy az eredménytelen állami beavatkozást annak fokozása jóváteheti, mert sokkal természetesebb azt feltételeznünk, hogy ezzel csak az eredménytelenséget fokozzuk. Nem a beavatkozás mércékében, hanem annak módjában és iyányában kell a problémát keresnünk.
Aktuálisan úgy látjuk, hogy a mai világhelyzet megítélésében a liberálisoknak és az intervencionistáknak egyaránt igazuk van, ami ese.k úgy lehetséges, hogy a világszerte tobzódó étatizmus nem volt képes a Iiberalizmus hibáinak és hiányainak kiküszöbölésére, ugyanakkor azonban a maga bürokratikus és protekcionista szellemével a liberalizmus elönyeit is tönkretette, úgyhogy ma a liberalizmus és etatizmus hibáit és hiknyal egyidejöleg érezzük. Lehet, hogy ebböl a kettös rosszból egyidövel valami jó is fog kinöni. Az olasz, német, amerikai és orosz kísérlet termelhet jó eredményt is. Ezt azonban ma még senki emberfia nem tudhatja. Amit ma láthatunk és tudunk, az csak annyi, hogy a mai helyzet elmérgesedésében legalább annyi része van az etatizmus túltengésének, mint a liberalizmusnak.

Némethy Imre:
Z. A liberalizmus nagy hibája az, hogy a nemzet rovására az egyénböl és az egyének szabad versenyéböl indul ki. Másik nagy hibája, hogy túlságosan elötérbe állítja a gazdasági szempontot. Sem gazdasági, sem más téren a szabad verseny nem szolgálhatja a kívánatos mértékben a legkülönb egyéniségek érvényesülését, mert irányító eszméje emberek és vagyon mennyisége, elegendö figyelem nélkül az ettöl független értékre és éljai is ehhez igazodnak. Ilyen kiindulópont tette beteggé a liberális gazdasági rendszert, amelyben az a döntö kérdés, hogy munkában és tökében pusztán mennyiségi szempontból elegendö mértékben erös vállalkozó megtalálja-e az elegendö számú fogyasztót. De hasonló okból és módon beteg a liberális politikai demokrácia is, amely csak a számszeröen kifejezett többségi akarattal számol. A liberalizmusban a szociális, möveltségi, nemzeti s vallási élet területe tulajdonképpen szoros függvénye a gazdasági és a puszta többségi elvre alapított politikai szempontnak.
A liberális állam hibái az elmondottakból önként következnek. A nemzet elhanyagolásával az egyént és ezt is nagyrészt csupán számszeröen és gazdasági szempontból nézi ; elhalt és ezután megszületö nemzedékekkel a liberális felfogás és ennek keretében a liberális állam alig törödik és nagyon háttérbe állítja a koránál vagy törödöttségénél fogva nem teljes cselekvés munkaképességö embert is. Az utóbb említettek háttérbeállitása a liberális felfogásnak éppúgy eredményévé válik, mint az átlagnál különbek háttérbeszorulása. Az átlagon akár saját hibájukból, akár pedig saját hibájukon kivül alul maradók a liberális felfogás alapeszméjét alkotó szabad verseny következtében nem érvényesülhetnek igazságos mértékben, mert ezt testi vagy szellemi képességeiknek az átlagosnál nagyobb hiánya szükségképpen megakadályozza. Az átlagos mértéket meghaladó értékö ember értéktöbblete pedig az átlagosak nagy számbeli tömegének arányában úgy szétforgácsolódik, hogy sem az egyes emberi kiválóságnak, sem a közösségnek nem lehet méltó haszna az átlagon felül levök kiválóságából.
A liberális társadalom tehát végeredményben az átlagosak társadalma és még ebben a megjelenésében is mértékegységéböl hiányzik a szellemi, erkölcsi, vallási arányos összetevö. Felépítése az egyesekböl jön létre ; nem enged igazi teret a nemzetnek, mert nem számol azzal a szükséges mértékben, hogy a nemzetben elhalt, élö és jövendöbeli nemzedékek nem újból szétválasztható, hanem önálló egységre vezetö módon egyesülnek.
2. Az etatizmus fejlesztését válságos idökben sokszor nem lehet elkerülni, de ebben nem szabad ideális célt látni. Nagyon hibás az a felfogás, amely minden kérdés megoldását az államtól várja ; ilyen felfogás helytelenségére nagy nyomatékkal figyelmeztet bennünket az a tény, hogy az állampolgárok közszolgáltatásainak terhei majdnem mindenütt az alig elviselhetöség mértékéig megduzzadtak. Az állampolgárok túlterhelése adókkal és más közszolgáltatásokkal ezek vállalkozása megbénításával és ezen az úton közvetve az állam elvállalt feladatai teljesítésének a meghiúsulásával fenyeget ; de az állam azért sem válhatik nagyüzemmé olyan értelemben, hogy a legkülönbözöbb feladatokat magára vállalja, mert ilyen megoldásban elveszne a feltétlenül szükséges egyéni kezdeményezés értéke, az áttekinthetöség hiányában meghiúsulna a nemzeti életnek az az irányítása, amelyet az államtól várunk és nem egy esetben maradnának papiroson a legszebb tervek is.
3. Az út, amelyet követnünk kell, csak az lehet, amely az államon belül intézményesen és a nemzet elhivatottságának tudatában biztosítja az egyeseknek a lehetö legeredményesebb együttmöködést i. egymás közt és 2. az állam orgánumaival. A fasiszta felfogás szerint az állam a nemzeti élet létrehozója és irányítója és nem a nemzet az, amelyik a maga céljainak megvalósítása érdekében megalkotja az államot. Nem látom alapvetö jelentöségönek a most tárgyalt kérdések szempontjából arról vitatkozni, hogy ez vagy a megfordítottja-e a helyes felfogás. Kérdésünk szemszögéböl a hangsúly azon van, hogy az állam a nemzeti egyéniség lehetö legteljesebb érvényesülésének biztosítására hivatott és köteles. Ebben a feladatában nem felejtheti el, hogy a nemzetet nem csak az élö nemzedék, hanem ennek elödjei és utódjai ís alkotják. A mult nem lehet az állam vagy az egyén korlátja abban, hogy a nemzet helyesen felismert aktuális érdekét szolgálja ; el sem lehet képzelni azonban, hogy értékes történelmi multtal bíró nem
zet aktuális 'érdeke az e1m5lt idókkel való organikus kapcsolat megszakítása lehessen. De az elöbb elmondottakból az is következik, hogy a nemzet érdekeinek aktuális helyes szolgálata csak az lehet, amely az ezután következö nemzedékeket legalább olyan mértékben veszi számba, mint a ma élö nemzedéket.
A helyesen feltett kérdés tehát ez : milyen módszerek és eszközök alkalmazásával lehet a nemzet javát multjához méltóan és egymást követö nemzedékeket meghaladó távoli idökig a lehetö legkielégítöbb és az emberiségre legértékesebb módon szolgálni
Magyar szempontból mindenekelött a területi revízió kérdését kel1 teljesen világosan látni, abban a tekintetben, hogyan lehet a várt és kívánt új határok között élö társadalom egészének és minden rétegének a mainá1 lényegesen jobb möveltségi, gazdasági, jóléti és a népi egyéniségnek a legjobban megfelelö helyzetet biztosítani és ekként az egész emberiségnek jó szolgálatot tenni.
Ha a kérdést nem kizárólag magyar, de általános elvi szempontból nézzük, úgy a következökre kell gondolnunk :
Az emberi haladást minden nemzet egyénisége legértékesebb vonásainak kifejlesztése és érvényesítése útján köteles szolgálni. Ez a szolgálat az államra és annak polgáraira egyaránt vár. Az állam ne kívánjon polgárainak tevékenységébe mindenáron beavatkozni, de ne féljen a beavatkozástól ott, ahol a nemzet egyéniségének érvényesítése, gyengébbek védelme és tehetségek érvényesülésének érdeke ezt megköveteli. Államban és polgáraiban egyaránt határozott tudat kell a nemzet célja felöl ezt elsösorban nevelés útján kell kifejleszteni, de-a cél jóságának és helyességének világos ismeretétöl feltételezetten - adott esetekben a kényszer útján irányítás is helyes és szükséges. Nem elegendö, ha a most említett céltudat csak általános ; gondos szociográfiai megismerés alapján annak az életviszonyok apró részleteire is ki kell terjedni. Ilyen megismerés alapján tisztában kell lenni az államon belül érvényesülö minden köz- és magántevékenység helyes egyensúlyával és az egyensúlyi zavarok megakadályozása vagy megszüntetése érdekében irányítóan kell az államnak beavatkozni. Az egyensúlyi zavar mértéke szabja meg a beavatkozás mértékét. Az említett zavarok bekövetkezésének a legjobban azzal lehet elejét venni, ha a nemzet hivatására vonatkozó szolidaritás tudatát sikerült az állampolgárokban kifejleszteni. Ezért elsösorban az szükséges, hogy az állam intézményei a fentebb részletezett szolidarításnak kialakítását és fenntartását szolgálják. Egyensúlyi zavarok esetén elöször is a szolidarítást szolgáló intézményt kell alkalmazásba venni, illetöleg ennek tökéletesítésére kell törekedni és csak akkor, ha ez adott esetben nem elegendö, kell ezen túlmenö olyan intézkedést tenni, amely mélyebb beavatkozással jár az egyesek életviszonyai szempontjából.

Tóth Béla (Genf) :
Ami a liberalizmus kérdését aktuálissá teszi, az kétségtelenül a kapitalista világrendben mutatkozó anarchia. Hogy társadalmi és politikai intézményeink elkerülhetetlen reformjáról ma annyi szó esik, az onnan van, hogy a gazdasági élet területéröl átharapódzó zürzavar velük szemben is új állásfoglalásra kényszerít.
Nem lévén szakértö, nem érzek hivatottságot arra, hogy a bajt gyökereiben vizsgáljam. Mint annyi más elfogulatlan szemlélöje az eseményeknek, csupán arra szorítkozom, hogy elfogadom az önként adódó konkluziót : a gazdasági szabad verseny liberális elve egyetemes emberi érdekek sérelme nélkül nem tartható fenn továbbra.
A laissez faire elvének feladása azonban oly közelröl érinti a társadalomban-élés tényéröl és jelentöségéröl vallott hagyományos felfogást, hogy nem árt szemügyre vennünk, mennyire egyeztethetö össze e lépésünk az egyéniség megbecsülésére alapozott individualista világnézettel. Mindenekelött azt a kérdést kell felvetnünk, hogy a gazdasági tevékenységeknek kollektív szempontok alá való rendelése valóban oly súlyos korlátozását jelenti-e az «emberi jogok» forradalmi koncepciójából folyó egyéni szabadságnak A szabadság feltétlenül egyik legbecsesebb vívmánya az emberi haladásnak, terjedelmét illetöleg azonban a legtöbben illúziókban ringatják magukat. Minél szervezettebb ugyanis egy társadalom, annál sokrétöbb az ellenörzés, mely környezetünkre kiható ténykedéseinket megfelelöileg kanalizálja. A jogi tilalmazásnak és hatalmi kényszernek megszámlálhatatlan formái és eszközei szabnak határt az önkénynek. Próbálja csak meg valaki adót nem fizetni, vélt vagy való sérelmeit maga intézni el ellenfeleivel, kibujni honvédelmi kötelezettségei alól, vagy csak éppen útlevél nélkül hagyni el az országot . . . Egyébként a ránk nehezedö törvényes kötelmek a közösséghez való tartozásnak olyan visszterhei, mikkel személy- és vagyonbiztonságunkat fizetjük meg. Röviden, egyéni életünk anyagi kerete már amúgy is annyira meg van rendszabályozva, hogy a köz
rdekt! baavatkozásrrak a termelés és jövedelemelosztás területén való hatékonyabb gyakorlása tulajdonkép csak egy további lépés volna a társadalmi ellenörzés ösrégi útján.
Melyik hát a szabadságjogoknak az a rezervált területe, ahová az állami korlátozás nem hatolhat be anélkül, hogy összeütközésbe ne kerületin emberi öntudatunkkal és azon elfojthatatlan igényünkkel, hogy szellemi és erkölcsi képességeink kifejlesztésében mások meg ne akadályozhassanak Az anyagi érdekek kényszerö ütközésének puszta ténye is arra utal, hogy a mesterséges korlátozás csupán lelkiismereti életünk és a világhoz való szubjektív vonatkozásaink körében jogosulatlan, s ennyiben a külsö beavatkozásnak tulajdonkép az emberi hivatásról és a társadalom céljáról alkotott ethikai meggyözödéseink szabnak határt. Nos, ez utóbbi szempontból a liberalizmus még nem tekinthetö teljesen hasznavehetetlen értékmérönek.
Mint világnézet, a liberalizmus - a kereszténységnek spirituálisabb emberszemlélete mellett - az emberi méltóság humanisztikus-individualista ideáljának kifejezöje és szerves fejleménye egy több évszázados ideológiai fejlödésnek, mely az ember szellemi és anyagi emancipációjának jegyében folyt le és még folyik ma is. Hogy csak a lényegesnél maradjunk, ennek az evoluciónak a vívmányai közé tartozik mindenfajta dogmatizmusnak az egyéni vizsgálódás és kritika jogán elért áttörése, másfelöl meg az emberi egyenlöség elvével való feloldása a legkülönfélébb elöjogokon vagy elöitéleteken nyugvó társadalmi megkötöttségnek. A liberalizmus e szubjektívnek nevezhetö oldala mellett az a másik, mely az emberek anyagi boldogulására szolgáló intézményekben összegezödik, nem több puszta esetlegességnél, mivel nyilvánvaló, hogy valamely cél elérésére alkalmatlannak bizonyult eszközt bátran felcserélhetünk anélkül, hogy ezzel eredeti törekvéseinktöl eltérnénk. A szabad versenyes kapitalizmus arra a sorsra kerülvén, hogy mint rendeltetésének meg nem felelöt átszereljék, nem elkerülhetetlenül szükséges, hogy egyidejöleg lemondjunk liberális világnézetünk néhány sarkalatos elvéröl is. Igy ha a tapasztalás azt igazolja, hogy a közösség anyagi érdekeinek okszerö védelme a javak termelésének és elosztásának társadalmi megszervezését igényli, a szervezés célkitözéseinek azért természetesen meg kell tartaniuk az ethikai igazolhatóság jellegét is, ami annyiban tér el a pusztán utilitárius szemponttól, amennyire a külsöleges jólét növekedése különbözik az ember belsö értékének és méltóságtudatának emelkedésétöl. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy termelöi és fogyasztói mivoltunknak minden szisztematizálása mellett végeredményben a civilizált társadalomban való élés célja nem lehet más, mint a bennünk rejlö humánum magasabbrendövé tétele.
Épp ezért lehetetlennek tartom, hogy a szabadelvö álláspontot feladjuk az egyén olyan szellemi és morális megnyilatkozásaival szemben, mint a sajtó, irodalom és a véleménynyilvánításnak bármely más formája, a tudomány, vallás, mövészet, söt a tanítás is - bár ez utóbbi mindinkább
az 4llami feladatok sorába ékelödve ma már nehezen tudja megóvni függet- lenségét akár az egyetemi fokon is. Valójában az anyaginak és a spirituális- humanisztikusnak az éles elválasztása kell, hogy alkossa azt a határvonalat, melyen túl az állam - még ha teljesen demokratikusan van is felépítve - nem avatkozhat bele az egyén és a csoportok életébe. Törhetetlen a köz- hatalom tekintélyével védett minden olyan tan, mely nem állja ki az ellen- véleményt s annak terjesztését. Az a társadalmi rend, melyet csak a gon- dolatszabadságon elkövetett er?szak árán sikerül megóvni a felborulástól , nem éri meg, hogy fenntartsák. A közrend és társadalmi béke meg?rzésére hivatott hatalmi szerveknek az a feladatuk, hogy lehetetlenné tegyék az er?szak alkalmazását, nem pedig az, hogy a meggy?zés és felvilágosítás békés eszközeivel szemben maguk folyamodjanak az er?szakhoz. A több- ség véleményét?l eltér?leg vélekedni még nem jelent tévedést, legfeljebb haerezist, amit üldözni esetleg mindennél nagyobb hiba, mivel hogy mi az igazság, azt nem az emberek, hanem csak a tények dönthetik el. S alig szorul bizonyításra, hogy a közgondolkozás kialakítása terén a kényszer alkalmazása mindig gyanús s legtöbbször a közérdek meghamisításához vezet. A szellemi élet és a véleményszabadság bármilyen feszélyezése elleni tiltakozás különben egyetlen próbaköve a liberális világszemléletnek, mivel a politikai liberalizmus vagy amit vele azonosítanak : a demokrácia sem más, mint annak biztosítása, hogy minden polgár szabadon fejezhesse ki közdolgokban vallott felfogását. Emellett szinte másodrendö kérdés, hogy a népképviseleti rendszernek vagy éppen a gazdasági berendezkedésnek milyen konkrét formája az, amely legkielégít?bb módon juttatja érvényre az egyéni érdekek szükséges koordinációját. A lényeges - ismétlem - az , hogy az intézmények és módszerek természetes evoluciója és változásai mindenkor a közösség tagjainak magasabb emberi szintre való emelését szolgálják. Lényegében a liberális életlátásnak ez az önkéntelenül anthro- pocentrikus jellege teszi lehet?vé a haladást, mivel bármely forradalmi újitásnak egy új embertípus kialakulása az elözménye, viszont minden forradalom tapasztalás szerint arra törekszik, hogy a méhében hordott emberideált tegye általánossá. A történelem a maga egészében nem is egyéb, mint egy folyton tartó pedagógiai er?feszítés. Talán mondanom is felesleges, hogy a fenti szempontok megvalósftá- sát csak demokratikus szellem? társadalmakban látom lehetségesnek. Demokrácia alatt természetesen nem az az ál-parlamentárizmus értened, mely a mandátumszerzés normális eszközének tekinti az eröszak, korrupció és félrevezetés furcsa szentháromságát, ami annál könnyebben elfordul, mivel a kormánygépezet bizonyos alkotmányos látszatok megóvása mellett, gyakran maga is kisajátítható egy szökebb csoportérdek javára. A demok- rácia fogalma a nép teljességének érdekében s annak közvetlen részvételével m?köd? államéletet tételez fel, azaz a legszélesebb értelemben vett szoli-
. .. darizmwt aL emberi értékek oly hierarchiájával, mely elég rugalmasa ahhoz, hogy áttörje az osztállyá merevülni kész «szerencsés utbdoko ellenállását. Magától értetödik, hogy a népuralomnak ilyen koncepciója mellett gazdasági reform dolgában mi sem volna ideálisabb, mint a vagyonban mutatkozó végleteknek a középvonal táján való egymáshoz közelítése, ami az alul levöknek felemelésével kiküszöbölné azt a roppant szociális távolságot, mely ma annyi fenyegetö feszültségnek a szülöoka. A felemelkedés anyagi feltételeinek megteremtésével karöltve kell azután kiépülnie a közoktatás olyan rendszerének, mely a szelekció megszigorítása mellett mindenki számára egyforma lehetöséget nyujt a legalsó foktól a legfelsökig jutásra, ezzel is elösegítvén a társadalom alkotó elemeinek egészségesebb körforgását.
Az itt hangoztatott kívánalmak ma, mikor a liberális világfelfogás válságáról szokás beszélni, esetleg túl naivaknak fognak tetszeni, annyival is inkább, mivel semmiben sem különböznek a szabadelvöség ifjúkorában megfogalmazott aspirációktól. De talán ép ez bizonyítja, hogy a demokrácia még nem töltötte be teljesen hivatását, csak új gazdasági alapra kell helyezkednie. Amint egykor a feudális rend a korlátlan hatalom attribútumaival felruházott földvagyonban gyökerezett, úgy lett a polgári demokrácia hatalmi apparátusának hordozója, de egyben kitartottja is, a töke. A fejlödés elkövetkezö szakaszában a bevezetendö reformoknak nyilván az lesz a feladata, hogy a vagyoni privilégiumok túltengö védelmét lebontva, fokozottabb hangsúlyhoz juttassák a munkának jogszerzö jellegét, mint amely egyetlen igazságos értékméröje lehet azoknak az elönyöknek, mik az egyeseket a társadalommal szemben megilletik. A termelés rohamos mechanizálódása és szervezésének mind bonyolultabbá váló feladatai révén a munka ma inkább, mint valaha a töke szerény függvényének szerepében jelentkezik. A szociálpolitika az ebböl származó bajoknak inkább kendözésére, semmint kürtására van beállítva, holott nyilvánvaló hivatása egy olyan munkajognak a kiépítése lenne, mely a társadalom minden hasznos tagjának méltányosabb részesedést biztost a nemzeti jövedelem egészéböl. Ma ott tartunk, hogy a tulajdonjog szentségének nevében folytatott állandó vagyonjogi excessusoknak vagyunk a tanúi, mert ugyan mi másnak nevezhetnök azt a rendszert, mely a tökehaszon biztosítása érdekében javakat és emberi existenciákat tesz tönkre s a termelésben résztvevö tényezök egymáshoz való viszonyát odafejlesztette, hogy az emberi munkaerö már szinte értéktelenné lett, a töke azonban kamathoz való jogát csorbítatlanul fenntartja.
Igazságtalanok lennénk azonban, ha korunk bajait kizárólag a fennálló gazdasági rend számlájára akarnók írni. Amennyire rombolónak bizonyult a szabad verseny hódító morálja szociális vonatkozásban, époly vészthozónak kell tekintenünk a nacionalista imperializmus uralmát a nemzetközi kapcsolatok területén. Kapitalista önzés és zsákmányéhes nacionalista gög különben a vadászösztönnek ugyanabból a részegítö forrásából táplálkoznak s mindkettönek ellenszere esak egy kinek-kinek bírvágyát jogos keretek közé szorító s az egyetemes érdekeket tiszteletbentartó új gazdasági rendszer lehet. Nemzetek közötti viszonylatban tehát az orvoslás módja tökéletesen ugyanaz, mint amelyet a társadalom szervezetének szanálása szempontjából találtunk szükségesnek : minden vonalon szétválasztani a gazdasági eröforrások és termelöi tényezök felett való rendelkezés hatalmi szférájától a kulturális javaknak alturisztikus rendeltetésö gesztióját. S míg az elsöre az egymást keresztezö törekvések kiegyensúlyozása végett fokozatosan ki kell terjeszteni bizonyos nemzetközi szabályok érvényét, a második megtartandó a nemzeti önrendelkezés szuverén jog' körében. A ma már szinte megoldhatatlan konfliktusokba bonyolódott érdekeknek csupán ilyen tagolása árán remélhetjük, hogy valamikor helyreállíthatjuk a társadalmi osztályok és népek annyira kfvánatos harmóniáját.